Detti

Délelőtt szokásos bevásárló körútján volt. Most hogy végzett egykedvűen lóbálta bevásárlószatyrát. Már a sarkon járt, amikor mellészegődött egy fekete, loncsos, csontsoványra fogyott, gazdátlan fekete kutya. Valaha jobb napokat élt meg szegény pára, erről tanúskodott a nyakában lógó bőr pórázdarab. Néha a levegőbe szimatolt, próbált úgy tenni, mintha nem a nőt követné, pedig hatalmas fájdalommal teli szemét le sem vette  sem róla, sem a szatyráról. Szeme, tartása egy fohász volt. Melegért, jobb falatért, egy simogatásért, vagy csak egy bot elhajításáért.

Gyerekek jöttek szembe velük. A pékségből jöhettek. Kezükben, még meleg túros batyu gőzölgött. A szerencsétlen eb így egy pár betevő falat reményében hozzájuk szegődött. Nem bánta, hogy ragacsos szőre miatt kinevetik. Megharapdált jobb füléből gúnyt űznek. Ment szolgalelkűen utánuk.

Még otthon is eszébe jutott a kéretlen kísérője, amikor végre ledobhatta szatyrát, elkészíthette kávéját és lerogyhatott.

Azonban egy kis idő elteltével azon vette észre magát, hogy hiába ült egy csésze tejes kávéval a kezében pokróccal letakart kanapéján, hogy végre olvasson, összefolytak szeme előtt a betűk. Képtelen volt koncentrálni, pedig a téma érdekelte. Voltak előzetes ismeretei az egyes költők, írók életét taglaló könyv jellemzett alakjairól, de így rendszerezve, egy orvos és nem irodalmár szemszögéből egyébként érdekesnek találta volna a könyvet. Most azonban untatta. Állandóan elkalandozott. 

Hideg volt, fújt a szél, a hó pedig két napja hullott. Ez is rányomta bélyegét kedélyállapotára. De igazán a kivert kutya képe és a közelgő tavaszi szünet volt az, ami tépelődésre késztette.

Vajon mit fog csinálni egy álló hétig az a szerencsétlen teremtés? Festhet majd tojást, leülnek vele nyuszis kifestőben színezni? Várhatja majd legcsinosabb ruhájában a locsolókat? Süt majd neki a mamája húsvéti kalácsot?

Letette a könyvet. A kislány szomorú, fürkésző tekintetét érezte magán. Úgy érezte, hogy a képzelet szülte pillantásokba szemrehányás is vegyül. Korához képest nagy testét piros, a sok mosásától kibolyhozódott pulóverben látta, amihez a fenekéről mindig lecsúszó fehér mackó nadrágot viselt, amit még a másik nagymamája foltozott meg neki. Haja rendezetlenül lógott. Elhanyagolt külsejét, kezének lagymatag mozgása sem fedte el. Tekintetével nem engedte, sőt lerogyott mellé a kanapéra, és egy kilenc éves minden elszántságával ott is maradt, pont olyan számkivetetten, mint a délelőtti kivert állat.

Várt. Várta a csodát. Hogy majd foglalkozik vele, beszélgetnek, teát készít neki, esetleg olvas kedvenc mesekönyvéből, vagy csak megfogja kezét.

Újra a könyvéért nyúlt. Ez az egy napja van a hétből, ami csak az övé. Bevackolhatja magát, olvashat, pihenhet. Berzsenyinél tartott, de gondolatai foglyaként, hiába bámulta a papírt. Saját gyerekei jutottak eszébe. Akiknek önfeledt, boldog gyerekkor adatott. Akikkel mindig volt kedve és ideje játszani, akikhez jó volt odabújni, és akik harsányan kacagtak még mindig ha pusziszörnyként fenyegette őket elalvás előtt.

Lelkiismeret-furdalása volt. Végignézte, ahogy a kislány körül szétesett a családja, ahogy elvesztette mindenét. A nagyszüleit, hitét, gyermekkorát, és talán a lehetőséget is, hogy egyszer ép lelkű, boldog felnőtt lehessen.

De hát mit tehetett volna. Hiába szegült volna ellen. A sors, vagy valami nagyobb erő rendezte így.

Eltelt már jó pár hónap, de a sebek elevenek.

Már megszületni sem oda, és nem is úgy kellett volna, ahogy azt kilenc évvel ezelőtt, egy februári napon az égiek és legyengült anyja intézte.

Az anyja 32 múlt, mikor teherbe esett, egy sikertelen házassági kísérlet után, egy éppen jó helyen lévő, ám komolyabb kapcsolatot nem akaró férfitól. Szerelmük talán a fogantatás két percére szólt. Az anya bár a harmincas éveit taposta, szellemileg egy tizenéves teremtéssel ért fel. Miután a kereskedelmi iskolát kínkeservesen elvégezte, munkahelyéül és életének színteréül, falusi vásárokban kapható delfinekkel borított takarójú, rugótlan, kiszolgált kanapéjukat választotta. Naphosszat azon heverészett, míg anyja napszámba járt, nagyanyja pedig főzött rá. Nem volt soha kedve, sem ideje megtanulni mi az a felelősség, munka, önzetlenség. De talán ezeken a kérdéseken soha nem is gondolkodott. Néha ugyan összeráncolta homlokát, de a mély barázdákat ilyenkor nem a magvas gondolatok szülték, hanem az erőlködés, ahogyan cigarettáját szívta. 

Terhessége kilenc hónapja is a kanapén telt. Az anyja sopánkodott, hogy mégis kinek és mi végre szüli azt a gyereket. De hiába. Makacsul ragaszkodott még meg nem született gyermekéhez, akire már akkor is, és azóta is játék babaként tekint. 

Szülni a keresztanyja kísérte el, hiszen szerelme csupán nevét adta a két perces boldogságért cserébe. A kicsi sokat sírt. Hogy csituljanak a könnyben úszó rohamok, élete másfél évét babakocsiban töltötte. Ott evett, aludt az anyai nagymama gondoskodó szeretetébe bugyolálva. Amikor az anyja már ráhúzta összes fodros ruháját, és összenyálazta már csókjaival gügyögő gyerekét, ráunt.

Így maradt Detti a nagymamájára. Aki bár minden hajnalban négykor kelt, hogy alkoholista urát, hasztalan lányát, saját anyját és unokáját meleg ebéd mellé tudja ültetni, nem csüggedt. A délelőttöket végig kapálta egy szőlészetben, ha fújt, ha esett, vagy éppen ha tűzött a nap. Nem bánta cserzett bőrét, hát és bokafájását. Néha ugyan fáradtan fiúsra nyírt hajába túrt, de csinálta. Tette a dolgát, illetve nem is csak a sajátját, némán. Szemrehányás nélkül. Sötét, dohos házukat rendben tartotta, ellátta az állatokat, főzött, mosott mindnyájukra. Erején felül fizette a számlákat. De arra mindig volt ideje, hogy a kislány mellé leüljön egy pár percre, néha csak megpihenni, néha rajzolni, vagy csak hogy magányos arcát érdes kezével végigsimítsa.

Nem is kötődött máshoz a gyermek. Ösztönlényként, csak a nagyanyját imádta. Tőle tűrte a szidalmakat, intést, dorgálást, verést. Ilyenkor butácska fejét leszegte, és jámbor állatként meghunyászkodott.

