Eugénia

A lótusz ülés okozta térdsajgás mellett egy a semmiből elé úszó kampós orr zökkentette ki meditatív állapotából. Az orrhoz lassan egy keskeny száj, felette apró szinte láthatatlan szőrszálakkal, majd egy előre ugró állkapocs is társult. Végül a csupán résnyire nyitható szem, egy mindig idegesen ugráló szembogárral jelent meg.

Hiába várt, más nem érkezett. Talán azért mert az eddigiekhez társítható homlok és fül teljesen szokványos volt, bármely fejre illeszthető.

Megrázta izzadságtól összeállt, nyakát így kicsit csiklandozó lófarkát, és minden erejét összeszedve próbált az arc tulajdonosára nem gondolni. Kezdte a jól bevált módszerrel arcot mosott, csuklóját is hideg víz alá tartotta a biztos siker érdekében. Majd gyenge lábakon ugyan, de a konyhapultnak dőlve már a margarétás mező képét hívta maga elé, melyen a romantikus filmekbe illő, szépemberek szaladtak kéz a kézben önmaguk és boldogságuk teljes tudatában.

De az orr, és most már az arc is egyre erőszakosabban nyomult a margaréták övezte térbe. Nem tudta elhessegetni magától. A miérteken kezdett gondolkodni, talán valami évforduló van, jeles esemény, ami miatt rátört az emlékezés. De fejét hiába törte. Gondolkodását erősen zavarta a zokniján tátongó lyuk is, ami belevágott nagyujja húsába.

Megadta magát a képnek. Nem bírta felvenni a versenyt az erőszakos áll előrenyomulásával.

Így hívatlanul és a semmiből ott termett Eugénia.

Szoknyája mérete most is párhuzamba állítható volt szellemi képességeivel. Hónaljtól induló lábai, mely előtt annak idején a teljes helyi döntéshozó szerv nyelvlógatva hajolt meg, körömcipőben értek véget. Szemérmetlenül rövid szoknyája karmazsinvörös volt. Köldöke, ami kora miatt kicsit lejjebb csúszott, mint azt az anatómia könyvek szabályos testet ábrázoló képein megszokhattuk, átsejlett fehér kis blúzán, amit bizonyára csak az időjárásra való tekintettel húzott fel, amúgy várakozáson felül feszes bőrére. Tokátlan nyakát egy aranylánc díszítette, benne egy parányi képpel. A képen, amit az emlékezés épített, nem lehetett tudni, hogy Szűz Mária vagy Delila szerepel.

Majd végül jött az arc, ami már egy karnyújtásnyira volt tőle. Minden alkotóeleme a helyére került. Először kérdőn nézett, majd szinte fülsértően felnevetett. Őt nevette ki, és a múltjukat. Nem volt nagy múltjuk, mégis elevenen éltek egymás világában, melyből minden erejükkel igyekeztek a másikat kizárni.

Hogy miért? Azt végül is most a pultnak dőlve, izzadtságtól csatakosan, a kép okozta zsibbadtságtól sem tudta megmondani.

Vizét kortyolgatva felidézte a napot.

Ő ugyanolyan jókedvvel, és talán ugyanabban a szürke pólójában és farmerében ballagott az iskola felé, mint majdnem minden hónap második keddjén, amikor meglátta az intézmény parkolójában a helyi kisemberek kis autói mellett a hatalmasnak tűnő tekintélyt parancsoló Renault-ot. Akkor még nem sejtett semmit. Gondolatai az összetett mondatok és Móricz körül forogtak, amivel mára le kellett volna kötni kb 30 szertelen 8-os még szertelenebb figyelmét.

Mikor beért a szokásos iskola szag mellett, egy új illat is megcsapta. Agresszív, édeskés. Soha nem szerette az édes illatot, fanyar párti volt. Az illat még csak az orrnyálkahártyáját birizgálta, amikor egy igénytelenül nagy réztáblára lett figyelmes a tanári ajtaján. Igazgató. Ez állt rajta.

