Mariann

Annyira erősen szorították kezét, hogy úgy érezte ott feltolul a vér, és áramlani képtelen már. Szólni azonban nem bírt, csak a kék foltot látta lelki szemei előtt, ami a nyomás miatt éktelenkedik majd bal csuklója fölött közel tíz centivel. Szája kiszáradt, a levegőt lassan vette. Hallotta saját szívdobogását, és érezte vérének ütemes pulzálását a füle mögött. Dereka fázott, a hideg kövön feküdt a frissen újrakövezett posta előtt. Körülötte neszek, zajok, homályos emberek, körvonalak, sziluettek. A járólapok között kinőtt fű csiklandozta derekát, melyet szabadon hagyott egyenruhája. A homokszemek, a por, mely mások cipőjéről származott orra nyálkahártyájába égett. Orrlikai tágultak, mellkasa emelkedett, szemei érzékenyen reagáltak a fényre. 

Egy piros ruhás alak emelkedett teste fölé, kezén a szorítás enyhült, lélegzete gyorsult.

Szemét lehunyta, de a piros ruha maradt. Egy kislány viselte, egy hatalmas udvar közepén. A diófa ágairól lelógó hintán ült benne. Ahogy lökte magát a piros anyag sajátos tempóban hullámzott a vékony test után. Lábait cirógatva, hullott alá, amikor megálljt parancsolt a fa hintának.

- Gyere Annka, kész az ebéd! Mindenki az asztalnál ül, már csak te hiányzol! Az ajtóban álló kérlelő alak, otthonkát viselt, aminek mintája kivehetetlen volt a melle előtt keresztbe font kéztől. Alját sárga liliomok díszítették, melyek bódító illat helyett sült krumpli szagát eregették a májusi levegőben.

A lány kelletlenül állt fel hintájáról, noha a hintázást már befejezte. Megigazította a piros ruhát, fekete hajába beletúrt, és az ajtó felé vette az irányt. Útközben végig cipőjét nézte. Utálta, ormótlannak találta a szomszéd kislány már agyonhordott cipőjét, de azért anyja előtt boldogan viselte, már már majdnem olyan előkelő eleganciával, mint annak idején Hamupipőke azon a bizonyos éjszakán varázscipellőjét. Anyja mellett némán slisszolt be. A küszöbön sem emelte magasabbra lábát, besiklott a repedezett szürke köveken, melyek az étkezőbe vittek.

 - Mosd meg a kezed Annka mielőtt leülnél!- szólt anyja, akinek hangját elnyelték apja puhasággal bélelt elnyújtott szavai. - Mariannkám, az újságomat is hozd már be a kredencről, nem fejeztem be a reggeli közben elkezdett cikkemet!

Az apja nagydarab ember volt, puha, nagy hassal, apró, malac szemekkel, melyeket akkorára tudott nyitni, mint valami felbőszített levelibéka, ha a minden héten megvett Szabad Föld-ben nem tetsző dolgokat írtak az általa sokra tartott tollforgatók.

Az ebéd a szokásos módon telt, isteni leves után, melyből valamennyi sárgarépát kiehette, pedig leszámolt már azzal a tévhittel, hogy attól majd akár az iskolai padtárásánál, Jankónál is hangosabban tud majd fütyülni. De egyszerűen szerette, szerette nyersen is, de levesben főve még inkább. Imádta, ahogy a szétharapott zöldség előbb fogához, majd szájpadlásához ér. Amikor kellően kilapította szájpadlásán, nyelve hegyével megpiszkálta, hogy aztán újra szájüregében forgathassa a narancssárga masszát.

A második a vasárnapi elengedhetetlen sült csirkecomb volt, pirított krumplival és a nagyi féle meggybefőttel. A meggymagon maradt gyümölcshús ízét a kövön fekve is érezte. És újrahallotta a nagyi hangját is, aki ebéd után az almás pitére szórt porcukor édességével csalogatta magához a karosszék karfájára mutogatva. - Ülj, ide kincsem! Gyere Annka, mesélek neked! És a mama mesélt, régi idők, régi történeteit. Megelevenedtek előtte a rizsporos városi nők, és a malacot tartó falusi asszonyok is. A dohos pincék, a kukoricafosztás, és a szüreti bálok bortól elnehezült hangulata. Senki nem tudott úgy mesélni, mint a mama. Mindent látott és hallott, sőt pórusai mintha beitták volna a termetes nő lágy szavait. 

Csakúgy, mint a tanító néniét. Aki a zöld tábla előtt állt. Köpenye makulátlan, haja szorosan tarkójára varkocsolt, tekintete eleven. -Nusikám, igazítsd meg a táskád, nem férek így el a sorok között! Simogatott végig kézfején, amikor mellé ért, hogy megnézze helyesen írta-e le a diktált mondatot. Csak ő hívta így, Nusi. Dallamosan, az első szótagot megnyomva ejtette ki nevét, mindig ugyanazzal a karácsonyi melegséggel. Akkor is kedves és gyengéd volt hozzá, amikor kirándulni vitte negyedik év végén az egész osztályt a tatai Öreg-tóhoz.

Tisztán emlékezett a reggelre. A zöld kantáros kord nadrágját vette fel, amit már előző este az íróasztalához tolt szék támlájára tett. Hozzá fehér pólóba bújt. És első magas szárú fehér tornacipőjébe. Éva néni megkérte, hogy reggel feltétlenül tegyen be a táskájába tíz tojást, amit a szállásadójuknak ígért a fizetség mellett. Ő azonban a kikészített tojástartót tojásostul az asztalon hagyat, amikor lehajolt a konyhában bekötni magas szárú cipője lehetetlenül hosszú cipőfűzőjét.

Éva néni, nem haragudott. Az első boltnál, megkérte a buszsofőrt, hogy álljon meg, és hazainak mondott tojásait lehengerlő mosoly kíséretében adta át a városi gazdának.

Mellkasában fájdalmat érzett, a levegőt úgy érezte ki sem bírja fújni. Attól félt, itt fog szétpukkadni a kövön. Hasonló szorítást érzett akkor is, amikor a bicikli kormánya az oldalába állt. Csíkos trikója kilyukadt, cipője orráról a fékezés miatt még a bőr is lekopott. Első szerelmével tekert, Atillával. Atilla a 6.b - be járt. Rajta kívül senki nem szerette a fiút. Magas volt és vékony. Egy balatonlellei táborban szeretett bele. Egészen addig észre sem vette, míg a nyúlánk szőke srácot nem kezdték el bántani a fiúk. A napfény erősen sütött be a tábori étkezde üvegablakain. Éppen sorban állt barátnőjével, Eszterrel a tálcáját kezében szorongatva, amikor halk sutyorgás csapta meg fülét.

- Nem elég, hogy mindig lehugyozza az ülőkét, az a kretén még kezet sem mos vizelés után. Nézzétek most is azzal a vékony ragacsos kezével majszolja ilyen elégedetten a kenyerét. 

- Mit hisz ez – kontrázott rá Karcsi, - elég, ha a Balaton vízében áztatja tagjait? Szólni kéne Gyula bának, majd ő megtanítja a rendre.

Pontosan látta most Gyula bát is. A mindig atlétatrikóban lévő, biciklije nyergén anyósa kötött sapkáját viselő tömpefülő testnevelő tanárt. Nem bírta, csupa agresszió volt az a férfi. Tekintélyét a durva fiúk körében nagy hangjával, és bárdolatlan humorával vívta ki. Mint később kiderül, talán épp egy bringázás alkalmával, Attila sem szerette soha.

Pedig Atilla mindenkit szeretett. De legjobban őt. A táborból is kiszökött hozzá, és a nagykapunál találkoztak. Finom illata volt, keze a híresztelések ellenére mindig tiszta és szappanszagú volt. Az arcán lévő pattanásokat jótékonyan elfedte a holdfény. Szája puha és ízes volt, nyelve mindig meleg és fürkésző. Akkor csókolózott először. Ott a táborban. Aztán még sokáig szerették egymást, akkor is, amikor képtelen volt időben lefékezni biciklijével és a falu határában húzódó vasúti síneken elesett az anyja cangájával. A kormányvége a bordái közé fúrta magát, a fájdalmon Atilla kezének cirógatása enyhített. A szappanillatot most is nehezen idézte fel, mert egy sokkal hathatósabb illat nyomakodott elébe. 