Hálás volt, hiszen az óvodai ünnepségen, mindig az ő blúza virított a legfehérebben, a farsangokon mindig az ő kézzel készített jelmeze volt a legötletesebb. És a mindennapokban mindig az ő pofija volt, a férjtől elcsent borpénzen vett kakóscsigától a legmaszatosabb.

Az apja és a másik nagyanyja minden vasárnap eljöttek. Ilyenkor a nagymama ünnepi ebédeket készített, hátha azok hangulata előcsalogatja a szülői ösztönöket, a törődési vágyat, lányuk, kis unokája iránt. De hiába. Közönyösek maradtak. Úgy ahogy mindenki más a kislány iránt. Így szép lassan a nagyanyja lett mindene. Az anyja az apja, a testvére, a barátja. Mellé bújt be éjszakánként, ha felriadt, és reggeli kakaóját is vele készítette.

Szerette a mama csípős verejtékszagát, fáradt tekintetét magán érezni. Mellette biztonságban volt.

Most azonban biztonság buboréka kidurrant. Nagyanyja szervezete nem bírta. Amióta csak az eszét tudta dolgozott, legalább három férfi helyett. Hiába volt érettségije és szép reményei, élete kisiklott. Első házassága rosszul végződött. Hamar a maga urává vált, két árván maradt mihaszna gyermekével. Végigügyeskedte az életét. Nem csüggedt. Ha kellett ajtót eszkábált, hogy a huzat ne bántsa a kicsik szemét, ha kellett fúrt, faragott, állatot hajtott. Vezette a háztartást, turkálót nyitott meszeletlen pincéjükben, kapált és vadazott bérbe. Valaha szép, falusi bálokon vággyal teli tekintetektől cirógatott fehér bőre, barnává vált. Kérges tenyerét hiába dörzsölte körömkefével, fekete foltokat hagyott rajta a föld és a kapanyél. Szeme egyre beljebb esett, haja ősz lett és durva.

Alig volt hatvan, mikor elfáradt. Szervezete kimerült, hagyta, hogy megtámadja a rák. Úgy küzdött ellene, ahogy élt. Keményen, férfiasan. Tudta, hogy dolga van, fel kell nevelnie unokáját. Ha ő nem, nem teszi meg más.

És így is lett. Gigászi küzdelmében alulmaradt. Tüdeje nem bírta. Tisztán tartott otthonában halt meg, unokája szeme láttára.

Rá pár hónapra nagyapja is elment. Agyvérzést kapott.

A kislány magára maradt, önmagát is ellátni képtelen kanapén heverő anyjával, a csekkek helyett orvosokra költött adósságokkal.

Nem értette mi történik körülötte. Nem kérdezett, és nem hiányolta életének tartóoszlopát. Egy szót sem ejtett imádott nagyanyjáról. Elfogadta, ha enni adtak neki, bár volt, hogy az anyja erről is megfeledkezett. Eljárt iskolába, ha kedve úgy tartotta házi feladatát is megoldotta. Lézengett. A mocskossá vált lakásból menekült. Ha tehette ideje nagy részét a szomszédban, vagy az utcán töltötte. Az amúgy is csendes kislány, még inkább elhalkult. Nem szólt, ha fázott otthon, hiszen a gázt is kikapcsolták; nem szólt, ha már ránézni sem bírt a hét hét napjából öt napon elé tett paradicsomlevesre. Látszólag teljes közönnyel viselte sorsát.

Áprilisban eljött értük a lány apja. Hiszen jó ideje hiába jöttek vasárnap, nem volt terülj, terülj asztalkám. Megszólalt benne valami. Magukhoz vették anyát és lányát. Detti új iskolába került. Új házba, új szituációba. Új apja és új nagyanyja lett, csupán kanapén heverő anyja maradt a régi.

A kislány ebben a bábállapotban maradt. Nem reagált a változásokra. Az iskolában teljesített önmagához képest, de nem sírt és nem játszott senkivel.

Játszani csupán az ő gyerekeivel szeretett. Talán most is őket várta ilyen elszántan és mélabúsan kanapéjukon.

Berzsenyi képe hiába csalogatta a nyitva hagyott könyv lapjairól, gondolatai messze jártak a 17. századtól.

Amélia

Nem jött még. Kezdett idegessé válni. A sütőn lévő digitális óra már negyed 3-at mutatott. Meresztgette szemét, de hiába. Nem látta felbukkanni a mindennap pontban arra járó alaktalan alakot. Előrébb hajolt. Melle már a durván csiszolt fa ablakpárkányt súrolta.

A köd is nehezítette dolgát. A szomszéd lehetetlenül piros cserepeit lehetett csak tisztán látni lehetetlenül sárga házának tetején.

Az óra már 22-nél járt, amikor végre felbukkant a várt sziluett. Először a ballonkabát bokáig érő alja libbent, majd előkerült a szürkeségből, a kicsit térd alatt lábhoz verődő sárga csíkos nejlonszatyor is. A hullámzó hatalmas kebleket ma az időjárás viszontagságai miatt nem láthatták az utca hű kutyái, akik szintén ismerősként követték végig tekintetükkel útját házáig. 

Új ruhadarab dobta fel megszokott öltözékét, egy sál, mely hanyagul volt vállára vetve, egy-egy fürtöt bekapva száraz, kócos, fakó barna hajából. Az öltözéke többi eleme a megszokott volt, fekete cicanadrág, mely szigorún követte lábának szertelen vonalát. Egy-egy hájredőnél tanácstalanul megtekeredett, majd fojtatta útját a szabadon hagyott bokáig. Lábán kitaposott fekete cipő, ami bokasüllyedésétől kicsámpázva vitte semerre nem néző gazdáját tova.

Megnyugodott, hogy látja. Az elmúlt egy évben talán két-három nap maradhatott ki. Akkor biztosan ágynak dőlt nejlonszatyrával. Most azonban jött töretlenül, illetve mire észbe kapott már ment is. És neki ennyi elég volt. Látta, elment, ez a nap is a szokott medrében halad.

Ismerte, vagy csak ismerősének hitte. Hiszen követte minden nap, és most már esténként is. Látta őt tíz évvel ezelőtt is, sőt megleste gyermekként, amikor az utca valamennyi kislánya az ő kivételével rózsaszín és kék selyemben a koszorúslánya volt a menyegzőjén. Életének talán az volt a csúcspontja. Akkor sem volt szép, de szépnek hatott a fiatalos, szépen ondolált hajú lányok gyűrűjében. Büszkén húzta ki magát vőlegénye mellett. Többen azt hitték a templomig le sem tud majd menni, ebben a gőgös testtartásban és magas sarkú cipőben. Vőlegénye kicsi volt és kopasz, és legalább tíz évvel idősebb a meghatározhatatlan korú Améliánál. A boldog szülők hatalmas feneket kerítettek az egybekelésnek, hiszen titkon ők maguk sem reméltek, hogy erre sor kerülhet. Magukhoz édesgették nincstelen leendő vejüket. Jól menő vállalkozásuk élére tették, ettől már majdnem olyan magas lett az idők során, mint melegszívű hitvese. Az apóstól kapott autóval, azonban meglehetősen korán végleg elhajtott egy a felségénél is fiatalabb szőkével, magára hagyva Améliát és öt hónapos kisfiúkat.

