Az egyiknek sikerül, a másiknak nem...

Az óra megállíthatatlanul csörgött. A koromsötétben kitapogatta férje testét, és veregetni kezdte a vállát. Szeme bár hozzászokott a sötéthez, mégsem látta rendesen a férfi arcát, aki csak egy halk morgással felelt a lökdösésre. Határozottabban végigsimított hátán, hátha akkor feleszmél Zoli, akinek párnája alól még mindig ütemesen csipogott a mobiltelefon háromnegyed négyre beállított órája. 

Egész éjszaka nem aludt, olyan kettő körül járt kint utoljára a konyhában, ahol a tegnap este félbehagyott csokit még elmajszolta a pultnak dőlve. Enyhe lelkiismeret-furdalással, amiért nem mos újra fogat a nasi után, és papucstalan lábbal surrant be a hálószobába, ahol végre álomba szenderedett. 

Kénytelen volt áthengeredni a férjén, és a vánkos alól előkotorni a telefont. A nagyon okos telefon persze nem adta fel, csak csipogott, ő pedig a fáradtságtól és az izgalomtól remegő újakkal hiába babrált az érintőképernyőn, nem érte el az áhított csendet.

Zoli a szentségeléstől végre észhez tért, megkönyörülve a most már féltérdre ereszkedő Zsófin, elvette a telefont, és kikapcsolta az ébresztő funkciót. Lassan kitisztult feje, és gyorsan pizsamanadrágja után kapott.

Úgy tervezték, hogy háromnegyed négykor kelnek, és legkésőbb fél ötkor útnak indulnak. Bőröndjeiket, utazótáskáikat már előző este bepakolták, csupán a kint hagyott fogkeféket, kontaktlencse folyadékot kellett már betenni, és az elemózsiás táskát bepakolni.

Némán megitták kávéjukat, fogat mostak. Ugyanebben a merev csöndben húzták fel ruhájukat, így már negyedre a ház előtt parkoló hideg autó nyirkos ülésén ültek. Összebújtak. Zoli ölelése erőt, hitet töltött a lány törékeny testébe és elcsigázott lelkébe.

Harmadszor teszik meg ezt az utat. Legutóbb nyáron jártak Prágában, egy kiváló nőgyógyász ajánlotta kiváló klinikán. Az akkori beültetés öröme, még három hétig sem tartott. Nem tapadt meg Zsófi méhében a beültetett embrió. Nem adták fel. Teljes életmódot váltottak. Zsófi sokat fogyott, vitaminokat szedett, Zoltán szó nélkül ette a szeretett nővel a csirkemell filét zöldségkörettel, és a dohányzásról is leszokott.

Prága már a sokadik állomása volt küzdelmüknek. Évekig próbálkoztak a gyermekvállalással mindhiába. Zsófi hormonkezelésekre járt, szó nélkül tűrte a petevezeték átjárhatósági vizsgálatokkal járó kellemetlenségeket, előadásokat hallgatott, nőgyógyászról nőgyógyászra járt, pénzt és energiát nem kímélve. Lassan eladósodtak.

 Visszaköltöztek a fiú szüleinek házába, ahol Zoli gyerekszobája lett szerelmi fészkük. Nem bánták. Mindketten elmúltak már harmincöt évesek. És mindketten egyformán, talán mindennél jobban vágytak egy gyerekre. Zolinál a vizsgálatok korai szakaszában kimutatták már, hogy hímivarsejtjei lassúak, ezért a spontán fogantatás esélye csekély, Zsófi pedig a rengeteg hormon, kezelés, idegeskedés hatására megkérdőjelezve alkalmasságát a nőiség kiteljesedésének tartott terhességre, idővel elfogadta, hogy nem termel szervezete érett petesejtet. 

Prágában idegen donorpár segítségét remélték, ezért vágtak neki az útnak. A határig némán ültek egymás mellett. Aztán a kelő nap fényével együtt érkező lágy dzsessz zene töltötte meg az öreg fehér autót. 