Sárga ujjak és dohányszag, mely a füttyszóra csücsörített száj résein tört utat magának az utasok között. Tomi bácsi, a sofőr. Gyér hajjal, és a fejéről lecsúszott hatalmas bozonttal mellkasán. Férfiasságának szimbólumává vált a mindig kilógó mellkas szőre, amit egyetlen uniformis, ing, télen pulóver sem tudott vagy talán nem is akart elfedni. Minden reggel ő vezette a 6.30-as buszt, ami a gimi előtt tette le. Az első évben még nem beszéltek. Ő fölszállt, Tomi bácsi rápillantott bérletére, majd szemeit összehúzva, intett egyet fejével, jelezve, hogy ő nem képezi gátját az utazásnak. Aztán egy reggel megtört a csend. Tél volt. A falujukból jövő busz küzdött a hóátfúvással, legalább tíz percet késett a központi pályaudvarról. Nem győzött a vastagon bélelt hótaposó csizmába bújtatott lábával rohanni. Meleg sapkája alól szivárgott a verejték, érezte ahogy a cseppek a hajhagymáknál, egészen a hajának tövében képződnek, aztán lassan elindulnak a hajszálakon lefelé. A sapka korca a nedvesség egy részét felszívta, másik része azonban megtalálta azt a kis rést, amit a füle okozott. Ahol nem feszült arccsontjához a sapka, ott lassan legördültek az izzadságcseppek. Arca kipirult, egész testében zihált. Nem is tudta miért rohan, hiszen a 6.30-as Tomi bácsival már régen ki kellett, hogy gördüljön az állomásról. A szél a sós izzadságtól átitatott hajszálakat a szájába csapta, ami nem került a levegőért kapkodó üregbe az az arcára tapadt. Csakúgy, mint az a megszámlálhatatlan szempár, ami az el nem indult 6.30-as ablakából rászegeződött.

- Mi lesz már kislány, most áll meg? Mit gondol, meddig várok még magára?- hallotta meg most először a sofőr hangját. Jöjjön már, jöjjön! Az első üléseken a maga két szép szeméért fagyoskodnak az utasok itt legalább 12 perce.

Hálás volt Tomi bácsinak, bár hálája benne rekedt. Az egész utat végig lihegte, amikor éppen nem a torkát köszörülte a rengeteg lenyelt hideg levegőtől. 

Torka most is száraz volt, fejét félrefordította és köhögni próbált, de hang nem hagyta el száját.

Csakúgy, mint abban a kis barátságos templomban, ahol az esküvőjüket tartották. Pedig az atya mindent szépen elmondott előtte. Kinek mikor mit kell felelnie a feltett kérdésekre. A próbán ment is. Amikor a pap kérdezte, akkor felváltva helyesen vágták rá Gyulával a mindenki által hallani akart válaszokat.

De élesben nem ment. Minden szem rászegeződött. Érzete az abroncs szorítását, a ruha által szabadon hagyott bőrfelületet csak úgy égette az a sok szinte körmöt növesztő sürgető szempár. És ő először csak partra vetett halként tátogott, majd belezavarodott. A szomszéd faluból a papot jól ismerte, jegyesoktatásra is jártak. Állandó levendulaillata szeretnivalóvá tette a férfit. Kérdései, szavai azonban a döntő pillanatban, ahogy a templom hideg kövén pattogtak idegenné varázsolták a reverendás alakot.

 

- Kedves jegyespár! Eljöttetek ide a templomba, hogy az Úr megpecsételje és megszentelje szívetek szeretetét, egyházának szolgája és a hívek közösségének színe előtt. Krisztus Urunk bőséges áldását adja erre a szeretetre. Egy külön szentség kegyelmével gazdagít és erősít meg titeket, hogy kölcsönös örök hűségben vállalni tudjátok a házastársak szent kötelességeit. A házasság szentségének méltósága őszinte szándékot kíván tőletek. Feleljetek ezért az Egyház kérdéseire!

 Tímár Gyula megfontoltad-e Isten előtt szándékodat, és szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss? – Gyula persze azonnal felelt a megfelelő formában:

- Igen!

Mire Béla atya ismét feléje fordult levendula illatú csíkját feje után húzva: - Ígéred-e, hogy leendő feleségedet tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól?

- Ígérem!

- Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságtokat?

- Elfogadom!

- Ígéred-e, hogy Krisztusnak és az ő egyházának törvényei szerint neveled őket?

- Ígérem! Ezután következett ő, aki kényelmetlen lakkcipőjében toporogva csak ismételgette magában a kulcsszavakat: ígérem, igen, elfogadom.

A kérdések pedig jöttek megállítatlanul, az égető szempárokkal a hátában, a mostanra émelyítőnek ható levendula és a templomot díszítő boglárka illattal.

 - Csesztneki Mariann megfontoltad-e Isten előtt szándékodat, és szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss?

- Ígérem! Vagyis Igen! Vágta rá hirtelen az első sorból hallatszott halk kuncogást túlkiabálva, zavarát leplezve.

- Ígéred-e, hogy leendő férjedet tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól?

Ennél a kérdésnél már azt is elfelejtette, hogy mivel kezdődött a pap kérdő mondata, így Gyulától remélt és kapott is segítséget, így végre kisziszegte fogai kerítésén: - Ígérem!

 - Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságtokat?

- Elfogadom!

- Ígéred-e, hogy Krisztusnak és az ő egyházának törvényei szerint neveled őket?

- Ígérem!  - vágta rá visszanyert határozottsággal. Így lett mindenestül Gyuláé. Bakistul, abroncsa alatt hordott gyermekestül.

Két hónapos terhes volt. Az ígérem és az elfogadom között nemcsak hezitált hanem halkan büfögött is. Első perctől kezdve ezt tette. Úgy emlékezett közvetlenül a teherbeesése után elkezdte és a negyedik hónap végéig folytatta is jó szokását.

Gyönyörű fiút szült, nagy hajjal, kis kezekkel, és rengeteg testére száradt magzatmázzal. Most is érezte a magzatmáz hideg, nyirkos voltát, ahogy kezét végig húzta a kövön. Krisztián szép volt, formás, és okos. Ő mondta a legszebben az óvodai anyák napi ünnepségeken a verset, ő nyerte meg a körzeti matekversenyt. És ő udvarolt a legszebb lánynak a faluban. Mostanra 20 éves lett, dohányzott, kocsmákba járt a haverokkal, de hétvégenként ágyba vitte anyjának a reggeli kávét, és a szabadnapot kapott a pelenkagyártó cégnél, ahol három műszakban dolgozott, akkor mindig besegített anyjának a levelek kézbesítésében, vagy plusz pénzért elvállalta anyja helyett a reklámújságok kihordását esténként, vagy hétvégenként. - Ugyan Mutti!- mondta ilyenkor apjától örökölt ébenfekete tincsét kisimítva szeméből- majd én megcsinálom. Rita úgyis dolgozik, nekem nincs jobb dolgom, te meg addig csinálhatsz egyetlen fiadnak egy jó nagy adag madártejet. Imádta a madártejet. Gyerekkora óta, ha anyja nem ért időben haza a munkából, akkor Krisztiánt mindig hazavitte a dadus az oviból. Marika néni a szomszédjuk volt és nemcsak család bizalmasa, hanem madártej beszállítója is lett egy idő után. Nem tudott annyi madártejet csinálni amennyit Krisztián ne falt volna fel, vagy a nála töltött délutánokon, míg Mariann érte nem ment, vagy hétvégente a kerítésen átnyújtva. Öröm volt nézni, ahogy a fiú alámerítette a tojáshabokat az aranysárga sűrű lében. Bevette szájába a habot, és megvárta míg az szépen szétfolyik nyelve peremén. Hallani lehetett ha közel ült hozzá az ember, ahogy a tojáshab megadja magát a szájban lévő melegnek és a nyelv lassan szájpadlás felé törő mozgásának. Sercegett, ahogy zsugorodott, majd szétfolyt. Rita is imádta ahogy ette Krisztián a madártejet. Abból sejtette, hogy komolyra fordult fiáék kapcsolata, amikor a lány félszegen eléállt, és az édesség receptjét kérte.

Nem sokáig merenghetett az édes ízzel a szájában, mert a bokája köré fonódott nyálkás valami új vizekre vitte. Gyerekkora óta irtózott a hínártól, és ezt később sem tudta levetkőzni. Még akkor sem, amikor végre eljutottak nyaralni. Férje a Honvédüdülőbe Balatonkenesére kapott egy hetes családi nyaralási lehetőséget. Több se kellett nekik, bár Mariann főnöke nem örült a hirtelen jött szabadságkérelemnek, de Mariann könyörgő szempárja a beleegyező pecsétig rajta csüngött. Így pakoltak. Krisztián nem is aludt éjszaka, az izgalomtól újra és újra csak azt követelte, hogy meséljenek neki a magyar tengerről. Így Mariann mesélt. Annkaként járt már ott, és imádta. A nyaralókat, a murvás parti sétányokat, a sokat látott fűzeket a partokon, és a sehol máshol olyan jóra nem süthető lángosokat is. Úgyhogy mesélt lágy hangján az izgatott kisfiúnak, miközben gondolatban már a szomszédtól kölcsönkapott bőröndöt is bepakolta.