Amélia megtört, melle bánatában megereszkedett, szeme elhalványult, karjai csüggedten csüngtek idomtalan teste mellett. Nevelte gyermekét, és eljárt dolgozni. A család hátat fordított neki, őt okolták férje döntése miatt, aki nemcsak az autót, és hajdani nagy lánggal égő szerelmét vitte, hanem a családi vállalkozás valamennyi megspórolt bevételét is. 

Améliának nem volt maradása a cégnél. Állás után kellett néznie. A helyi mirelit feldolgozó üzem alkalmazta, hiszen fizetési igénye rokonszenvessé tette.

Ettől kezdve Amélia mindennap fejleszegve napját a mirelit borsók és halak csomagolásával töltötte. Nem kérdezett, hamar betanult új mesterségébe, hiszen jó fejű teremtés volt, amit érettségi bizonyítványa is igazolni látszott. Combja, fenek, háta nőtt, életkedve, haja színe kopott. Szolgalelkűen végezte dolgát, elhordta óvodába, majd iskolába gyermekét, akiben nem sok örömét lelte.

Néha egy-egy öntudatra ébredésekor lázas fogyókúrába kezdett, képzeletben új férfit szeretett. Ilyenkor lódenkabátja lötyögött rajta, nadrágja szára nem szorította el lába valamennyi bokájánál összefutó, áttetsző bőrén kéken átütő erét. Azonban ereje hamar elhagyta. Az üzemben dolgozó, felsőtestüket fehér atlétába bújtatott, izmos férfiak összesúgtak a háta mögött, kolléganői állati ösztöneiktől hajtva gúnyt űztek belőle.

Egyetlen öröme volt. Mivel teljesen igénytelenné vált az évek során, így megtakarított pénzét minden évben elutazta fiával. Bejárták a fél világot. Képeslapokat és hűtő mágneseket hoztak haza. És némely út emlékét az adott város nevét színes hímzőfonallal kivarrt feliratos póló is hordozta Amélia mellén.

Aztán egy idő után ezek az utak is elmaradtak, a fia kamaszodott. Szemrehányt, anyját okolta apanélküliségéért. 

A magára maradt teremtés mindig talált valami új hóbortot, ami a férj, lehetséges szerető és az utazás okozta hiányt feledtette. Hol egészségtudatos életbe vágott. Ilyenkor nejlonzacskója csíkjain alma és répa alakja körvonalazódott. Egy időben apró termetű kis népek hordták neki a thai ételt, bízva abban, hogy az üvegtésztától nem hízik, koleszterinszintje nem nő.

Aztán amikor felülemelkedett teste rútságán, lelkét kezdte el ápolni. Kollégáinak pókerpartikat szervezett házának teraszán, így legalább pár órára elűzte a rá szakadt magányt. Nyaranta szalonnát sütött nekik, és hagyta, hogy a dorbézoló fiatalság pár üveg sörtől megrészegülten, pucéran, a szomszédok megbotránkoztatására medencéjébe ugráljon.
Később a település kis könyvtárában talált menedéket. Olvasott. Többnyire női magazinokat. Elkezdett kötni, horgolni. Lakását már a kötött kaspóktól, gobelin faliszőnyegektől, horgolt terítőktől népi kézműves múzeummá is alakíthatta volna.

Aztán ráunt ezekre is. Hiábavalónak tartotta. Átadta magát az önsajnálat és az evés örömének. Munka után mocskos, valaha fehér köntösébe bújt. Elnyúlt a kanapén, tv-t kapcsolgatott, vagy számítógépes játékokkal ütötte el az időt estig. Akkor enni adott fiának, kétfajta szalámit váltogatva annak szendvicsén, aszerint, hogy hétköznap vagy hétvége van, majd köntösöstől ágyba bújt. Ott még hánykolódott egy ideig, aztán feladva küzdelmét bekapta szokásos esti nyugtatóját, és teljes öntudatlanságban álomba szenderült. Reggel kicsit kótyagosan előkereste a szennyestartó tetején lévő halomból a legkevésbé piszkos cicanadrágját, és munkába indult.

Kollégái látták testi, lelki hanyatlását, így hosszas tanakodás után, külső segítség szükségességét kezdték emlegetni. Addig szajkózták a betanult szöveget, míg engedett a nyomásnak. Elment az ajánlott pszichológushoz. Minden kedden pontban ötkor megjelent nála. Beszámolt semmitmondó életéről, gondjairól, rég nem létező érzéseiről, majd magára hagyta a székét szorosan a fal mellé toló, hosszú szoknyás, lófarkas zavart tekintetű szaktekintélyt.

Esténként, ha Amélia háza felé igyekezett jóga órájára, mindig kíváncsian arra fordította tekintetét. A férfi nélkül maradt házban, biztosan félt az asszony, mert az utcafronti szobában egész éjszakára égve hagyta a lámpát, és félelmére engedtek következtetni az egyre nagyobb számban befogadott kóbor kutyák is.

Sajnálta a magára maradt nőt. Nem értette miért nem talál kiutat, hogyan elégítheti ki ennyi. Ugyanakkor mi lendíti mindig tovább, honnan az erő, ami szerencsétlen élete dacára, minden reggel utcára löki és elindítja.

Sajnálta, de mégsem tett semmit, csupán követte szemével útjának egy szakaszán, minden áldott nap, pontban negyed 3-kor.

Rokonok

A tornácon állt kezében szorongatva gyermekét. Ha tudta volna, elrejti valahova, de így csupán testével vont köré újabb magzatburkot. A kisfiú néha nyösszent egyet, hiszen a levegőt most nem a megszokott nyílásokon, és nem a megszokott ütemben vehette. De ezt az anya csöppet sem bánta, nem bírta már az újabb látogatóhullámot, aki mind az ő gyerekét akarta. Mintha az egész falu felsorakozott volna. És nem álltak meg az üntyümprüntyümözésnél. Adogatták piszkosnak vélt kezükből kézről kézre, mint valami relikviát, becézgették, egyik másik nem átallott közel hajolni, mintha attól hogy csupán pár hónapos neki még nem lenne intim szférája, és cuppanós, nyálas puszit is nyomni finom bababőrére.

Három hónapos volt a fiúcska. Mosolygós, mindig puha, koszmóval borított kobakú, kékbe bugyolált elsőszülött. Az elsőszülöttek minden jegyét viselte kívül belül.
Már a kórházban csodájára jártak, az amúgy gyermekekre teljes rezignáltsággal reagáló csecsemős nővérek. Bár nehezen jött a világra, tényleg simán és háborítatlanul érkezett. Sehol egy lila folt, egy ráncos bőr, egy elferdült orr. Minden vonása mintha rajzolva lett volna. Akkor és úgy sírt fel, ahogy kellett. Úgy mosolygott a meghatott és büszke szülőkre, ahogy az a szülésre előkészítő tanfolyamokon elhangzik. A kórházban eltöltött kényszer három napot végig ette és aludta, hogy aztán otthon megmutathassa ki az úr a háznál.