Prága külvárosában foglaltak szállást. Most csak két éjszakát akartak a Hostelben tölteni, aminek vas ágyai nem voltak túl kényelmesek. A portás ismerősként üdvözölte őket, hiszen az elmúlt hetekben napi szinten voltak telefonkapcsolatban. Zoltán gördülékenyen bejelentkezett rég nem használt angolja ellenére, míg Zsófi a bejárat melletti falitáblára szögelt látnivalók képeit nézegette, csakhogy a beszélgetésbe ne kelljen belefolynia. 

Csomagjaikat gyorsan lepakolták, de az útközben vásárolt ebédjüket már nem ették meg. Zsófi gyomra pingpong labdányira zsugorodott az idegességtől. A villamoson kapaszkodva igyekezett a légzésével kordában tartani izgalmát, de az egyetlen visszafogó erő Zoli meleg kézszorítása volt.

A kórház makulátlan épülete a villamosmegállótól tíz percre van a Perucká utcában. Homlokzata pasztell színeivel derűt és nyugalmat áraszt. Hatalmas fotocellás üveg ajtaján soha egy ujjnyom, bézs padlója mindig frissen csillog, mintha akkor mosták volna fel, a halványkék ruhába bújt takarítók, akiknek száma vetekszik az ápoló személyzetével.

A recepciós pultnál, szép mosolyú fiatal lány intett feléjük tulipáncsokra mögül. Zsófi idegesen köhécselt, miközben táskája legmélyéről előhúzta az előző vizsgálatok és beavatkozások dokumentációját. A lány miközben visszaadta a papírokat együttérzőn kapaszkodott a pár tekintetébe, miközben kezével már a lift felé intett. Zsófiék beszálltak a felvonóba, aminek tükrében elvesztek egymás tekintetében.

Az ápolónő már a liftajtóban várta őket, és egyenesen a 212-es szobába kísérte a reményekkel teli párt.

Zsófi az ágyra készített ropogósra vasalt ruhába bújt mielőtt felkeresték volna az orvost, aki viccesen dialektusos angoljával próbálta őket nyugtatni és biztatni miközben a rájuk váró beavatkozás menetét taglalta. Elbúcsúztak.

Zolinak mennie kellett.

 Miközben kettesével szedte a lépcsőfokokat lefelé, eszébe jutott a szomszédjuk.

Sokáig szem elől tévesztette a lányt, hiszen Zsófival a város másik felében, egy csendes kertvárosi övezetben építkeztek, míg szülei az óvárosi részen laktak. 

A szomszéd lány, aki lassan már nem is lány, hiszen ő is a harmincas évei elején jár, Zsuzsi, tanító a helyi általános iskolában. Nagyon dekoratív, sportos, ambiciózus lány. A középiskola elvégzése után a testnevelési egyetemre jelentkezett, de oda nem vették fel, így kötött ki a Tanítóképző főiskola padjaiban. Idővel megszerette a főiskolát, ahol nem szakadt el teljesen a mindennapjait behálózó sporttól, ugyanis harmadéven felvette a testnevelést emelt óraszámban. Mellette elvégezte az úszás oktató képzést, és aerobik edző is lett. Friss diplomásként rögtön állást talált, és bár szigorú volt és saját gyereke nem lévén nem mindig találta meg a hangot sem a nebulókkal sem azok szüleivel, mégis szerette szakmáját és a hivatása is szerette őt. 

Zoli ahogy a földszintre ért előcsalogatta Zsuzsi képét is. A mindig csinos magas lány, most éppen vörösre festett félhosszú hajjal, mindig a legújabb műköröm divatnak hódolva tanította a gyerekeket az írás, olvasás csínjára-bínjára. Formás teste, pökhendi kis melle még a nőket is megfordulásra késztette az utcán. Azonban Zoltán ahogy visszaemlékezett szinte közös gyermek és fiatal felnőtt korukra, fiút majd férfit nem tudott felidézni a lány mellé. Valahogy kimaradtak mellőle a fiúk, úgy ahogy a hangos fékevesztett bulik is. Zsuzsi mindig szigorú volt magával és a körülötte lévőkkel szemben is. A fiúkat gyerekesnek a velük és meghódításukkal majd megtartásukkal járó macerát pedig feleslegesnek és haszontalannak tartotta.