Vonattal mentek a Keletibe a szomszéd Lajos bácsi vitte ki őket világosbarna Ladájával. Az utat végigették és csacsogták. Krisztiánnal madarat lehetett volna fogatni. Egyedül a sátorállításnál csüggedt egy kicsit, míg a kempingben lévő holland gyerekek már javában rúgták a bőrt, ő még mindig szüleinek adogatta szolgalelkűen a rögzítő kampókat a sátorhoz.

Hat éjszakát töltöttek a mélyzöld katonai sátorban, aminek színe és durva szövete állandóan eszébe juttatta munkáját.

Pontosan emlékezett rá, milyen volt először belebújni a munkaruhába. Miután felhúzta a 38-as ruhadarabot, elvonult a lakás egyetlen egész alakos tükre elé, és abban vette szemügyre magát. Végigsimított a felsőn, lágyan megérintve benne pajkos, feszülő mellét. A kis piros embléma, Magyar Posta felirattal különösen tetszett neki, csakúgy mint a csípője vonalát kiemelő egyenesszárú sötétzöld nadrág. Mindig szeretett volna valahova tartozni. Az egyenruha és a címke megadta neki ezt az érzést. Egy közösség tagja lett. Fontos feladattal. Úgy érezte magát, mint egy hírnök. Valaki aki fontos üzenetek, titkok, hordozója. Az első napokban csak tolta vadonatúj biciklijét, amit a Postától kapott. Kímélni akarta a járgányt, és kiélvezni minden pillanatot. Lassan, büszkén sétált a fényes

kétkerekű mellett, minden ismerősnek köszönt, minden levelet elnyelő bőr táskájában, mint valami kincses ládikóban úgy kotort. Ünnep volt neki minden nap a kezdet kezdetén. Felnőttes komolyságot erőltetett magára és úgy válaszolgatott a nyugdíjukat váró, kapuban ácsorgó nénik, bácsik kérdéseire.

Mariannt mindenki szerette. Szerette a zöldséges, aki külföldre költözött lányától kapott leveleit piros almával hálálta meg. Szerette a fodrász, ki fésűt, ollóz kiejtve kezéből integetett neki, ha az üzlet előtt tolta el kerékpárját. Szerette a sarkon lakó Gyes-en lévő anyuka, aki három gyerekét nevelte otthon. Tíz óra körül vitte ki a gyerekeket az udvarra, ahol pontban negyed tizenegykor versenyzett már a három apróság, hogy melyikük látja meg először Mariann alakját, mindig mosolyra húzódó vastag, ívelt száját. Valami mindig lapult a táskában a gyerekeknek. Legalább egy reklámújság, amit bedobhattak a szomszéd postaládájába. Mariann ilyenkor leszállt a bicikliről és a legfélénkebb középső gyereket is szóra bírta pajkos szózuhatagával. Kérdezett, mesélt, viccelődött. Nem bánta, ha tolják biciklijét, ha táskájába nyúlnak, ha az ölbe vett legkisebb vasárnap le nem vágott hosszú körmével a kabátján lévő megkopott emblémát kapargatta.

És szerették a kutyák is. Ez akkor derült ki, ha nagy ritkán helyettesíteni kellett. Mindenki azonnal tudta, ha Mariann nem dolgozott, ugyanis bárkire bízták a körzet leveleit csaholás kísérte munkáját. Míg ha Mariann érkezett, gyalog, vagy biciklin, minden kutya néma farok csóválással fogadta, az ismert alakot.

Ez az alak, most mozdulatlanul feküdt. Már nem fázott. A kórház dolgozói meleg takaróval borították elesett testét. Harmadik napja feküdt így, mozdulatlanul, némán. Kómában volt, semmire nem emlékezett, semmit nem mondott. Talán ez fájt a legjobban Krisztiánnak is, ez a személytelen némaság, ez a könnytelen búcsú, amivel magára hagyta a negyedik nap hajnalán az ágya szélén kuporgó megtört alakot.

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem...

Az óra megállíthatatlanul csörgött. A koromsötétben kitapogatta férje testét, és veregetni kezdte a vállát. Szeme bár hozzászokott a sötéthez, mégsem látta rendesen a férfi arcát, aki csak egy halk morgással felelt a lökdösésre. Határozottabban végigsimított hátán, hátha akkor feleszmél Zoli, akinek párnája alól még mindig ütemesen csipogott a mobiltelefon háromnegyed négyre beállított órája. 

Egész éjszaka nem aludt, olyan kettő körül járt kint utoljára a konyhában, ahol a tegnap este félbehagyott csokit még elmajszolta a pultnak dőlve. Enyhe lelkiismeret-furdalással, amiért nem mos újra fogat a nasi után, és papucstalan lábbal surrant be a hálószobába, ahol végre álomba szenderedett. 

Kénytelen volt áthengeredni a férjén, és a vánkos alól előkotorni a telefont. A nagyon okos telefon persze nem adta fel, csak csipogott, ő pedig a fáradtságtól és az izgalomtól remegő újakkal hiába babrált az érintőképernyőn, nem érte el az áhított csendet.

Zoli a szentségeléstől végre észhez tért, megkönyörülve a most már féltérdre ereszkedő Zsófin, elvette a telefont, és kikapcsolta az ébresztő funkciót. Lassan kitisztult feje, és gyorsan pizsamanadrágja után kapott.

Úgy tervezték, hogy háromnegyed négykor kelnek, és legkésőbb fél ötkor útnak indulnak. Bőröndjeiket, utazótáskáikat már előző este bepakolták, csupán a kint hagyott fogkeféket, kontaktlencse folyadékot kellett már betenni, és az elemózsiás táskát bepakolni.

Némán megitták kávéjukat, fogat mostak. Ugyanebben a merev csöndben húzták fel ruhájukat, így már negyedre a ház előtt parkoló hideg autó nyirkos ülésén ültek. Összebújtak. Zoli ölelése erőt, hitet töltött a lány törékeny testébe és elcsigázott lelkébe.

Harmadszor teszik meg ezt az utat. Legutóbb nyáron jártak Prágában, egy kiváló nőgyógyász ajánlotta kiváló klinikán. Az akkori beültetés öröme, még három hétig sem tartott. Nem tapadt meg Zsófi méhében a beültetett embrió. Nem adták fel. Teljes életmódot váltottak. Zsófi sokat fogyott, vitaminokat szedett, Zoltán szó nélkül ette a szeretett nővel a csirkemell filét zöldségkörettel, és a dohányzásról is leszokott.

Prága már a sokadik állomása volt küzdelmüknek. Évekig próbálkoztak a gyermekvállalással mindhiába. Zsófi hormonkezelésekre járt, szó nélkül tűrte a petevezeték átjárhatósági vizsgálatokkal járó kellemetlenségeket, előadásokat hallgatott, nőgyógyászról nőgyógyászra járt, pénzt és energiát nem kímélve. Lassan eladósodtak.

 Visszaköltöztek a fiú szüleinek házába, ahol Zoli gyerekszobája lett szerelmi fészkük. Nem bánták. Mindketten elmúltak már harmincöt évesek. És mindketten egyformán, talán mindennél jobban vágytak egy gyerekre. Zolinál a vizsgálatok korai szakaszában kimutatták már, hogy hímivarsejtjei lassúak, ezért a spontán fogantatás esélye csekély, Zsófi pedig a rengeteg hormon, kezelés, idegeskedés hatására megkérdőjelezve alkalmasságát a nőiség kiteljesedésének tartott terhességre, idővel elfogadta, hogy nem termel szervezete érett petesejtet. 

Prágában idegen donorpár segítségét remélték, ezért vágtak neki az útnak. A határig némán ültek egymás mellett. Aztán a kelő nap fényével együtt érkező lágy dzsessz zene töltötte meg az öreg fehér autót. 

Prága külvárosában foglaltak szállást. Most csak két éjszakát akartak a Hostelben tölteni, aminek vas ágyai nem voltak túl kényelmesek. A portás ismerősként üdvözölte őket, hiszen az elmúlt hetekben napi szinten voltak telefonkapcsolatban. Zoltán gördülékenyen bejelentkezett rég nem használt angolja ellenére, míg Zsófi a bejárat melletti falitáblára szögelt látnivalók képeit nézegette, csakhogy a beszélgetésbe ne kelljen belefolynia. 