Fenekestül felfordult vele az élet. A nappalok hamar elröppentek, szunyókálások és pelenkamosások pergették a perceket, amit az állandóan bekapcsolt légzésfigyelő kattogása jelzett. A megállás nélküli, előre megtanult sterilizálások rengeteg időt raboltak el, anyától és gyerektől egyaránt. De hát amit kell, azt kell. Kifőzni, áztatni, lemosni, vasalni.

Az éjszakák viszont annál mozgalmasabban teltek, ágyban, pólyában, hason, háton, anyán, apán. Ordítva, hüppögve, gagyogva, de mindig közbeékelve egy pár szülőmegsemmisítő mosolyt, amiért cserébe minden a feledés homályába, és a büszkeség mindent elfedő szőnyege alá került. Nem bírta elviselni, hogy azt a gyereket, akit ő búra alatt nevelt, most mindenféle emberek kezemosatlanul, bacilusoktól hemzsegve körüldongják.  A fejkendős, öregszagú paraszt nénik és intelmeik már olyannyira feldühítették, hogy ki kellett menekülni a sok vendégtől parányinak tűnő házból. Ha még egyszer meg kellett volna hallgatnia az adjál cumit és langyos kamillateát kislányom annak a csöppségnek, hiszen az mindenre gyógyír, csúnya botrányba fulladt volna a babalátogatás.

Szívta magába az áprilisi illatokkal teli levegőt, bámulta a kertet, és dugdosta fiát. Közben azon gondolkodott, mikor lehet már ennek a mókának sértődés nélkül véget vetni.
Ez az emlékfoszlány most a harmadik gyermeke pár hónapos korában sejlett fel előtte. Ez a gyerek már nem volt steril, agyonmosott, fertőtlenített, és kék helyett rózsaszínben mosolygott a világra. De ez sem mentesítette a vidéki rokonok kíváncsiságából adódó érdeklődés alól. Vinni kellett őt is, csak úgy, mint középső gyermekét. Véres kardként végig hordani hol babakocsiban, hol kézben, hogy jobban látszódjék a mindössze hétszáz lelket számláló falun. Adták őt is kézről kézre, hoztak tortát, pezsgőt, mondtak kedves szavakat. Bár könnyebben viselte a megpróbáltatásokat, mint első gyermekénél, mégis szájszorítva köszöngette most is a jókívánságokat. Mire felocsúdott volna az első szeretethullám minden kézzelfogható megnyilvánulásából, jött a következő állomása minden első szemügyrevételnek. A” Vajon kire hasonlít ez a gyerek?” Górcső alá veszik minden vonását, előkerülnek régi családi fotók, amivel demonstrálnak, mert ugye a családtagok mind önmagukat vélik felfedezni az újszülöttben. Bugyuta mondatok záporoznak a szerencsére abból még semmit nem értő gyerekre.

- Nézd a száját! Pont úgy csücsörít, mint az anyja.
- Na de a füle és a kisujja tiszta apja.
- Látjátok a huncut szemét, mintha csak a nagymama pillantana ránk.
- Már most látszik, hogy pont olyan okos és talpraesett gyerek lesz, mint a nagyapja.
- És azok a hurkák, a nagynéni fiának az elsőszülött lányának is pont ilyen édes hurkácskák bújtak meg a rugdalózó szövete alatt.

Amikor már mindenkit látni véltek a családon belül és kívül a gyermekben, akkor pályát választanak neki. Bár a jó irányba való terelgetés már a szülőszobán megkezdődik. A fiúk esetében általában hosszú lábuk, és nyúlánkságuk vetít előre focista vagy kosaras jövőt. Míg a hosszú ujjak jó autós, szép nős nőgyógyászi karrierre engednek következtetni. Az értelmiségi mivoltát pedig az éppen megfelelő görbületű, szép  magas homlok biztosítja. A lányok keskeny, vékony ujjai zongora virtuózokat láttatnak a szülőszoba zöldjében.

Miközben jövőjüket tervezik, párhuzamokat vonnak, vélt és valós hasonlóságokat fedeznek fel. Előre siratják szegény szülőket, akiknek etetni, iskoláztatni kell majd a csemetéket. Felvázolják röviden, hogy a mostani 18-as lábból lesz még egyszer 42-es is, hogy a fiúk milyen hamar mutatós lányokat hoznak majd haza, a lányok pedig; azok a neveletlen cafkák, milyen hamar kacérkodnak majd a másik nemmel, fittyet hányva az erkölcsre, a jól beléjük sulykolt normákra. Nem állnak majd fel összecsókolgatni a családi ebéd közben betoppanó rég nem látott nagyanyjukat. Nem lehet már majd így babusgatni szeretgetni a hálátlanokat.

Csak a gyereket és az örülni akaró szülőket hagyják figyelmen kívül. De hát megtették, amit megkövetelt az illem. Hoztak jó kis hazait. Megetették az anyukát a falusi tyúkhúslevessel, sütöttek emeletes, habos tortát, a friss apuka mindenkivel ihatott egy áldomást gyermeke egészségére. Kell ennél több, kérdezi magában mosolyogva, most már az ajtót gondosan a családra zárva, kívül rekesztve ezzel az összes kíváncsiskodó tekintetet. A meg nem hallott rokonok nélkül is pontosan tudja, hogy bár feltehetően nem tökéletesek a gyermekei, nem annyira szépek és jók és hibátlanok, mint amilyennek ő látja őket, és a maguk harcát, majd ha eljön az ideje meg kell vívni, most mégis jól esik még abba az illúzióban ringatnia magát, hogy körülötte minden a lehető legnagyobb rendben van. És ez pont így kerek, ahogy van.

Ebéd

Pulóvere ujja lisztes volt, keze ragadt a rácsöpögött főzeléktől, és most már, hogy azt nadrágjába törölte az is foltos lett. De ez az áldozat sem tette jobbá zöldbabfőzelékét, mely egyszerre volt sós és édes.

Keserű mosoly jelent meg arcán. Nem elég, hogy nem úgy sikerült az ebéd, ahogy kellett volna, az elé gyorsan összedobott tárkonyos krumplilevessel nem is találta túl ünnepinek a menüt. Mert a hétvége mégiscsak ünnep. Vasárnap volt. Végre együtt az egész család, papa, mama, gyerekek, és ő ezzel bír előrukkolni.

Még a pulóver ujjáról sikertelenül lekapirgált liszt darabkák között eszébe jutott férje nagymamája. Aki bár három, négy ételnél többet nem ismert, mégis felnevelt rajta, meglehetősen jó húsban két lányt, és három unokát. Ez a nagymama egyszer már majdnem kimenekítette legkedvesebb unokáját a házasság kelepcéjéből, amikor meghallotta, hogy a friss ara vasárnap krumplistésztával eteti az aranyló húsleves és tejfölös csirkepaprikás helyett. 

Mindegy gondolta, ez van. Nem volt ideje maradéktalanul széttépni lelkiismerete köréje font hálóját, amikor kopogtak. Öltözéke összhangban volt a bejárati ajtóval, amit a gyerekek sáros lábnyomai díszítettek. 

