Az új generáció

Már csak az ajtóból volt ideje és lelki ereje visszaszólni. Alig hallhatóan osztogatta anyjának a parancsszerű utasításokat panyókára vetett kabátjának gallérja alól. Közben gyermekét lobogó fáklyaként húzta maga után. Lazult bokaizületei nem nagyon bírták a megpróbáltatást, amit az okozott, hogy vadonatúj csizmáján csak félig húzta fel a cipzárt, amitől bokája szabad teret kapott a bicsaklásra. Kisebbik gyermeke értetlenül nézett anyjára az etetőszékből, miközben egyik kezével a pizzás csigát tömte szájába, másikkal kissé suta mozdulatokkal integetett testvére és anyja után.

Végre kint voltak, fellélegzett, megigazította kabátját, vállára vette addig nyakában lógott táskáját, amiből minduntalan kihullottak a dosszié híján rendezetlenül behányt papírok. Kézen fogta nagyobbik fiát és az autóhoz vezette. Tegnap este óta szorongott, hogy ma volán mögé kell ülnie, de gyalog nem ért volna időbe a rendelőbe. Látszat lazaságot erőltetett magára, talán még valami dúdolás félét is eszközölt, miközben kinyitotta a mindig nehézkesen nyíló nagykapu szárnyait. Fia természetesen megérezte a helyzet súlyát, az idő egyre erőszakosabb sürgetését, így most nem akart beszállni, most kellett felemlegetni a reggeli kakaó nem elég édes mivoltát, és természetesen most kellett volna még azonnal visszaszaladni és könnyek között elbúcsúzni a mamától és a tesótól.

Mindössze három órát tölt az oviban, amit tulajdonképpen sem ő sem a család többi tagja nem bán. Hiszen ez a pár óra is elegendő arra, hogy valamennyi használható személyiségjegyét felülírja.

Az anyja azonban most nem engedett, egy határozott nemet sziszegett, szorosan összeszorított fogsora mögül, amiből a fiú mindent értett. Némán beszállt az autóba, megadva magát a sorsnak és az anyja mímelt szigorának. A piros autó a tizenévesek türelmével várt. Nem sírt és jajgatott amiért nem a megszokott családfői kezek vezetik majd, pedig tudta, hogy a végeláthatatlan kuplung nyomás nem tesz jót leharcolt testének.

Végre beültek. Megigazította az ülést, a visszapillantó tükröt, még a rádiót is bekapcsolta, csakhogy félelmét palástolja önmaga és fia előtt. Tolatott, és fellélegzett, hogy kapun kívül van.  A kormányt lazán tekerte, idegállapotáról csak elfehéredett ujjpercei árulkodtak. Az óvoda nincs messze, azonban a rutintalanság meghosszabbítja és nehézkessé teszi az utat, amit már tegnap este megtervezett. Minden indexelésnél nyelve megfelelő irányba való kicsapásával erősítette meg kanyarodási szándékát. Az útszélén felbukkanó gyalogosok zavarba ejtették, a bicikliseket esküdt ellenségének tekintette az utakon. Közel 7 perc leforgása alatt értek az ovihoz.

Gyorsan tépték fel az összes riglit, játszósruhába bújtak, még az öltözőben, ahol nem ciki a nyilvánosság előtt puszit váltani, elköszöntek egymástól. Majd a szokásos semmitmondó párbeszéd után a délelőttös óvó nénivel, szaladhatott az ablakhoz, ahol kezdetét vette a búcsúzási rituálé. Köszönés földközelből, ugrálva, épület mögül kikukucskálva.

Újra az autóban találta magát. Most már nem volt senki aki előtt színlelnie kellett volna a teljes lelki nyugalmat. A rádiót azonban újra bekapcsolta, majd önmagát fennhangon nógatva, biztatva besorolt a főúton araszoló kocsisorba. A lámpa okozta akadályt gördülékenyen vette, így hamar az orvosi rendelőhöz ért. El sem késett. A népdoktor, aki a körzeti védőnői szolgálat megbízásából látta el a terhesgondozást, még nem érkezett meg. A váróban azonban már sokan ültek. Akadtak közöttük ismerősök és ismeretlenek egyaránt. Keresett magának egy helyet és várt, amíg nem szólítják. Az ismerősökkel váltott egy pár szót, aztán rendezni próbálta a táskájában szétszóródott iratokat. Nem volt könnyű dolga, mert kezébe akadt a táskában kotorászva egy pár pelenka, félig megrágott keksz, matchbox, kupaktalan filctoll, de végül a TAJ- kártyája is.