Csomagjaikat gyorsan lepakolták, de az útközben vásárolt ebédjüket már nem ették meg. Zsófi gyomra pingpong labdányira zsugorodott az idegességtől. A villamoson kapaszkodva igyekezett a légzésével kordában tartani izgalmát, de az egyetlen visszafogó erő Zoli meleg kézszorítása volt.

A kórház makulátlan épülete a villamosmegállótól tíz percre van a Perucká utcában. Homlokzata pasztell színeivel derűt és nyugalmat áraszt. Hatalmas fotocellás üveg ajtaján soha egy ujjnyom, bézs padlója mindig frissen csillog, mintha akkor mosták volna fel, a halványkék ruhába bújt takarítók, akiknek száma vetekszik az ápoló személyzetével.

A recepciós pultnál, szép mosolyú fiatal lány intett feléjük tulipáncsokra mögül. Zsófi idegesen köhécselt, miközben táskája legmélyéről előhúzta az előző vizsgálatok és beavatkozások dokumentációját. A lány miközben visszaadta a papírokat együttérzőn kapaszkodott a pár tekintetébe, miközben kezével már a lift felé intett. Zsófiék beszálltak a felvonóba, aminek tükrében elvesztek egymás tekintetében.

Az ápolónő már a liftajtóban várta őket, és egyenesen a 212-es szobába kísérte a reményekkel teli párt.

Zsófi az ágyra készített ropogósra vasalt ruhába bújt mielőtt felkeresték volna az orvost, aki viccesen dialektusos angoljával próbálta őket nyugtatni és biztatni miközben a rájuk váró beavatkozás menetét taglalta. Elbúcsúztak.

Zolinak mennie kellett.

 Miközben kettesével szedte a lépcsőfokokat lefelé, eszébe jutott a szomszédjuk.

Sokáig szem elől tévesztette a lányt, hiszen Zsófival a város másik felében, egy csendes kertvárosi övezetben építkeztek, míg szülei az óvárosi részen laktak. 

A szomszéd lány, aki lassan már nem is lány, hiszen ő is a harmincas évei elején jár, Zsuzsi, tanító a helyi általános iskolában. Nagyon dekoratív, sportos, ambiciózus lány. A középiskola elvégzése után a testnevelési egyetemre jelentkezett, de oda nem vették fel, így kötött ki a Tanítóképző főiskola padjaiban. Idővel megszerette a főiskolát, ahol nem szakadt el teljesen a mindennapjait behálózó sporttól, ugyanis harmadéven felvette a testnevelést emelt óraszámban. Mellette elvégezte az úszás oktató képzést, és aerobik edző is lett. Friss diplomásként rögtön állást talált, és bár szigorú volt és saját gyereke nem lévén nem mindig találta meg a hangot sem a nebulókkal sem azok szüleivel, mégis szerette szakmáját és a hivatása is szerette őt. 

Zoli ahogy a földszintre ért előcsalogatta Zsuzsi képét is. A mindig csinos magas lány, most éppen vörösre festett félhosszú hajjal, mindig a legújabb műköröm divatnak hódolva tanította a gyerekeket az írás, olvasás csínjára-bínjára. Formás teste, pökhendi kis melle még a nőket is megfordulásra késztette az utcán. Azonban Zoltán ahogy visszaemlékezett szinte közös gyermek és fiatal felnőtt korukra, fiút majd férfit nem tudott felidézni a lány mellé. Valahogy kimaradtak mellőle a fiúk, úgy ahogy a hangos fékevesztett bulik is. Zsuzsi mindig szigorú volt magával és a körülötte lévőkkel szemben is. A fiúkat gyerekesnek a velük és meghódításukkal majd megtartásukkal járó macerát pedig feleslegesnek és haszontalannak tartotta.

Most azonban együtt él egy férfivel. Vagy ahogy Zoliék maguk között szólítják, inkább egy bácsival. Huszonöt év korkülönbség van közöttük. A férfi közel a hatvanhoz, majd egyidős Zsuzsi édesapjával, aki nehezen és több a sarki krimóban eltöltött estével tudta csak magát túltenni lánya választásán. A férfi családot hagyott ott a szerelmet addig nem ismerő Zsuzsiért, aki vállalta a környék ujjal mutogatását a kopaszodó, nagypapa pulóvert hordó férfiért.

A férfinek már van egy tizenhat éves kamasz fia, aki néha meglátogatja őket, megerősítve Zsuzsit abban a hitében, végignézve a fültágítós, nyáron is bakancsot viselő alakon, hogy jól döntött, amikor szerelmét választva lemondott a gyerekvállalás örömeiről, az ő nézete szerint terheiről.

Merthogy nem akar gyereket, sem most, sem később. Jól megvannak a férfival, és ez neki elég.

Zoltán közben betért egy kis csehóba, Zsuzsit elhessegette fejéből és nem próbálta megérteni döntését többé, hanem a híres prágai sör habját leharapva Zsófiért aggódott újra. Mantraként ismételgette, hogy sikerülnie kell, miközben kikérte újabb sörét. 

Késő délután ért vissza a kórházba, ahol Zsófi már várta. Tekintetük találkozott, Zoltán sírva fúrta  a kórházi párnába barnasör szagos arcát, miközben Zsófi saját gondolataiba mélyedve kimerülten túrt a férfi erős hajába.

Fintor

A hatalmas üvegajtó csengetésre nyílik csak, de akkor is nagy elszántság kell hozzá, hogy valaki a bentről jövő engedélynek behódoló ajtót belökje. A folyosó szűk, falai kopárak. Az állandó mesterséges fény fakóvá teszi a kényelmes fotelekben várakozók arcát. Szürkeségüket, leleteiket rejtő dossziéik és apró bőröndjeik szín kavalkádja sem töri meg.

A nővérek fehér agyonhordott papucsaikban a fal síkjában, nesztelenül közlekednek. Arcuk nyugodt, tekintetük, ruhájuk makulátlan. A szűk folyosó tágasabb előtérbe torkollik. Terebélyes nő ül főnöki székben a monitort kémlelve. Beosztást csinál, feladatokat oszt, kérdésekre válaszol. Munkája egyhangúnak tűnik, ő mégis mindenkire érdeklődve, segítőkészen tekint. Egész testtartása, monumentális teste egészséget, erőt sugároz. Ismerősként köszönti a visszatérőket, érdeklődik hogylétük felől. A parókás fejek hálásan válaszolnak, zavarukban egy-egy hajtincs után nyúlnak.

A kibővült tér másik oldala az étkező. Fa asztalok, székekkel. Peti nővér mindig gondosan terít. A halványsárga abrosz folttalan, az ízetlen teával telt kancsók csalogatók. Az asztaloknál megszokott asztaltársaság. Mindenkinek helye, és saját evőeszköze van. Ha az ember nem látná az üvegajtó feletti feliratot azt gondolná, hogy wellness részlegbe csöppent szolgálatkész, mindig derűs kiszolgáló személyzettel. Azonban az infúziótól legyengült testek, a vérvételtől átütött leukoplasztok, a figyelmesség ellenére is megtört tekintetek, a házi papucsokban csoszogó bütykös lábak, a szemüvegek mögül lázasan fürkésző tekintetek hamar visszarántanak a jacuzzitlan kórtermek világába.

E világ ura Judit nővér. Aki tekintélye ellenére parányi szobában székel, melynek ajtaja állandóan nyitva. Nyitva, jelezve ezzel, hogy mindig mindenkit szívesen fogad, és nyitva azért is, hogy a kapkodástól elnehezült teste a fülledt folyosó levegőjéből beszippanthassa az oxigént. Minden reggel ő az első, és kora este az utolsó, aki elhagyja az osztályt. Közel negyven éve főnővér az onkológián. Sokat látott, sokat megélt már. Nem érzi már a sajátságos szagokat, nem borzasztja már a látvány.

Karizmatikus jelenség. Hatalmas fenekét hosszú, általában befont copfja csapkodja. Bogár szemeit, piros keretes szemüvege mögül hordozza végig a betegeken. Kicsámpázott papucsának hangjára mindenki figyelve kapja fel tekintetét.

Olyan akár egy lexikon. Valamennyi kórtörténet öregedő fejében van. Tudja, hogy ki milyen kezelést kapott, és mi a soron következő beavatkozás. Ismeri a betegeit. Érdeklődik testvéreik, hörcsögeik, nemrég ültetett virágaik felől. Tudja gyermekeik, unokáik, hű és hűtlen férjeik, feleségeik nevét, és persze ami a legfontosabb betegségük állapotát, félelmeiket, kétségeiket. Puha testével mindenhol jelen van. Ágytálaz, kezet szorít, verejtékező homlokot töröl. De gyakran látni a folyosón a hozzátartozók körében. Bátorít, nyugtat, mesél, vagy csak feje ringatásával elcsendesíti a lelkekben dúló viharokat.