A szomszédasszony állt az ajtóban. Kék kendőbe bugyolálta fáradt, öreg testét, ezzel védve a csípős hideg széltől. Fején lehetetlenül piros kendő volt, amit csontos álla alatt kötött meg. Azon gondolkozott miközben nézte a tűzpiros anyagot, hogy a 21. században mégis hol lehet ilyen dédanyáink hordta kendőt vásárolni. Sokáig nem töprenghetett, mert az asszony korát meghazudtoló tempóval már bent is termett konyhájában.

Szégyellte a koszt és rendetlenséget. Ezzel a semmilyen ebéddel is elpepecselte az egész délelőttöt. Nem volt ideje még elpakolni. A levetett ruhák színükkel és fonákjukkal ott hevertek az előszoba egyetlen kicsi szekrényén. A mosogatóban szinte versenyre kelt két a főzéshez használt tál, hogy melyikük uralja az egész kupacot. A pult krumplihéjtól, fűszerektől tetszett kaotikusnak. 

A szomszédasszony könyörületesen felszegte makulátlan konyhához szokott fejét, és nem nézett szét. Fürkésző szemét a tétován ácsorgó alakra szegezte. Hosszú, ráncos karikagyűrűs kezét a tányérral felé tartotta. 

Miközben karját lendítette a tányérért, egyre erőszakosabban furakodott elméjébe egy kis kínai teremtés, akit még diákmunkái során ismert meg egy bevásárlóközpont butikjában. A kis fekete hajú, mandulavágású szemű teremtés egyszer azt próbálta neki elmagyarázni, hogy az európaiak megtévesztésig hasonlítanak egymásra. Ezért gyakran még a törzsvásárlóit sem tudja megkülönböztetni egymástól. A vélt hasonlóság alapjaként hatalmas orrukat hozta fel, ami egész arcukat uralja. Mondta mindezt úgy, hogy mellette állt klónja, szintén kicsin, fekete hajún, mandulaszemekkel. 

A tányérral most már a kezében, rájött, hogy volt a minden kínaira emlékeztető kínai szavai mögött igazságtartalom. Ahogy elnézte a hosszú ujjas kezet, mely nem egy nyarat kapált már végig; a szikár, magas termet ellenére is kissé görnyedt hátat, a ráncokkal beszőtt arcot, az idők során összeszűkült szemet; rájött, hogy tényleg van hasonlóság. A krumplistésztán egykor szörnyülködő nagymama is pont így festett. Ezer barázdát rajzolt arcára az idő. Szeme bár fiatalnak hatott arcában, érdeklődése valami kis parazsat gyújtott még benne, mégis jóval kisebb és kifejezéstelenebb volt, mint a régről fent maradt fényképek legtöbbjén. Kevés haját hiába fogta fiatalos varkocsba, kis koponyája rózsaszínes bőrét már nem fedte be vele maradéktalanul. Hústalan arcára rátapadt bőre, mely viaszossá vált. 

Az összehasonlításból a bejárati ajtó felé hátráló alak térítette vissza saját főzelékszagú konyhájába. Megköszönte a szalvétával gondosan letakart tányért, mely az illata alapján kapros túros sütit rejtett.

Kislányosan mosolygott egyet, hiszen ezzel a jókor jött desszerttel úgy gondolta meg van mentve saját és minden vasárnapi ebéd becsülete is.

Eugénia

A lótusz ülés okozta térdsajgás mellett egy a semmiből elé úszó kampós orr zökkentette ki meditatív állapotából. Az orrhoz lassan egy keskeny száj, felette apró szinte láthatatlan szőrszálakkal, majd egy előre ugró állkapocs is társult. Végül a csupán résnyire nyitható szem, egy mindig idegesen ugráló szembogárral jelent meg.

Hiába várt, más nem érkezett. Talán azért mert az eddigiekhez társítható homlok és fül teljesen szokványos volt, bármely fejre illeszthető.

Megrázta izzadságtól összeállt, nyakát így kicsit csiklandozó lófarkát, és minden erejét összeszedve próbált az arc tulajdonosára nem gondolni. Kezdte a jól bevált módszerrel arcot mosott, csuklóját is hideg víz alá tartotta a biztos siker érdekében. Majd gyenge lábakon ugyan, de a konyhapultnak dőlve már a margarétás mező képét hívta maga elé, melyen a romantikus filmekbe illő, szépemberek szaladtak kéz a kézben önmaguk és boldogságuk teljes tudatában.

De az orr, és most már az arc is egyre erőszakosabban nyomult a margaréták övezte térbe. Nem tudta elhessegetni magától. A miérteken kezdett gondolkodni, talán valami évforduló van, jeles esemény, ami miatt rátört az emlékezés. De fejét hiába törte. Gondolkodását erősen zavarta a zokniján tátongó lyuk is, ami belevágott nagyujja húsába.

Megadta magát a képnek. Nem bírta felvenni a versenyt az erőszakos áll előrenyomulásával.

Így hívatlanul és a semmiből ott termett Eugénia.

Szoknyája mérete most is párhuzamba állítható volt szellemi képességeivel. Hónaljtól induló lábai, mely előtt annak idején a teljes helyi döntéshozó szerv nyelvlógatva hajolt meg, körömcipőben értek véget. Szemérmetlenül rövid szoknyája karmazsinvörös volt. Köldöke, ami kora miatt kicsit lejjebb csúszott, mint azt az anatómia könyvek szabályos testet ábrázoló képein megszokhattuk, átsejlett fehér kis blúzán, amit bizonyára csak az időjárásra való tekintettel húzott fel, amúgy várakozáson felül feszes bőrére. Tokátlan nyakát egy aranylánc díszítette, benne egy parányi képpel. A képen, amit az emlékezés épített, nem lehetett tudni, hogy Szűz Mária vagy Delila szerepel.

Majd végül jött az arc, ami már egy karnyújtásnyira volt tőle. Minden alkotóeleme a helyére került. Először kérdőn nézett, majd szinte fülsértően felnevetett. Őt nevette ki, és a múltjukat. Nem volt nagy múltjuk, mégis elevenen éltek egymás világában, melyből minden erejükkel igyekeztek a másikat kizárni.

Hogy miért? Azt végül is most a pultnak dőlve, izzadtságtól csatakosan, a kép okozta zsibbadtságtól sem tudta megmondani.

Vizét kortyolgatva felidézte a napot.

Ő ugyanolyan jókedvvel, és talán ugyanabban a szürke pólójában és farmerében ballagott az iskola felé, mint majdnem minden hónap második keddjén, amikor meglátta az intézmény parkolójában a helyi kisemberek kis autói mellett a hatalmasnak tűnő tekintélyt parancsoló Renault-ot. Akkor még nem sejtett semmit. Gondolatai az összetett mondatok és Móricz körül forogtak, amivel mára le kellett volna kötni kb 30 szertelen 8-os még szertelenebb figyelmét.

Mikor beért a szokásos iskola szag mellett, egy új illat is megcsapta. Agresszív, édeskés. Soha nem szerette az édes illatot, fanyar párti volt. Az illat még csak az orrnyálkahártyáját birizgálta, amikor egy igénytelenül nagy réztáblára lett figyelmes a tanári ajtaján. Igazgató. Ez állt rajta.

