Álmatlanság

Annyira fáradt volt, hogy úgy érezte, mintha állandóan másnapos lenne. A feje húzta, a végtagjai bizseregtek. Napok óta nem aludt rendesen. Már mindent kipróbált. Ivott nyugtató teát, elhitte amit a kedvelt női magazin írt az elektroszmog alvásra gyakorolt negatív hatásáról, így száműzte a hálószobájából a mobiltelefonját, amire eddig ébredt. Nyakába akasztotta a férjétől kapott jáspis medált, ami egy bőr láncon függött, és csak különleges alkalmakra tartogatta.

De hiába, akárhányszor lefeküdt, kusza gondolatok szállták meg elméjét. Ha végre elaludt valamelyik gyerek sivalkodott, felébresztve ezzel a másik kettőt legédesebb éjszakai álmából. Miután mindenkit visszaaltatott holtfáradtan dőlt ágyába, amelynek nagy részét férje bitorolta, aki mélyen aludt, fejét hátraszegve a kispárnán, aminek köszönhetően jóízűeket hortyantgatott. Ezzel demonstrálva, hogy ő bizony alszik, mégpedig köszöni jól. Ettől csak ideges lett, bökdösni kezdte az álomtól meleg szeretett testet, ami erre halk nyöszörgéssel reagált, és huppanva a másik oldalára fordult.

Mire újra puha toll kispárnájára dőlhetett volna kiment az álom a szeméből. Így újra a másnap délelőttökre jellemző módosult tudatállapotba került. 

Nem is emlékezett mikor ivott utoljára, úgy igazán, másokkal, jókedvig.

Legutóbb, talán hónapokkal ezelőtt mozdult ki otthonról. Régi barátaival ültek be egy régi helyre. Talán csak a nosztalgia tartotta őket össze, így amikor letelepedtek a csinos, de kissé ingatag fa asztalka mellé, melynek felülete tiszta karc volt, rögtön az itallap után nyúltak, hogy könnyebben meginduljon a remélt fesztelen beszélgetés. Amíg iddogáltak és mindannyian lázasan beszédtéma után kutattak egy jókedvű baráti társaság érkezett az elfelejtett, porlepte, múltszagú kiskocsmába. 

Nem is volt ez kocsma, de vendéglő sem. A melegedő szó lenne rá a legjobb. Régi fa bútorok voltak benne. A székek az állandó cserélgetés miatt különbözőek voltak minden asztalnál. De egyformán rozoga mivoltuk hasonlóvá tette őket. Mind egyforma kerek kis fa asztalka köré volt téve, amin terítő híján az itallap volt csak. A kicsi helyiség mégis bájos volt. Minden asztal fölött mélyen belógó lámpa biztosította a félhomályt. A foglalatba csavart 20-as izzók meleget és fényt ugyan nem adtak, de megvilágították az adott asztaltársaságot, és árnyékot vetettek a hol bordóra, hol moha zöldre kent falakra. 

A pult robosztus volt, a székekhez, asztalokhoz mérten óriási. A kicsi lány, aki évek, vagy talán évtizedek óta ott sündörgött, mint munkaerő mögötte, csak egy keskeny csíkot láthatott a külvilágból és a vendégekből. Egy idő után, megvolt az a  képessége, hogy mindenkit, pláne a törzsvendégeket a hangjukról és a fejebúbjukról is képes volt megismerni. Ő volt az egyetlen ember, akinek szemet szúrt, ha egy vasárnapi hajmosás kimaradt, vagy ha valaki sapka nélkül hagyta el az uszodát, és korpák lepték el haját, sötét pulóverei vállát. Ismerte a választékokat, forgókat, a festékeket és lakkokat, amiket tulajdonosai viseltek.

Amikor az újonnan érkezők is helyet foglaltak, az amúgy néha kellemetlenül csöndes helyen, ahol magnó, lágy zene soha nem szólt, a lány keze is tétován megállt egy pillanatra a levegőben. Nem ismerte a fejeket, sem azok búbját. Két fej, kimagaslott a többi közül, még ültükben is. 