Puhasága, lágysága azonban csak a látszat. Kemény nő. Nem köntörfalaz, ha kell kíméletlenül rendreutasít. Az élni akarás igényét hinti, nem tűri az önsajnálatot, elernyedést. A csüggedőket az éppen az érzelmi hullámvölgy csúcsán lévőkkel boronálja össze.

 A szobabeosztást, ülésrendet a kantinban ő készíti. Ezért van az, hogy a kis táskák tulajdonosai, akik csupán a kezelés egy-két napját töltik havonta itt, szívesen járnak az osztályra, lassan megfeledkezve jövetelük okáról.

 A négyes kórterem például mindig hangos. Harsány nők zengik be. Egymást Judit nővér szemüvegén keresztül látják. Melletlen kopaszságuk nem zavarja őket. A folyosón és az étkezőben implantátumukkal, fésült vagy rendezetlen parókáikkal kedélyesen csacsogó barátnőknek tűnnek. 

Csakúgy fesztelenek a nővér ajtaja előtt állók. Vannak, akik csak egy vérvételre, vannak, akik gondozásba vételre várnak. Rájuk ragad a bentről áradó nyugalom. Görcstelenül lógó karjukba lassan, szinte észrevétlen csúszik be a tű, mely soha nem hagy nyomot, csak úgy, mint az a kiáramló lélegzet, mely az üvegajtó előtt hagyja el jóképű gazdája testét. 

Minden nap várja a jóképű férfi a főnővért, és végig nézi, ahogy a szeretett nő műszak végén fehér köpenyét és nevekkel, adagokkal, számokkal teli gondolatait nap nap után ugyanúgy akasztja fel a nővérszoba fehérre mázolt álló fogasára. Magas, joviális úr.  Haja deres, tekintete szeretettel átitatott. Nadrágja, inge gondosan vasalt. Egy társkereső portálon ismerkedtek meg közel tíz éve. A férfi özvegy volt, aki első feleségét autóbalesetben veszítette el.

Judit megismerkedésükkor már régen egyedül élt. Férje házasságuk másodiké évében elhagyta, amikor az asszonynál méhnyak rákot diagnosztizáltak. Kapcsolatuk nem bírta ki az utódnélküliség terhét. A férfi lelépett, fiatal, ép méhű nőt választott, Judit pedig maradt. Egyedül csinálta végig a műtétet, és az utókezelést is. Hite megrendült a férfiakban, szerelemben. Megtört, hiszen rajongásig szerette a gyerekeket. Túlcsorduló érzelmeit nővére gyermekeire zúdította, kiélve rajtuk a benne munkáló, de meg nem élhetett anyai ösztönöket.

Sándor jókor jött. Szépnek, jónak és egészségesnek látta a saját közegében csüggedni is képes nőt. Elfogadták sorsukat, és teljessé tették egymás életét ezzel a későn jött érzelemmel.

Kocsma

A kertkapu nyikorgott. Régen volt már beolajozva, majdnem olyan régen, mint lefestve. A hajdan volt piros kerítés, most foltosan verte fel színétszegve az utca lakóit reggeli, talán legédesebb álmukból. Kifelé, még engedett a határozott mozdulatnak, azonban, ha valaki be akart menni rajta, annak már bele kellett rúgnia a kiskaput tartó vas keretbe, hogy az engedjen szorításából.

Az utca csendes volt, a nyikorgásra ugyan mordult egyet a szomszéd romos házat őrző nagytestű kutya, de más zaj nem verte fel a párával átitatott csendet. A kelő nap fényében a porszemek aranyló táncot jártak, a poros út mellett lassan folydogáló patakocska körüli gazzal tarkított nádasban tücskök ciripeltek, de olyan diszkréten, hogy az ember csak akkor hallotta őket, ha közvetlenül a víz partjára merészkedett. 

Az úton még nem volt forgalom. Egy pár órával ezelőtt tehéncsordát hajtott arra egy paraszt, az ő nyomaik gőzölögtek még a porban. Egy-két régi, kékre mázolt keskenykerekű, ragasztott kormányú bicikli is elhaladhatott az úton, ferde, keréknyomot hagyva maga mögött.

Az utca a patakkal együtt a falu központjába vitt. A központban, amit a helyiek hívtak így, hiszen idegen csupán az utca végét látta volna benne, a megtépázott szelektív hulladéktárolók mellett, egy sokat megélt telefonfülke állt kagylótlanul, valamint egy kocsma, és egy felirata alapján vegyesbolt.  

A kocsma ajtaja már nyitva állt. Ajtajának, és az épület oldalának támasztva három rozoga bicikli állt, talán pont az a három, mely a nyomot hagyta az úton. Bentről a délutáni megszokott zsivajtól eltérően halk, pizsamaszagú beszélgetés szűrődött ki.

A vegyesbolt felirat első e betűje alatt állt egy ingatag asztal négy székkel. Mind a négyen ültek, testtartásukból ítélve talán az idők kezdete óta. Előttük söröskorsók, hamvedrek, hamu, és átizzadt fejfedők. 

Az asztaltársaság vegyes volt. Egy magas, vékony, szemüveges férfi. Első ránézésre talán negyvenes. Ha azonban közelebbről megnézte az ember, a parányira nyitható szeme körüli ráncok öregebbnek mondatták. Vagy itt ült, vagy biciklije nyergében, esetleg  egy pár zsömlével szatyrában láthatta az ember faluszerte. De ideje javát itt töltötte. Mindig ugyanabban a farmerban, sötétkék kord zakóban és lukas orrú cipőben. Mellette egy nő ült. Nőiségét egyedül hosszúra hagyott haja igazolta. Szalmasárgán lógott szomorú kutyaképe jobbján és balján, keretbe foglalva húsos, fogatlan száját, szélesre duzzadt orrát és gyér szemöldökkel övezett kifejezéstelen szemét. Az alkoholistákra jellemző alakja volt. Vigonya lábak, eres, csüggedten lógó vékony karok. Nagy melle, mely szintén nemiségét igazolta, általában világos, mindig foltos póló alatt bújt meg, a műanyag asztalra könyökölve azonban tekintélytparancsolón foglalt helyet a hamukupacok között. 

Egy fiatal fiú ült mellette. Talán a fia lehet. Arca kifejezéstelen, bamba. Haja rövid, barna. Arcának tojásformája mutat hasonlóságot a nőével. Kockás ingben feszít mindig, jobb kezét a korsó fülén pihentetve. Farmerja mocskos. Mindig ő ül, közvetlenül az e betű alatt. Mintha bérelt helye lenne a kiskocsma előtti műanyag helyen. Most bal keze, nem a nadrágját babrálja idegesen, mint általában, hanem a mellette szorosan helyet foglaló lány kezén nyugszik. Nem szerelemmel fogja. Talán a testvére. Mozdulatában gondoskodás van. 

A lány, talán 16. Kövér, fekete. Haja kócos, hogy szemébe ne lógjanak a zsírosan tapadó hajcsomók, fejét ferdén tartja. A zuhatagba csak sikkből tett rózsaszín hajpánt, elüt fejbőre fehérségétől és zsírosan csillogó haja feketéjétől. Kis mandulavágású, buta szeme van, melyet idegesen kapkod űzött vadként. Leggingset visel, feketét. Hatalmas combjainak húsát ez sem tudja összefogni, de legalább valamiféle rendszerbe foglalja. Fenekét két hatalmas plecsnire osztja a mélyen bevágó tanga amit visel, felül kiszorítva hasaalját, ami így a nadrág korccal és a bugyi okozta vájattal két redőben hull ülve combjára. Mellét kis melltartókba zsúfolja, így a dekoltázsa a tokájánál ér véget. Lábán edzőcipő különböző színű cipőfűzővel. Általában rózsaszín és zöld fűzőt húz maga után, ahogy az iskolában telefestett kezével ütemesen tempózva hajtja magát előre az úton.

Ülnek és beszélgetnek, cigarettáznak és isznak. A talán 16 is bőszen szívja cigarettáját, a nagyoktól elesett módon egészen a füstszűrőig.

Hogy mi hozta őket a faluba, senki nem tudja, sem azt hogy honnan jöttek, sem azt hogy hova tartanak.

Albérletben laknak, egy roskatag házban, ahol a főbérlő a kuncsaftjait az utcáról szedi össze. Ő maga is fura szerzet. Aki régóta ismeri, azt mondja, nem volt mindig ilyen. Egy bádogos felesége volt, akivel szépen csendben éltek hosszú évtizedeken át. Azonban a bádogos meghalt, maga után hagyva egy hatalmas házat, adósságot és a nő idegeit felőrlő magányt.