Most azonban együtt él egy férfivel. Vagy ahogy Zoliék maguk között szólítják, inkább egy bácsival. Huszonöt év korkülönbség van közöttük. A férfi közel a hatvanhoz, majd egyidős Zsuzsi édesapjával, aki nehezen és több a sarki krimóban eltöltött estével tudta csak magát túltenni lánya választásán. A férfi családot hagyott ott a szerelmet addig nem ismerő Zsuzsiért, aki vállalta a környék ujjal mutogatását a kopaszodó, nagypapa pulóvert hordó férfiért.

A férfinek már van egy tizenhat éves kamasz fia, aki néha meglátogatja őket, megerősítve Zsuzsit abban a hitében, végignézve a fültágítós, nyáron is bakancsot viselő alakon, hogy jól döntött, amikor szerelmét választva lemondott a gyerekvállalás örömeiről, az ő nézete szerint terheiről.

Merthogy nem akar gyereket, sem most, sem később. Jól megvannak a férfival, és ez neki elég.

Zoltán közben betért egy kis csehóba, Zsuzsit elhessegette fejéből és nem próbálta megérteni döntését többé, hanem a híres prágai sör habját leharapva Zsófiért aggódott újra. Mantraként ismételgette, hogy sikerülnie kell, miközben kikérte újabb sörét. 

Késő délután ért vissza a kórházba, ahol Zsófi már várta. Tekintetük találkozott, Zoltán sírva fúrta  a kórházi párnába barnasör szagos arcát, miközben Zsófi saját gondolataiba mélyedve kimerülten túrt a férfi erős hajába.

Fintor

A hatalmas üvegajtó csengetésre nyílik csak, de akkor is nagy elszántság kell hozzá, hogy valaki a bentről jövő engedélynek behódoló ajtót belökje. A folyosó szűk, falai kopárak. Az állandó mesterséges fény fakóvá teszi a kényelmes fotelekben várakozók arcát. Szürkeségüket, leleteiket rejtő dossziéik és apró bőröndjeik szín kavalkádja sem töri meg.

A nővérek fehér agyonhordott papucsaikban a fal síkjában, nesztelenül közlekednek. Arcuk nyugodt, tekintetük, ruhájuk makulátlan. A szűk folyosó tágasabb előtérbe torkollik. Terebélyes nő ül főnöki székben a monitort kémlelve. Beosztást csinál, feladatokat oszt, kérdésekre válaszol. Munkája egyhangúnak tűnik, ő mégis mindenkire érdeklődve, segítőkészen tekint. Egész testtartása, monumentális teste egészséget, erőt sugároz. Ismerősként köszönti a visszatérőket, érdeklődik hogylétük felől. A parókás fejek hálásan válaszolnak, zavarukban egy-egy hajtincs után nyúlnak.

A kibővült tér másik oldala az étkező. Fa asztalok, székekkel. Peti nővér mindig gondosan terít. A halványsárga abrosz folttalan, az ízetlen teával telt kancsók csalogatók. Az asztaloknál megszokott asztaltársaság. Mindenkinek helye, és saját evőeszköze van. Ha az ember nem látná az üvegajtó feletti feliratot azt gondolná, hogy wellness részlegbe csöppent szolgálatkész, mindig derűs kiszolgáló személyzettel. Azonban az infúziótól legyengült testek, a vérvételtől átütött leukoplasztok, a figyelmesség ellenére is megtört tekintetek, a házi papucsokban csoszogó bütykös lábak, a szemüvegek mögül lázasan fürkésző tekintetek hamar visszarántanak a jacuzzitlan kórtermek világába.

E világ ura Judit nővér. Aki tekintélye ellenére parányi szobában székel, melynek ajtaja állandóan nyitva. Nyitva, jelezve ezzel, hogy mindig mindenkit szívesen fogad, és nyitva azért is, hogy a kapkodástól elnehezült teste a fülledt folyosó levegőjéből beszippanthassa az oxigént. Minden reggel ő az első, és kora este az utolsó, aki elhagyja az osztályt. Közel negyven éve főnővér az onkológián. Sokat látott, sokat megélt már. Nem érzi már a sajátságos szagokat, nem borzasztja már a látvány.