Már ezen röhögnie kellett, egy tizenkét fős tantestületben, mégis minek valakinek a titulusát ebben a formában a világ elé tárni. Röhögését kénytelen volt lenyelni, és gyorsan papírzsepi mögé rejtett orrfújásnak álcázni. Mert a réztábla mellett ott állt, ő. Eugénia. Kimért volt és tekintélyt parancsoló, csak úgy, mint autója a parkolóban.

Már találkoztak, a formális igazgatóválasztáson , ahol a tantestület a régi igazgató mellett kampányolt. De hiába. Neki még lejjebb volt a köldöke, és minderről csak az a férfi tudott, aki 30 éve a társa volt. Talán ez okozta vesztét. És makulátlan múltja, vezetési sikerei, és az a szeretet ami övezte, mind a diákok, mind a kollégák részéről.

Így kiválóan megírt pályázatának, a helyi érdekeknek, és a polgármester szeretőjének köszönhetően, mégis Eugéniára esett a választás. És ő meg is kezdte azon a kedden a munkát, felrakatta a szakmai sikerét demonstráló táblát. És értekezletet hivatott össze, ahogy mindenki megérkezett. Fittyet hányt a becsöngetést jelző csengőszóra, az osztálytermekben egyre inkább elhatalmasodó káoszra. Ő önmegvalósított. Értekezett, reformált, fenekestül felforgatott mindent. Megszabta ki, mit mikor csinálhat és persze azt is kivel. A tantestület tagjai, akik egyben olvasmányfelelősökké is váltak, egymás szellemi leépülése ellen küzdöttek, a heti rendszerességgel tartott könyvajánlókkal. Tanfelügyelőket meghazudtoló módon ellenőrizték a tanárok egymás munkáját. Fekete aljban és fehér felsőben megemlékeztek minden jeles eseményről, amit természetesen Eugénia személyes élménybeszámolói tarkítottak.

Kirándulni jártak, ahol ahelyett, hogy az aljnövényzetet határozták volna meg növényhatározók segítségével, hiszen Eugénia mégis csak biológia szakos volt,  konfliktust kezeltek. Születésnapokat felállva egymást tapsolva és énekszóval ünnepeltek. Neves előadók jöttek, akik hol zongorakísérettel történelmi eseményeket elevenítettek fel, hol diavetítéssel egybekötött útibeszámolót tartottak.

A képviselőtestület elégedett volt. De nem is tehetett volna mást, hiszen a nagytekintélyű, polgármester úr is az volt. Szerette Eugénia hol vörös, hol barna, hol szőke rakoncátlan fürtjeit, érthetetlen, minden szakmaiságot mellőző iskolai beszámolóit a képviselőtestületi üléseken. És szerette magát Eugéniát is, orvos férjével együtt.

Eugénia egy évig tündökölt a kis falu értelmiséginek mondható köreiben. Majd csúfosan elbukott. Sajnálnivalóan buta mivoltának köszönhette elűzetését. Vagy inkább az égiek elpártolásának, vagy a már nem menő karmazsin szoknyának.

Itt elakadt a múltidézésben. És a miérteken kezdett gondolkodni jógától tisztult fejjel. Hogy lehet, hogy valaki ennyire körön kívül marad. Még az is lehet, hogy szerencsétlen teremtést a nagy autóval, nagy táblával sajnálni kellett volna. Nem kesztyűt húzni ellene. Eugénia egy lufi volt, akit a szél odafújt és az első ág, ami érte kiengedte belőle a héliumot, amitől egy pár elsős még ma is énekhangon felel olvasás órán.

A felismerés megnyugtatta, és bűntudattal töltött el. Csak úgy, mint az a morzsakupac, ami legalább két friss kiflitől származott az egyébként makulátlan konyhapulton.

Az új generáció

Már csak az ajtóból volt ideje és lelki ereje visszaszólni. Alig hallhatóan osztogatta anyjának a parancsszerű utasításokat panyókára vetett kabátjának gallérja alól. Közben gyermekét lobogó fáklyaként húzta maga után. Lazult bokaizületei nem nagyon bírták a megpróbáltatást, amit az okozott, hogy vadonatúj csizmáján csak félig húzta fel a cipzárt, amitől bokája szabad teret kapott a bicsaklásra. Kisebbik gyermeke értetlenül nézett anyjára az etetőszékből, miközben egyik kezével a pizzás csigát tömte szájába, másikkal kissé suta mozdulatokkal integetett testvére és anyja után.

Végre kint voltak, fellélegzett, megigazította kabátját, vállára vette addig nyakában lógott táskáját, amiből minduntalan kihullottak a dosszié híján rendezetlenül behányt papírok. Kézen fogta nagyobbik fiát és az autóhoz vezette. Tegnap este óta szorongott, hogy ma volán mögé kell ülnie, de gyalog nem ért volna időbe a rendelőbe. Látszat lazaságot erőltetett magára, talán még valami dúdolás félét is eszközölt, miközben kinyitotta a mindig nehézkesen nyíló nagykapu szárnyait. Fia természetesen megérezte a helyzet súlyát, az idő egyre erőszakosabb sürgetését, így most nem akart beszállni, most kellett felemlegetni a reggeli kakaó nem elég édes mivoltát, és természetesen most kellett volna még azonnal visszaszaladni és könnyek között elbúcsúzni a mamától és a tesótól.

Mindössze három órát tölt az oviban, amit tulajdonképpen sem ő sem a család többi tagja nem bán. Hiszen ez a pár óra is elegendő arra, hogy valamennyi használható személyiségjegyét felülírja.

Az anyja azonban most nem engedett, egy határozott nemet sziszegett, szorosan összeszorított fogsora mögül, amiből a fiú mindent értett. Némán beszállt az autóba, megadva magát a sorsnak és az anyja mímelt szigorának. A piros autó a tizenévesek türelmével várt. Nem sírt és jajgatott amiért nem a megszokott családfői kezek vezetik majd, pedig tudta, hogy a végeláthatatlan kuplung nyomás nem tesz jót leharcolt testének.

Végre beültek. Megigazította az ülést, a visszapillantó tükröt, még a rádiót is bekapcsolta, csakhogy félelmét palástolja önmaga és fia előtt. Tolatott, és fellélegzett, hogy kapun kívül van.  A kormányt lazán tekerte, idegállapotáról csak elfehéredett ujjpercei árulkodtak. Az óvoda nincs messze, azonban a rutintalanság meghosszabbítja és nehézkessé teszi az utat, amit már tegnap este megtervezett. Minden indexelésnél nyelve megfelelő irányba való kicsapásával erősítette meg kanyarodási szándékát. Az útszélén felbukkanó gyalogosok zavarba ejtették, a bicikliseket esküdt ellenségének tekintette az utakon. Közel 7 perc leforgása alatt értek az ovihoz.

Gyorsan tépték fel az összes riglit, játszósruhába bújtak, még az öltözőben, ahol nem ciki a nyilvánosság előtt puszit váltani, elköszöntek egymástól. Majd a szokásos semmitmondó párbeszéd után a délelőttös óvó nénivel, szaladhatott az ablakhoz, ahol kezdetét vette a búcsúzási rituálé. Köszönés földközelből, ugrálva, épület mögül kikukucskálva.