Egyforma gesztenyebarna feltehetően hosszú haj borította azokat. Mindkettő középen elválasztva. Messziről frissnek, illatosnak, a levegőben szállónak tűntek. Amikor már a kért szamócalevet szállította az asztalhoz akkor nézhette meg csak igazán a hajhoz tartozó arcokat. Két húszas évei végén járó lány volt. Mandulavágású szemekkel, vékony keretű szemüveggel. Törékenyen, garbóban, és színes szűk nadrágban. Ikrek voltak. Mindkettőjükben megvolt ugyanaz a fesztelenség, nyitottság és belülről fakadó mélység. A társaságukhoz tartozott még két lány, és egy fiú is. De őket már sem a gyengén világító lámpa, sem a pincérlány érdeklődése nem világította meg. 

A két lány beszélt. Halkan, finoman, termetükhöz illő légiességgel. Az elmúlt hetüket mesélték.

Koncertkörúton voltak. Mindkét lány csellózott gyerekkora óta. A konzervatórium elvégzése után összefogtak és kiegészítve lehetőségeiket és keresetüket az alkalmi zenélések mellett, az örömzenélést kenyérkereseti forrássá téve együtt kezdtek el muzsikálni. Tehetségesek és szépek voltak. Mindkettőjük mögött biztos háttér állt és ez látszott is rajtuk. Szeretve, és elismerve voltak, ami boldoggá és kiegyensúlyozottá tette őket.

Velencéről meséltek. Az esőről, ami meghiúsította a városnézésüket, és elverte az összes galambot a Szent Márk térről. Kuncogva, egymást

kiegészítve adtak hírt arról is, hogy hogyan tévedtek el a kis sikátorok útvesztőjében térkép nélkül, és lyukadtak ki állandóan az Akadémiai híd lábánál. Meséltek a leheletvékony olasz pizzákról, amit ettek, és amivel etették őket vendéglátóik. És meséltek a pályaudvarról is, a Santa Luciáról, ahol először bizonytalanul és tétován lépkedtek a rengeteg vasúti sín láttán, aztán arról is, hogy miután többször érkeztek és indultak onnan, hogyan vált egyre ismerősebbé és a turisták sokaságától egyre barátságosabbá a hely.

Meséltek a hatalmas koncerttermekről, melyeket megtöltöttek a csillogó ruhás sötét hajú, barna bőrű, mindig mosolygós lányok, asszonyok, kísérőjükkel. A jól fésült, elegáns férfiakról vagy éppen fürtjüket zabolátlanul hagyó macsókról, akik fenekükön feszes halszálkás öltönyeikben foglaltak helyet, mindig ugrásra készen, ha ez elejteni kívánt vad a sorok közül felbukkanni akarna. 

A sikereikről, az őket övező szeretetről. A zene és a művészet feltétlen szeretetéről.

A cigarettafüstben felsejlett szállásadóik alakja is elbeszéléseik alapján. Giovannié a kissé köpcös, kopaszodó férfié, aki rajongással csüngött, legalább annyira testes asszonyán, Márián, és aki lomhaságával ellentétben kisfiús szerelemmel imádta a zenét. Esténként így házi koncertetek adtak a két öregnek, akik megkönnyezték a zene gyors futamait, és ízes pastaval mondtak érte köszönetet. A férfi lehetetlenül kék, és gyermekien csintalan, pajkos szemére külön kitérek.

A lányok egyike, pirulva vallotta be, hogy ő akár beleszeretni is képes lett volna a nála legalább harminc évvel idősebb férfiba szenvedélye, temperamentuma és kedvessége miatt.

Meséltek az esti hangos kártyapartikról, ahova átjöttek a szomszédok is, akik majdnem mind ugyanabban a külterületi cipőgyárban dolgoztak. A ragyogó fehér kikeményített abroszt, mely a két ház közé kifeszített kötélen száradt napközben körbeülték, bort ittak és sajtot majszoltak. Könnyedek voltak ezek az esték, derűsek és így gyorsan illanók.

A két lány annyira magával ragadóan beszélt, hogy a szomszéd asztaloknál némán, beszélgetést mímelve ültek a vendégek.

Nem kellett idegesen téma után kutatni, vitték őket a lányok dallamos hangfoszlányai. Mandulavágású szemük mellett, mesélt kezük, hangjuk, egész testük.