Már ezen röhögnie kellett, egy tizenkét fős tantestületben, mégis minek valakinek a titulusát ebben a formában a világ elé tárni. Röhögését kénytelen volt lenyelni, és gyorsan papírzsepi mögé rejtett orrfújásnak álcázni. Mert a réztábla mellett ott állt, ő. Eugénia. Kimért volt és tekintélyt parancsoló, csak úgy, mint autója a parkolóban.

Már találkoztak, a formális igazgatóválasztáson , ahol a tantestület a régi igazgató mellett kampányolt. De hiába. Neki még lejjebb volt a köldöke, és minderről csak az a férfi tudott, aki 30 éve a társa volt. Talán ez okozta vesztét. És makulátlan múltja, vezetési sikerei, és az a szeretet ami övezte, mind a diákok, mind a kollégák részéről.

Így kiválóan megírt pályázatának, a helyi érdekeknek, és a polgármester szeretőjének köszönhetően, mégis Eugéniára esett a választás. És ő meg is kezdte azon a kedden a munkát, felrakatta a szakmai sikerét demonstráló táblát. És értekezletet hivatott össze, ahogy mindenki megérkezett. Fittyet hányt a becsöngetést jelző csengőszóra, az osztálytermekben egyre inkább elhatalmasodó káoszra. Ő önmegvalósított. Értekezett, reformált, fenekestül felforgatott mindent. Megszabta ki, mit mikor csinálhat és persze azt is kivel. A tantestület tagjai, akik egyben olvasmányfelelősökké is váltak, egymás szellemi leépülése ellen küzdöttek, a heti rendszerességgel tartott könyvajánlókkal. Tanfelügyelőket meghazudtoló módon ellenőrizték a tanárok egymás munkáját. Fekete aljban és fehér felsőben megemlékeztek minden jeles eseményről, amit természetesen Eugénia személyes élménybeszámolói tarkítottak.

Kirándulni jártak, ahol ahelyett, hogy az aljnövényzetet határozták volna meg növényhatározók segítségével, hiszen Eugénia mégis csak biológia szakos volt,  konfliktust kezeltek. Születésnapokat felállva egymást tapsolva és énekszóval ünnepeltek. Neves előadók jöttek, akik hol zongorakísérettel történelmi eseményeket elevenítettek fel, hol diavetítéssel egybekötött útibeszámolót tartottak.

A képviselőtestület elégedett volt. De nem is tehetett volna mást, hiszen a nagytekintélyű, polgármester úr is az volt. Szerette Eugénia hol vörös, hol barna, hol szőke rakoncátlan fürtjeit, érthetetlen, minden szakmaiságot mellőző iskolai beszámolóit a képviselőtestületi üléseken. És szerette magát Eugéniát is, orvos férjével együtt.

Eugénia egy évig tündökölt a kis falu értelmiséginek mondható köreiben. Majd csúfosan elbukott. Sajnálnivalóan buta mivoltának köszönhette elűzetését. Vagy inkább az égiek elpártolásának, vagy a már nem menő karmazsin szoknyának.

Itt elakadt a múltidézésben. És a miérteken kezdett gondolkodni jógától tisztult fejjel. Hogy lehet, hogy valaki ennyire körön kívül marad. Még az is lehet, hogy szerencsétlen teremtést a nagy autóval, nagy táblával sajnálni kellett volna. Nem kesztyűt húzni ellene. Eugénia egy lufi volt, akit a szél odafújt és az első ág, ami érte kiengedte belőle a héliumot, amitől egy pár elsős még ma is énekhangon felel olvasás órán.

A felismerés megnyugtatta, és bűntudattal töltött el. Csak úgy, mint az a morzsakupac, ami legalább két friss kiflitől származott az egyébként makulátlan konyhapulton.