Újra az autóban találta magát. Most már nem volt senki aki előtt színlelnie kellett volna a teljes lelki nyugalmat. A rádiót azonban újra bekapcsolta, majd önmagát fennhangon nógatva, biztatva besorolt a főúton araszoló kocsisorba. A lámpa okozta akadályt gördülékenyen vette, így hamar az orvosi rendelőhöz ért. El sem késett. A népdoktor, aki a körzeti védőnői szolgálat megbízásából látta el a terhesgondozást, még nem érkezett meg. A váróban azonban már sokan ültek. Akadtak közöttük ismerősök és ismeretlenek egyaránt. Keresett magának egy helyet és várt, amíg nem szólítják. Az ismerősökkel váltott egy pár szót, aztán rendezni próbálta a táskájában szétszóródott iratokat. Nem volt könnyű dolga, mert kezébe akadt a táskában kotorászva egy pár pelenka, félig megrágott keksz, matchbox, kupaktalan filctoll, de végül a TAJ- kártyája is.

Miközben a káoszon próbált úrrá lenni, akaratlanul is eljutottak hozzá a mellette ülő nők párbeszédének foszlányai. Felnézett. Korukat nem tudta megbecsülni. Kalákában beszélgettek és volt közöttük egészen fiatal, talán 13-14 éves és olyan is, aki már a negyvenhez állt közelebb. Kriszta aki közvetlenül mellette ült terheskönyvét bújta, és testi lelki jó barátnőjét próbálta az iskolapad elhagyása óta nem gyakorolt számolásra bírni. Nem tudták kiszámolni hányadik héten is járhatnak, már a mi a terhességüket illeti. Dühükben, kissé mocskos farmer retiküljükből cigarettát húztak elő és talp nélküli cipőjükben kiklaffogtak az előtérbe rágyújtani. Megint mások az apa kilétének kérdését vitatták meg, volt aki előző terhességének viszontagságait ecsetelte, és olyan is akadt aki fájdalmairól, vérzéséről tartott díszelőadást az őt szájtátva hallgató közönségének. Az orvos még mindig nem volt sehol. A védőnők éltes koruk ellenére fürgén mozogtak és intézkedtek, leleteket, vizeletet kértek be, vérnyomást és testsúlyt mértek.
Mire a táskájában végre látszólag rendet rakó anyára is sor került, addigra megtudta, hogy Móni mostani élettársa az apja Karolina leendő gyermekének, s Szabina vetéléséről brutális férje egyik vehemens szeretetmegynilvánulása tehet.

Fellélegezve vonult be a már ismerős rendelőbe. Hiába volt még csak délelőtt tíz fáradtan rogyott a szegényes berendezésű, kopár helyiség egyetlen székére. Egykedvűen válaszolt a feltett kérdésekre, bemutatta papírjait. Egyedül akkor kapott újra valamiféle érzelemtől átitatott hangszínt mondandója, amikor a születendő gyermekének nemét firtatták. A fogantatás pillanatától kezdve biztos volt benne, hogy most kislányt hord a szíve alatt, és a 21. heti ultrahang ezt igazolni látszott.

A védőnő pajkosan kacsintott, és a most már publikussá vált nemmel magyarázta a gyakori rosszulléteket, elnehezülést. Népi bölcsességek mellett, miszerint azonos neműek nehezen férnek meg egymás mellett hormonügyileg, a szükséges recepteket is a nő kezébe nyomta, és már finoman lökdöste is a kijárat felé. A nélkül hagyta el a kis, fülledt levegőjű várót, hogy a népdoktor akár csak rá nézett volna.

A kint váró kismamák érdeklődve néztek rá, bár volt aki még mindig szakadt ruháját igazgatta, és a másik szerelmi életének összekuszálódott szálait próbálta kibogozni a várakozók egy újabb hullámával.

Pár hónap elteltével, amikor lánya, Kata már megszületett, és első státuszvizsgálatára vitte, ismerős arcokba botlott. Az egyik talán tizenéves anyuka állt ott, legalább annyi idős, de láthatólag nagyon szerelmes párjával, rongyos babakocsijukban szerelmük gyümölcsét tolva. Némán konstatálták, hogy ismerik egymást, talán még köszöntek is a másiknak, sőt egy kényszerszülte illedelmes párbeszédbe is belementek miközben gyermekeiket vetkőztették. Kata előtt szólították be a gyér hajú, de annál nagyobb cumival bíró Sánelkét, aki a vizsgálatot végigordította. Anyukája átérezvén gyermeke megpróbáltatásait vele sírt. A kint körmeit idegességében lerágó apuka alig tudta szeretteit megnyugtatni.

A nagy lárma közepette vonulhatott be Katával a karján a most már büszke háromgyerekes anya, aki most először nem bánta, hogy a babamérlegre a kelleténél több fertőtlenítőszer csöppent.

Az írás

A tavaszi melengető napsugarak helyett a téli csípős sugarak keltették, lánya halk sikongatása mellett. Szégyellni való ütött-kopott pizsamája gombjait megigazította, az estétől és a takaró melegétől még meleg testét a margarétákkal díszített anyag alá rejtette.  Borzas haját a hálószoba ormótlan szekrényének tükrében simította át ujjaival. Fésűt nem használt soha, nem elvből, vallási okokból, hanem mert szükségtelennek találta. Rövid haja mindig rendezetlenül keretezte arcát, és egy jól irányzott túrás is elég volt ahhoz, hogy emberek közé merjen vele menni.

Majd várt. Pontosan ő maga sem tudta, hogy mire. A kicsi elcsitulására, a reggeli vajas kalács öntudatra ébredésére és tányéron való diadalmas bevonulására, vagy csak az éjszakai kusza gondolatok megtisztulására. Férje és a konyhából beszivárgó kávé illata térítette vissza a hétvégék megszokott reggeli menetéhez. Jó érzéssel töltötte el, hogy még lustálkodhat, mert a kávé és a kalács mégha tudattalanul is, de tényleg minden különösebb unszolás nélkül a tálcáján végzi. Előbb utóbb a kicsi is tisztába lesz téve, s a hálózsákból előkerült kis test hamarosan a játszószőnyeg tarka puhaságán kacag majd mélyről jövő gyermeki őszinteséggel.

Az olcsó és gyomorforgató fogkrém ízét a konyhapulton felejtett üdítővel űzte el szájából, majd leült a számítógép elé. Most még a látószögének perifériájáról előbukkanó, kanapé alatt megbújt pormacskák és a pulton hagyott beszáradt, tegnapi kávésbögrék látványa sem zavarta. Odébb tolta valamennyit és írni kezdett. Ez volt az első munkája, melynek tényleges tartalma még csak nem is körvonalazódott benne, de úgy érezte írnia kell. Mindegy hogy mit, mindegy hogy kinek, csak írni. Úgy gondolta máshoz nem ért, csupán a szavakhoz és az emberekhez.

Gyermekei születése előtt tanár volt. Élvezte ahogy a gyerekek életének részévé válik, ahogy befolyásolhatja gondolkodásukat, és néha még egy két tudás morzsát is elszórhat közöttük. Imádott a zöld tábla előtt a krétaportól kiszáradt kezével, nagy, néha talán túlzott gesztusokkal magyarázni. Ezekért a mozdulatokért már a főiskolán is megszólta egy neves professzora, miközben ő a római légióról próbálta a nagy múltú, impozáns könyvtárból összeollózott információit rendszerezni.