Miközben a káoszon próbált úrrá lenni, akaratlanul is eljutottak hozzá a mellette ülő nők párbeszédének foszlányai. Felnézett. Korukat nem tudta megbecsülni. Kalákában beszélgettek és volt közöttük egészen fiatal, talán 13-14 éves és olyan is, aki már a negyvenhez állt közelebb. Kriszta aki közvetlenül mellette ült terheskönyvét bújta, és testi lelki jó barátnőjét próbálta az iskolapad elhagyása óta nem gyakorolt számolásra bírni. Nem tudták kiszámolni hányadik héten is járhatnak, már a mi a terhességüket illeti. Dühükben, kissé mocskos farmer retiküljükből cigarettát húztak elő és talp nélküli cipőjükben kiklaffogtak az előtérbe rágyújtani. Megint mások az apa kilétének kérdését vitatták meg, volt aki előző terhességének viszontagságait ecsetelte, és olyan is akadt aki fájdalmairól, vérzéséről tartott díszelőadást az őt szájtátva hallgató közönségének. Az orvos még mindig nem volt sehol. A védőnők éltes koruk ellenére fürgén mozogtak és intézkedtek, leleteket, vizeletet kértek be, vérnyomást és testsúlyt mértek.
Mire a táskájában végre látszólag rendet rakó anyára is sor került, addigra megtudta, hogy Móni mostani élettársa az apja Karolina leendő gyermekének, s Szabina vetéléséről brutális férje egyik vehemens szeretetmegynilvánulása tehet.

Fellélegezve vonult be a már ismerős rendelőbe. Hiába volt még csak délelőtt tíz fáradtan rogyott a szegényes berendezésű, kopár helyiség egyetlen székére. Egykedvűen válaszolt a feltett kérdésekre, bemutatta papírjait. Egyedül akkor kapott újra valamiféle érzelemtől átitatott hangszínt mondandója, amikor a születendő gyermekének nemét firtatták. A fogantatás pillanatától kezdve biztos volt benne, hogy most kislányt hord a szíve alatt, és a 21. heti ultrahang ezt igazolni látszott.

A védőnő pajkosan kacsintott, és a most már publikussá vált nemmel magyarázta a gyakori rosszulléteket, elnehezülést. Népi bölcsességek mellett, miszerint azonos neműek nehezen férnek meg egymás mellett hormonügyileg, a szükséges recepteket is a nő kezébe nyomta, és már finoman lökdöste is a kijárat felé. A nélkül hagyta el a kis, fülledt levegőjű várót, hogy a népdoktor akár csak rá nézett volna.

A kint váró kismamák érdeklődve néztek rá, bár volt aki még mindig szakadt ruháját igazgatta, és a másik szerelmi életének összekuszálódott szálait próbálta kibogozni a várakozók egy újabb hullámával.

Pár hónap elteltével, amikor lánya, Kata már megszületett, és első státuszvizsgálatára vitte, ismerős arcokba botlott. Az egyik talán tizenéves anyuka állt ott, legalább annyi idős, de láthatólag nagyon szerelmes párjával, rongyos babakocsijukban szerelmük gyümölcsét tolva. Némán konstatálták, hogy ismerik egymást, talán még köszöntek is a másiknak, sőt egy kényszerszülte illedelmes párbeszédbe is belementek miközben gyermekeiket vetkőztették. Kata előtt szólították be a gyér hajú, de annál nagyobb cumival bíró Sánelkét, aki a vizsgálatot végigordította. Anyukája átérezvén gyermeke megpróbáltatásait vele sírt. A kint körmeit idegességében lerágó apuka alig tudta szeretteit megnyugtatni.

A nagy lárma közepette vonulhatott be Katával a karján a most már büszke háromgyerekes anya, aki most először nem bánta, hogy a babamérlegre a kelleténél több fertőtlenítőszer csöppent.