Nem ők az egyetlen lakók, az ablaktalan házban lakik még egy madárcsontú férfi, aki negyven kilójával a ház körüli munkát végzi, már amikor lábra tud állni, és alkoholtól bódult fejét gondolkodásra és munkára tudja ösztönözni. A falu csellengő fiataljai is odaszoktak. Csúfolják, nevetik az asszonyt és lakóit. Pénzt csalnak el a hiszékeny öregasszonytól, aki ha rohama van, őrjöngve kergeti el az odasereglett népet.

A fiatal lány miatt, most még inkább fellendült a forgalom. Használják őt idősebb és fiatalabb fiúk és férfiak egyaránt. Erre ő, testtartását elnézve, talán még büszke is. Normális közegben és körökben, nem lenne más csupán egy elhízott, pattanásos kamaszlány, itt azonban nő. Szereti őt a madárcsontú, és az odajáró szerelmet nem ismerő fiúk zöme. Együtt cigarettázgat velük a patakparton, kocsma előtt, vagy akár minden szégyenérzetét hátrahagyva árokparton ülve.

12-13 éves fiúkat tanít a testi szerelemre, minden ellenszolgáltatás nélkül. Testüket úgy roppantja szét hatalmas combjaival körülzárva őket, mint valami ragadozó. Szerelemtől megrészegülve ilyenkor fejét hátraszegi, zsíros fekete haja résnyi szemébe lóg, köldök nélküli hasát fojtogató nevetés rázza. A fiúk hálásak, anyjuktól, apjuktól cigarettát lopnak neki, viszik táskáját, mely állandóan a vállán lóg, mintha rendszeresen járna iskolába. Pedig nem teszi. Utoljára talán negyedikben olvasta a Tüskevárat, azóta csak a HÉV-eken hagyott magazinokat lapozgatja. Nem tűz ki célokat, így nem is éli meg kudarcként közönségesen, kihasználtan, lassan hömpölygő életét.

Nem bánja, ha követ hajítanak a ház oldalához, ezzel csalogatva ki éjszaka a mindig nyirkos falak közül, és az sem zavarja, ha férfiak  füttyentenek utána az utcán, vagy közönséges megjegyzéseket tesznek ajánlatokká fűzve. Ilyenkor mintha még büszke is lenne, derekát kihúzza, vállát megemeli, és alig várja, hogy közönsége előtt beszámolhasson róla a kocsmában. A kockás inges bamba képe egy-egy ilyen élménybeszámoló közben komorabbá válik, keze ökölbe rándul, de végül kibontakozó féltése a sörhabbal együtt árad szét szervezetében.

A déli nap égető sugarai bekísérik az addig az ajtó előtt, vagy a biciklitároló korlátjának dőlve iddogáló embereket a kocsma belsejébe. A helyiség szűk, és levegőtlen, dohányfüsttől átitatott. A falak is ontják magukból a borgőzt, meszeletlenségük még piszkosabbá teszi az egymásra éppen merőlegesnek nem mondható falakat.

A befelé keskenyedő tér legeldugottabb sarkában áll a pult, ami mögött egy fiatal srác áll. Családi vállalkozás a kocsma, ha nagyzolni akar barátai előtt a szomszéd falu hasonszőrű kiskocsmájában magát ügyvezető igazgatónak titulálja. Egykedvűségét, amivel a vendégeit szolgála ki, csupán a fél óránként a televízióból hallható sporthírek törik meg. Fizetését a sportfogadásokkal egészíti ki, így ő azon kevesek közé tartozik a kis közösségben, aki már elhagyta a falut, és legalább egy hetet minden második évben valami hazai vízparton tölt.

Délelőtt gyér a forgalom, a társaság, mely öt-hat főből áll, általában két fiatal nő köré sereglik. Mindketten otthon vannak. Háztartásbeliek. Sok idejük nincs, kapkodnak, hiszen mire a férj hazaér ebéd kell, hogy legyen az asztalon, és a gyerekekért is menni kell az iskolába.  Egy ideig még fenntartották a látszatot és bevásárló kosárral tértek be az ivóba, mintha csak vásárolni szaladtak volna el a kisboltba. Ma már ezt sem teszik. Sütkéreznek bódultan a férfiak tapogató pillantásaiban, miközben poharukat ürítik. Mindketten vékonyak és közönségesek. Az egyikőjük alakját tekintve csinosra itta magát. Vékony lábait és formás popsiját nem győzi illegetni. Arcának rútsága azonban sokat ront az összhatáson. Szárazságig festett vörös haját mindig a feje búbján fogja össze. A szoros copf felkapja szeme sarkát is, így állandó kíváncsiskodó ábrázatot kölcsönöz neki. Fiatalon elvetélt. Egy időre eltűnt fájdalmával és szerelmével együtt a faluból. Évekkel később tért vissza, egy nála jóval idősebb férfival és hatalmas pocakkal. Szerelmük gyümölcsét egy ideig ők, majd válásuk óta az utca neveli.

A másiknak, aki már csak árnyéka régi önmagának három gyereke van. Két fiú és egy kislány. Délutánonként az utcán lógnak, annak dacára, hogy a legnagyobb fiú is még csak hatodikos. A bádogosnénál találtak ők is menedéket, illetve a legnagyobb valósnak vélt szerelmet is. Ő is a combok áldozata az árokparton. Tisztelettudó, rendes gyerek lenne, aki egy jó szóért hálás. Segítőkész, testvéreit terelgeti, ha a szükség úgy hozza anyját támogatja, munkából hazaérő apja előtt védi.

Délelőtt a helyi buszt vezető sofőr is a kocsmában időzik, egy valaha jó asztalossal beszélgetve. Minden kanyar előtt és után betér. Ez alól a keddi nap a kivétel, ilyenkor iskolás gyerekeket visz a szomszéd városi uszodába. Pályázati pénzből járhatnak úszni a nebulók. Így gyakran ellenőrzi őket a szervezet, akiktől a súlyos százezreket nyerték. Nem mer kockáztatni, állását féltve keddenként zanzásítva iszik a műszak lejárta után.

Délben bezár a krimó. A poros utcákat ilyenkor lábnyomok barázdálják. Kertkapuk nyikorognak, kutyák ugatnak, és a rekkenő hőségben életre kel a közmunkások által büdöskével teleültetett falu. 

Ezt a pezsgő életet szippantja magába újra délután a kocsma. A hálósra feslett napernyő alatt, melyet a bolttól kapott a tulajdonos, új arcok bukkannak fel. Egy házaspár, akiket romantika iránti igényük eddig űz. Egy magányos férfi, aki mindennapos betevőjét konzervdobozból kanalazza, de a társaságot még nem tudja magától úgy megvonni, mint az ízletesebb falatokat. Egy férfi,akit csak „amerikás” Lacinak hívnak, mert valaha, fénykorában, vagy előző életében fejlesztett valami orvostechnikai eszközt, ami megalapozta nevét a tengerentúlon, és aminek életjáradékából azóta is él, bár meglehetősen igénytelenül. Összebútorozva a kocsma tulajdonosnőjével, aki a bamba pultos gyerek anyja. Így neki a családi béke érdekében muszáj állandóan a kocsmában tartózkodnia, és míg más a katona sztorijait meséli, ő a meg nem élt szakmai sikerről beszél.

Este a nyolc órai harangzúgással az ivó is kiürül. A súlyos levegőjű utcákat imbolygó alakok lepik el. A patakpartján duhaj jókedvüktől alig hallhatók a mindig ugyanazt a nótát húzó tücskök, akik egyszerre némulnak el a pirosra, kékre, sárgára festett, megkopott kerítések sikító nyikorgásától.

Papírzsebkendő

Kavargott a gyomra. Ha hirtelen tört rá a rosszkedv, mindig ezt érezte. Fejében is úgy cikáztak a gondolatok egymást tépve, kergetve, mintha reggelire legalább hat tojásból evett volna rántottát. Ő maga sem értette, miért érez mindig enyhe émelygést, ha úrrá lesz rajta a mélabú. Vállait nehéznek érezte, testét mintha a méregzöld takaró súlya törte volna meg. Az okokat nem tudta, csak a következményeket. Ilyenkor naphosszat fúriaként járt kelt a lakásban, ami hangulatához idomult. Nagy lett, rendetlen és kaotikus. Legalább van mivel lefoglalnia magát, gondolta.

És elnehezült tagjait a szétszórt ruhák rendszerbe rendezésére használta. Hangosan sóhajtozott egy egy félpár zokni párjának megtalálása közben. Ő maga sem tudta, hogy ilyenkor a megtalálás okozta öröm tör fel belőle torokhanggal kísérve, vagy a mélyről jövő talán oktalan fájdalom.