Szóval írni kezdett. Kezdetben meredten nézte a fekete masina kissé kopott klaviatúráját. A háta mögül a képernyőre vetülő napfény zavarta egy kicsit, de nem hagyta magát eltéríteni az írástól. így belevágott. Nehezen jöttek a szavak, illetve nem is a szavak, hanem a gondolatok. Félt a sekélyességtől, a téma nélküliségtől. Sokáig azonban nem volt ideje a kétségein rágódni, mert először anyja érkezése zavarta meg, aki a szomszédból botorkált le hozzá, majd férje telefonja zökkentette ki a ráhangolódás menetéből.
Végül elcsendesedett körülötte minden, így már csak magát hallotta. Ujjai gyorsan siklottak a billentyűzeten, néha ugyan pont ebből a gyorsaságból adódóan betűt tévesztett így vissza- vissza kellett olvasnia irományát, ami állandó elégedetlenséggel töltötte el, és sürgető javítási kényszerre sarkallta. Pedig utált javítani, újraolvasni. Mindent gyorsan csinált és egyszer. Összecsapott dolgokat, nem időzött el egy-egy gondolatnál. Nem csiszolgatta azokat, hanem csak hagyta, hogy kiszakadjanak, és az első legyen végleges formájuk. Így főzött, így választott ruhát, így írt annak idején házi dolgozatot, szerelmes levelet, sms-t.

Írt, azon vette észre magát, hogy jólesik neki. Írt és emlékezett. Régi dolgokra, habár összesen 33 évet tudhat maga mögött, mégis sok megírni való emlék tolult elé. Régi táborok emléke, a szomszédban megevett zsíros kenyéré, ami vékonyan volt hintve pirospaprikával, és amelyet csak a szomszéd tenyeres talpas, kövér, zsíros hajú, verni való lányú, asszony tudott megkenni. A balatoni családi nyaralások, amiken lányregényeket olvasott, a szerelemre való vágy teljes bódulatával, árnyat adó fák alatt a parton; az apjára, akit  korán vesztett el, de akinek emléke nem halványul a 17 év ellenére sem. A barátaira, akik útközben kikoptak mellőle, a szerencsétlenül sikerült első főzési kísérleteire, és Peti bácsira a mindig jókedvű, 60-as 70-es évek slágereit hallgató liftkezelőre a kisvárosi kórházból.

Nála elidőzött. Nem értette mi viszi a férfit előre, mi hajtja, mitől terül szét arcán mindig ugyanaz a háborítatlan jókedv.  Borvirágos orrát, miért húzza fel minden kérdő mondatánál, melyben csupán a választott emelet után érdeklődik a betegek és a látogatók sokaságától. Ám mégis ezekben a mondatokban sokkal több van, a grimasznál és az egyszerű érdeklődésnél. Megbújik bennük valamiféle cinkosság, pajkosság, együttérzés, jóemberség. Ahogy ujjaival kopog a lift szürkére kopott falán a kis magnójából áradó zene ütemére, nyugtat. Szerintem ő maga nincs is tisztában ezzel a képességével. Persze ha elesettebb beteg kerül útjába bíztatólag rámosolyog, de minden más gesztusát az ösztön hajtja. Már nem süti le szemét, ha a műtőbe kell szállítani meztelen testeket, amikből az életnedv elszivárgott és szárazon, megszégyenülten bújnak meg a rájuk dobott gyűrött lepedő alatt. Már nem szól az érzéketlen betegtologatóra, aki hangosan cseveg az izgalomtól halálravált betegek feje fölött legújabb discóban megismert szemérmetlenül fiatal barátnőjével. Megszokta már, mégsem került a közöny csapdájába. Őszintén örül még mindig a szülő nőknek, akiket  kilenc hónapon át repít a földszintről a kórház 5. emeletére. Szabadnapján is képes beszaladni kórházhoz közeli otthonából megnézni  egy-egy csöppséget, akit sajátjának tekint. Felesége finom házi linzereit hozza nejlonzacskóiban. És bíztat, tanácsot ad, fittyet hányva a látogatási tilalomra, vagy a nővérkék közönyszülte rosszalló pillantásaira.

Ugyanígy kerül elő a múlt bugyraiból a saját nagymamája is, akit imádott, bár ezt soha nem mondta el neki. Akkor volt kamasz, amikor a mama már öreg. Flegma volt, utálta megismételni a meg nem hallott mondatokat. Mit érdekelték őt az idők során elmeszesedett hallócsontocskák. Csak az érdekelte, hogy a mama jöjjön minden vasárnap. Elégedetten megegye a karfiol levesét, amit elmondása alapján csak az ő lánya tudott ilyen istenien krémesre készíteni. Felsejlett a nagy feneke, ami felett egy szőrpamacs éktelenkedett. A kerek hátsó olyan pontosan érkezett mindig a sminkasztal előtti kis puffra, mintha több éves gyakorlás után találta volna meg a helyét.  Mindig harisnyatartóban és a pamacsot szabadon hagyó hatalmasnak tűnő bugyiban szépítkezett. Fülcimpáját megnyújtotta az idő és a beléjük akasztott lógós fülbevalók sora. Mégis gyönyörűnek tűnt. Mákos haját lassú mozdulatokkal szedte ráncba, magára fújta a boldog békeidőkből hozott, mára már ismeretlenné vált parfümjét, általában piros ruhába bújt. És színházba vitte. Mindig az első sorba. A buszon csak őket néztek, míg az Árpád-híd lábától a választott színházig értek. Furcsa páros voltak- a lázadó, magát alternatívnak valló, fesztelen tini, és  a letűnt korokból itt maradt, naftalin és parfümszagú mama.

Nyaralni is ő vitte először, mármint külföldre. Idétlen bőröndökbe csomagolta a Római-part cigányasszonyaitól vásárolt napozó ruháit, és a kofferben üresen maradt réseket nejlonzacskókkal tömte meg, hogy amíg ő a szálloda kényelmes ágyában pihente az előző este élményeimet, könyörtelen zörgésükkel felverje. Vele lehetett a legjobbakat fagyizni, ő varratta Pest legelőkelőbb szabójánál az első szerinte páratlanul elegáns együttesét, és ő mesélt a legizgalmasabban a múltjáról, ami tényleg mesélnivaló volt. A kerek fenekéért nemcsak a lány rajongott, hanem férfiak hada. Fiatalok, idősek, külföldiek, nősek és aki meglátta. Meghalnia mégis magányosan kellett.  Illetve a lányával és az unokájával, valamint legendás barátnőivel, a felfekvését már nem gyengéd férfikezek kenegették vigyázva a pamacsra, hanem suta lánykezek. A fájdalmait csillapító morfiumot, már a lánya sírta ki neki a kórház borítékot váró megkeményedett asszonyarcú lányaitól.

Az írásból és az emlékezésből a teraszon elringatott gyereke keltette. Nem is bánta. Megterhelő volt újraélni az emlékeket és a pormacska sem maradt tovább a periférián a teraszajtó okozta huzatnak köszönhetően.