Karizmatikus jelenség. Hatalmas fenekét hosszú, általában befont copfja csapkodja. Bogár szemeit, piros keretes szemüvege mögül hordozza végig a betegeken. Kicsámpázott papucsának hangjára mindenki figyelve kapja fel tekintetét.

Olyan akár egy lexikon. Valamennyi kórtörténet öregedő fejében van. Tudja, hogy ki milyen kezelést kapott, és mi a soron következő beavatkozás. Ismeri a betegeit. Érdeklődik testvéreik, hörcsögeik, nemrég ültetett virágaik felől. Tudja gyermekeik, unokáik, hű és hűtlen férjeik, feleségeik nevét, és persze ami a legfontosabb betegségük állapotát, félelmeiket, kétségeiket. Puha testével mindenhol jelen van. Ágytálaz, kezet szorít, verejtékező homlokot töröl. De gyakran látni a folyosón a hozzátartozók körében. Bátorít, nyugtat, mesél, vagy csak feje ringatásával elcsendesíti a lelkekben dúló viharokat.

Puhasága, lágysága azonban csak a látszat. Kemény nő. Nem köntörfalaz, ha kell kíméletlenül rendreutasít. Az élni akarás igényét hinti, nem tűri az önsajnálatot, elernyedést. A csüggedőket az éppen az érzelmi hullámvölgy csúcsán lévőkkel boronálja össze.

 A szobabeosztást, ülésrendet a kantinban ő készíti. Ezért van az, hogy a kis táskák tulajdonosai, akik csupán a kezelés egy-két napját töltik havonta itt, szívesen járnak az osztályra, lassan megfeledkezve jövetelük okáról.

 A négyes kórterem például mindig hangos. Harsány nők zengik be. Egymást Judit nővér szemüvegén keresztül látják. Melletlen kopaszságuk nem zavarja őket. A folyosón és az étkezőben implantátumukkal, fésült vagy rendezetlen parókáikkal kedélyesen csacsogó barátnőknek tűnnek. 

Csakúgy fesztelenek a nővér ajtaja előtt állók. Vannak, akik csak egy vérvételre, vannak, akik gondozásba vételre várnak. Rájuk ragad a bentről áradó nyugalom. Görcstelenül lógó karjukba lassan, szinte észrevétlen csúszik be a tű, mely soha nem hagy nyomot, csak úgy, mint az a kiáramló lélegzet, mely az üvegajtó előtt hagyja el jóképű gazdája testét. 

Minden nap várja a jóképű férfi a főnővért, és végig nézi, ahogy a szeretett nő műszak végén fehér köpenyét és nevekkel, adagokkal, számokkal teli gondolatait nap nap után ugyanúgy akasztja fel a nővérszoba fehérre mázolt álló fogasára. Magas, joviális úr.  Haja deres, tekintete szeretettel átitatott. Nadrágja, inge gondosan vasalt. Egy társkereső portálon ismerkedtek meg közel tíz éve. A férfi özvegy volt, aki első feleségét autóbalesetben veszítette el.

Judit megismerkedésükkor már régen egyedül élt. Férje házasságuk másodiké évében elhagyta, amikor az asszonynál méhnyak rákot diagnosztizáltak. Kapcsolatuk nem bírta ki az utódnélküliség terhét. A férfi lelépett, fiatal, ép méhű nőt választott, Judit pedig maradt. Egyedül csinálta végig a műtétet, és az utókezelést is. Hite megrendült a férfiakban, szerelemben. Megtört, hiszen rajongásig szerette a gyerekeket. Túlcsorduló érzelmeit nővére gyermekeire zúdította, kiélve rajtuk a benne munkáló, de meg nem élhetett anyai ösztönöket.

Sándor jókor jött. Szépnek, jónak és egészségesnek látta a saját közegében csüggedni is képes nőt. Elfogadták sorsukat, és teljessé tették egymás életét ezzel a későn jött érzelemmel.