Sietett, mintha sürgetnék. Hajtogatott, szekrényt nyitott, amit nehéz sorsát demonstrálva önmaga és a család többi tagja előtt hangos ajtócsapással zárt be.

Benyúlt a szennyesbe hajítandó nadrágok zsebeibe, amikből elrejtett kincsként kerültek elő az elhasznált papírzsebkendők, cukorkás papírok, vízparton szedett lapos kövek, játszótéri homokozók homokszemei, elhasznált elemek. A papírzsebkendőket újabb sóhaj kísérte. 

Saját rossz szokását, mára a család valamennyi tagja átvette. Ha kellett, ha nem papírzsebkendőt szorongattak, dugdostak zsebről zsebre, ami minden gyűrődés után egyre kisebb galacsinná állt össze. Tele volt velük a lakás minden zuga. Nemcsak a nadrágzsebek, de a párnák alól, az ágy alól, sőt az ebédlő asztal székeinek párnája alól is használt vagy csupán meggyűrt papírzsebkendők bukkantak elő.

Miközben a kincsüktől megfosztott ruhadarabokat a mosógépbe tömte azon morfondírozott, vajon mit örökölhetnek még tőle gyermekei, és ő miket örökölt szüleitől, nagyszüleitől és a képekről, elbeszélésekből ismert távolabbi rokonoktól.

Kevés történetet hallott rokonairól, talán azért mert nagyon nem is volt kíváncsi rájuk, most meg már alig vannak körülötte olyanok, akik mesélhetnének.

Nagyszülei közül csak a nagymamáit ismerte. Soha nem látott nagyapjairól keveset tudott. Az egyikről talán annyit, hogy magas, jóképű férfi volt, aki vasárnaponként moziba járt. De mindig egyedül, hiszen egy jegy olcsóbb volt, mint az a három, amivel megválthatta volna lányát és feleségét a vasárnapok kötelező feladataitól.

Másik nagyapjáról soha még csak egy képet sem látott, és apjától sem halott felőle. Ugyanígy keveset tudott apai nagyanyjáról is. Akit gyermekként kalandosnak tűnő, hosszúra nyúlt autóutak után láthatott.

Falusi öreg néni volt a mama. Szűkszavú, kontyos, rétest nyújtó teremtés. Arcának szigorúságát néha enyhítette mosoly. Kis testét mindig ugyanaz a sötét tónusú nejlon otthonka fedte. Nem tudott róla egyebet. Pont annyit, mint amennyit egy idegen meglát egy falusi öregasszonyban.

De ugyanígy keveset tudott édesapjáról is. Leszámítva azt az időt, amit közösen éltek meg. Nem tudta, hogy milyen gyerek volt, hogy hova járt iskolába, mit szeretett, és mit nem. Járt-e biciklivel, motorral, állított-e májusfát, meglocsolta-e a falu szép kislányait. Egyáltalán udvarolt-e, és ha igen hogyan. Szerették-e egymást a testvérével? Hajtott-e ki állatot a házuk mögötti kis legelőre? Mikor és hol szerezte az első sebeket, horzsolásokat? Járt-e külföldön? Szerette-e a szórakozást? Szeretett-e anyja előtt úgy igazán. Mikor vezetett először autót? Rendes gyerek volt-e az iskolában. Voltak- e titkai?

Persze tudta, hogy ez önáltatás. Titkai mindenkinek vannak. Így az apjának is voltak. Tizenhat éves lázadó  kamasz volt, amikor egy a család barátja, fényképnézegetés közben elárulta, ami előtte addig titok volt. Apjának volt egy másik nő is az életében, aki talán egy lánygyermeket is szült neki. Dühös lett. Nem is tudta, hogy pubertáskori pattanásokkal tarkított arcát mitől önti el a méreg pírja, a becsapottság érzésétől, vagy  a titoktól magától. Hazarohant, és minden képet, amit csak apjáról, és annak fiatalkoráról talált miszlikekre tépett, és a garázs fa pallói alá szórta. Haragudott és szemrehányt sokáig, bocsánatot kérnie forrófejűsége és vádló pillantásai és szavai miatt, azonban már nem volt lehetősége.

Borzasztóan elszomorodott. A képzeletbeli zöld takaró még nehezebbé vált a vállán. Hogy lehet ez, hogy ilyen keveset tud. Érdektelen, érzéketlen lenne. Olyan, aki csupán mások élete, történetei iránt fogékony. Egyszer talán majd róla ír egy híres író, Az emlékek nélküli ember címmel egy regényt, vagy ha azt nem is, egy rövid kis novellát.

Persze tudta, hogy apjának volt a legkedvesebb mosolya, amit orra zuga melletti kedves kis bibircsókja még lágyabbá tett. Imádta szép lábait a térdükön kikopott, és ezért rövidnadrággá csonkított farmerekben. Szerette nagy, fizikai munkától érdes kezének simogatását, amitől mindig kócos lett fésűt nem ismert lányfeje. Nagy pocakját, ami férfiassá, de kövérré nem tette. Feszes fenekét, amin a délutáni szunyókálások a legjobb dolgok egyikének számítottak a világon. 

Mindennél jobban ismerte hangját, amivel nyugtatott, csitított, vagy csak tompította a közte és anyja között néha felszikrázó ellentétet. Szerette páratlan nyugalmát, amivel szorozni, biciklizni, sátrat állítani tanította.

Azt szerette, ha csak rá figyelt. Utálta szőke, szép osztálytársnőjét, aki délutánonként náluk tanult, és akiről apja rajongva beszélt, mert könnyebben vette a matematika okozta nehézségeket, mint ő, ilyenkor annak arcán megbújó giberlije a büszkeségtől duplájára nőtt, magára vonva ezzel minden figyelmet és tekintetet.

Csak ő tudta igazán megfürdetni az első hóban, hogy szép legyen, szánkón húzni, még ha néha el is hagyta és így percekig trónolt egy-egy hóbucka tetején vagy éppen alján, amíg apja észrevette a súlyvesztést, és felnyalábolta átfagyott testét a hóból. 

Szerette, ahogy osztálytársai irigykedve nézték, amikor apja Barkas-szal szállította őt és barátait a papírgyűjtésre, ahogy erős, eres kezével a szélben lobogó ponyváját az autónak keményen húzta szorosabbra a bőr rögzítő szíjakkal. Jó volt nézni férfias, izmos testét, ahogy hajnalban  ládákat pakolt tele  friss kenyerekkel, majd azokat platóra rakva útnak indult, és  végigrobogott a hajnali neszekkel ébredező városon. Összetéveszthetetlen hanggal parkolt le házuk előtt ugyanezzel a járgánnyal minden délután.

Szerette azt is, ahogy a kanalat fogta a vasárnapi ebédeknél, melyeket gyakran kártyaparti követett a jóllakottságtól elnehezült testek örömére. Vagy azt, ahogy délutánonként kertészeti szakkönyveket bújt a hatalmas franciaágyuk ráeső térfelén. Imádta borotválkozó pamacsát, ami mindig jó illatú volt, és azt is ahogy minden este a kérdést még végig sem hallgatva felelt neki a nappaliból: - Igen, kislányom, ajtó kapu be van zárva.

Tudta, hogy az apja érte élt. Egész életét és utolsó levegővételét is könyörgését meghallgatva, neki szánta. 

 Most hirtelen és azóta többször is úgy szeretett volna többet tudni, továbbvinni, vagy csak átadni azt, amit tőle kapott. 

Mérge elszállt, a papír zsebkendő kupacok viszont maradtak. De a megszokottól eltérően, most nem szították mérgét, hanem megmosolyogtatták.

Nem értette, hogy miért nem kérdezett, sem azt, hogy miért szégyellte, amikor apja egy ismerősük esküvőjén hallgatagságából adódóan, kívülállóknak talán értelmetlennek tűnő tósztot mondott. Most szégyellte felnőtt fejjel kiszívott nyakát, amire apja ránézni sem bírt.

Lassan felállt a gép előtt álló kis hokedliről. Ablakot nyitott beengedve a lilaakác és orgona fojtogatóan édes illatát, ledobta testét és lelkét nyomorító takaróját, és halkan becsukta szekrényének ajtaját.

Álmatlanság

Annyira fáradt volt, hogy úgy érezte, mintha állandóan másnapos lenne. A feje húzta, a végtagjai bizseregtek. Napok óta nem aludt rendesen. Már mindent kipróbált. Ivott nyugtató teát, elhitte amit a kedvelt női magazin írt az elektroszmog alvásra gyakorolt negatív hatásáról, így száműzte a hálószobájából a mobiltelefonját, amire eddig ébredt. Nyakába akasztotta a férjétől kapott jáspis medált, ami egy bőr láncon függött, és csak különleges alkalmakra tartogatta.

De hiába, akárhányszor lefeküdt, kusza gondolatok szállták meg elméjét. Ha végre elaludt valamelyik gyerek sivalkodott, felébresztve ezzel a másik kettőt legédesebb éjszakai álmából. Miután mindenkit visszaaltatott holtfáradtan dőlt ágyába, amelynek nagy részét férje bitorolta, aki mélyen aludt, fejét hátraszegve a kispárnán, aminek köszönhetően jóízűeket hortyantgatott. Ezzel demonstrálva, hogy ő bizony alszik, mégpedig köszöni jól. Ettől csak ideges lett, bökdösni kezdte az álomtól meleg szeretett testet, ami erre halk nyöszörgéssel reagált, és huppanva a másik oldalára fordult.

Mire újra puha toll kispárnájára dőlhetett volna kiment az álom a szeméből. Így újra a másnap délelőttökre jellemző módosult tudatállapotba került. 

Nem is emlékezett mikor ivott utoljára, úgy igazán, másokkal, jókedvig.

Legutóbb, talán hónapokkal ezelőtt mozdult ki otthonról. Régi barátaival ültek be egy régi helyre. Talán csak a nosztalgia tartotta őket össze, így amikor letelepedtek a csinos, de kissé ingatag fa asztalka mellé, melynek felülete tiszta karc volt, rögtön az itallap után nyúltak, hogy könnyebben meginduljon a remélt fesztelen beszélgetés. Amíg iddogáltak és mindannyian lázasan beszédtéma után kutattak egy jókedvű baráti társaság érkezett az elfelejtett, porlepte, múltszagú kiskocsmába. 

Nem is volt ez kocsma, de vendéglő sem. A melegedő szó lenne rá a legjobb. Régi fa bútorok voltak benne. A székek az állandó cserélgetés miatt különbözőek voltak minden asztalnál. De egyformán rozoga mivoltuk hasonlóvá tette őket. Mind egyforma kerek kis fa asztalka köré volt téve, amin terítő híján az itallap volt csak. A kicsi helyiség mégis bájos volt. Minden asztal fölött mélyen belógó lámpa biztosította a félhomályt. A foglalatba csavart 20-as izzók meleget és fényt ugyan nem adtak, de megvilágították az adott asztaltársaságot, és árnyékot vetettek a hol bordóra, hol moha zöldre kent falakra. 

A pult robosztus volt, a székekhez, asztalokhoz mérten óriási. A kicsi lány, aki évek, vagy talán évtizedek óta ott sündörgött, mint munkaerő mögötte, csak egy keskeny csíkot láthatott a külvilágból és a vendégekből. Egy idő után, megvolt az a  képessége, hogy mindenkit, pláne a törzsvendégeket a hangjukról és a fejebúbjukról is képes volt megismerni. Ő volt az egyetlen ember, akinek szemet szúrt, ha egy vasárnapi hajmosás kimaradt, vagy ha valaki sapka nélkül hagyta el az uszodát, és korpák lepték el haját, sötét pulóverei vállát. Ismerte a választékokat, forgókat, a festékeket és lakkokat, amiket tulajdonosai viseltek.

Amikor az újonnan érkezők is helyet foglaltak, az amúgy néha kellemetlenül csöndes helyen, ahol magnó, lágy zene soha nem szólt, a lány keze is tétován megállt egy pillanatra a levegőben. Nem ismerte a fejeket, sem azok búbját. Két fej, kimagaslott a többi közül, még ültükben is. 

Egyforma gesztenyebarna feltehetően hosszú haj borította azokat. Mindkettő középen elválasztva. Messziről frissnek, illatosnak, a levegőben szállónak tűntek. Amikor már a kért szamócalevet szállította az asztalhoz akkor nézhette meg csak igazán a hajhoz tartozó arcokat. Két húszas évei végén járó lány volt. Mandulavágású szemekkel, vékony keretű szemüveggel. Törékenyen, garbóban, és színes szűk nadrágban. Ikrek voltak. Mindkettőjükben megvolt ugyanaz a fesztelenség, nyitottság és belülről fakadó mélység. A társaságukhoz tartozott még két lány, és egy fiú is. De őket már sem a gyengén világító lámpa, sem a pincérlány érdeklődése nem világította meg. 

A két lány beszélt. Halkan, finoman, termetükhöz illő légiességgel. Az elmúlt hetüket mesélték.

Koncertkörúton voltak. Mindkét lány csellózott gyerekkora óta. A konzervatórium elvégzése után összefogtak és kiegészítve lehetőségeiket és keresetüket az alkalmi zenélések mellett, az örömzenélést kenyérkereseti forrássá téve együtt kezdtek el muzsikálni. Tehetségesek és szépek voltak. Mindkettőjük mögött biztos háttér állt és ez látszott is rajtuk. Szeretve, és elismerve voltak, ami boldoggá és kiegyensúlyozottá tette őket.

Velencéről meséltek. Az esőről, ami meghiúsította a városnézésüket, és elverte az összes galambot a Szent Márk térről. Kuncogva, egymást

kiegészítve adtak hírt arról is, hogy hogyan tévedtek el a kis sikátorok útvesztőjében térkép nélkül, és lyukadtak ki állandóan az Akadémiai híd lábánál. Meséltek a leheletvékony olasz pizzákról, amit ettek, és amivel etették őket vendéglátóik. És meséltek a pályaudvarról is, a Santa Luciáról, ahol először bizonytalanul és tétován lépkedtek a rengeteg vasúti sín láttán, aztán arról is, hogy miután többször érkeztek és indultak onnan, hogyan vált egyre ismerősebbé és a turisták sokaságától egyre barátságosabbá a hely.

Meséltek a hatalmas koncerttermekről, melyeket megtöltöttek a csillogó ruhás sötét hajú, barna bőrű, mindig mosolygós lányok, asszonyok, kísérőjükkel. A jól fésült, elegáns férfiakról vagy éppen fürtjüket zabolátlanul hagyó macsókról, akik fenekükön feszes halszálkás öltönyeikben foglaltak helyet, mindig ugrásra készen, ha ez elejteni kívánt vad a sorok közül felbukkanni akarna. 

A sikereikről, az őket övező szeretetről. A zene és a művészet feltétlen szeretetéről.

A cigarettafüstben felsejlett szállásadóik alakja is elbeszéléseik alapján. Giovannié a kissé köpcös, kopaszodó férfié, aki rajongással csüngött, legalább annyira testes asszonyán, Márián, és aki lomhaságával ellentétben kisfiús szerelemmel imádta a zenét. Esténként így házi koncertetek adtak a két öregnek, akik megkönnyezték a zene gyors futamait, és ízes pastaval mondtak érte köszönetet. A férfi lehetetlenül kék, és gyermekien csintalan, pajkos szemére külön kitérek.

A lányok egyike, pirulva vallotta be, hogy ő akár beleszeretni is képes lett volna a nála legalább harminc évvel idősebb férfiba szenvedélye, temperamentuma és kedvessége miatt.

Meséltek az esti hangos kártyapartikról, ahova átjöttek a szomszédok is, akik majdnem mind ugyanabban a külterületi cipőgyárban dolgoztak. A ragyogó fehér kikeményített abroszt, mely a két ház közé kifeszített kötélen száradt napközben körbeülték, bort ittak és sajtot majszoltak. Könnyedek voltak ezek az esték, derűsek és így gyorsan illanók.

A két lány annyira magával ragadóan beszélt, hogy a szomszéd asztaloknál némán, beszélgetést mímelve ültek a vendégek.

Nem kellett idegesen téma után kutatni, vitték őket a lányok dallamos hangfoszlányai. Mandulavágású szemük mellett, mesélt kezük, hangjuk, egész testük.

Mindenki eltelt a nem is hallott csellószóval, az olasz konyhákra jellemző illatokkal, filmekből, regényekből ismert hangos olasz csiviteléssel.

Így azon az estén a nosztalgia helyett valami újat kaptak ők is. Újat és eddig meg nem éltet. Ismert fejtetőjüket aznap este nem húzta mellcsontjuk felé az elfogyasztott alkohol. Józanul és jókedvűen hagyták el az abrosztalan melegedőt.

Hogy ez az emlék megelevenedett, nem is bánta az álmatlanságot. Reggel kipihentnek és tettre késznek érezte magát, és miután hideg vízzel megmosakodott és a kezeiből is száműzte a bizsergést, telefonja után nyúlt. Felhívta régi barátait és egy kis nosztalgiázásra csalta őket a melegedőbe.