Mindenki eltelt a nem is hallott csellószóval, az olasz konyhákra jellemző illatokkal, filmekből, regényekből ismert hangos olasz csiviteléssel.

Így azon az estén a nosztalgia helyett valami újat kaptak ők is. Újat és eddig meg nem éltet. Ismert fejtetőjüket aznap este nem húzta mellcsontjuk felé az elfogyasztott alkohol. Józanul és jókedvűen hagyták el az abrosztalan melegedőt.

Hogy ez az emlék megelevenedett, nem is bánta az álmatlanságot. Reggel kipihentnek és tettre késznek érezte magát, és miután hideg vízzel megmosakodott és a kezeiből is száműzte a bizsergést, telefonja után nyúlt. Felhívta régi barátait és egy kis nosztalgiázásra csalta őket a melegedőbe.

Halhatatlanok közé nem való

Egyik lábáról a másikra állt. Mindig ezt csinálta, ha valami felkeltette az érdeklődését, vagy feszültté vált. A nyirkos, borongós időben kabátja széles övét jobban összehúzta derekán, hátha így nem hatol csontjáig a hideg.

Le sem tudta venni szemét a könyvesbolt kirakatában lévő könyvről. Borítója hívogatta. A címet, szerzőt nem is látta annyira beszippantotta az illusztráció, mely a több száz oldalas regény borítóját díszítette. 

A háttérben egy nőalak állt, mindenki fölé magasodva szikáran, bátran. Tekintete kihívó volt és a szigorúság mellet is fel lehetett benne fedezni némi derűt. A nő alatt jobbra egy férfi gubbasztott, válla csüngött, rövid nyaka kis fejet tartott, gyér sötét hajjal. Szeme keskeny, mandulavágású volt. Szája lefelé görbülő, szomorú. Egész lényéből a lemondás, megkeseredettség sugárzott. A férfi alatt egy, nála jóval fiatalabb, középkorú férfi állt. Válla ugyanúgy csüngött, de fejét, mintha valamivel dacolna, felszegte. Csak az arcéle látszott, mert fejét egy törékeny női alak felé fordította. A nő volt az egyetlen élőnek tűnő a képen. Színes ruhát viselt. Élénk, piros anyag, melyet hatalmas fehér pöttyök tarkítottak kiemelte szája rikítóan piros voltát. Szeme élénk kék volt, mellyel kerülte az őt fürkésző fiatal férfi tekintetét. A távolba révedt, szája szegletében fáradt mosoly bujkált. Élesen elkülönült és kiemelkedett a három másik tompán kontúrozott alak közül. Dekoltázsa mélyen ívelt volt, csak úgy, mint keskenyre szedett szemöldöke. Vékony lábain tűsarkú cipőt viselt. Elegáns volt, élő és színes.

Addig bámulta a képet, míg topogni is elfelejtett. Merengéséből egy az esernyőjével őt véletlenül megbökő férfi zökkentette ki. Hangja, ahogy elnézést kért, kellemes volt, tekintete valódi megbánást mutatott.

Mire visszafordult a kirakathoz, a könyv csupán egy lett a sok közül, de az emlék, amit előhívott vele maradt.

Jól ismerte a nőt, aki a családot felülről próbálta összetartani. Ismerte múltját és jelenét. Intézeti lány volt. Gyökértelen, árva. Szüleit soha nem is kereste, tudomásul vette, hogy nem kellett. Elfogadta, idővel megvigasztalódott. Babaként talán bájos vonásai hamar megkeményedtek. Kislányos pajkossága az első másról levetett ruhákkal együtt lehullt róla. Teste, lénye szívóssá vált. Tűrte a nagyobb, hasonló sorsra szánt gyerek megalázását, a verést. Soha nem panaszkodott, és mikor már megtehette volna sem torolta meg soha az őt ért sérelmeket. Öntudatos teremtés volt, aki a saját maga számára kijelölt úton járt. És tette mindezt két lábbal, gyakorlatiasan, megingathatatlanul. Az iskolában közepesen teljesített, nem azért mert ennyire volt képes, hanem mert ennyire tartotta fontosnak. Mellette dolgozott, saját maga készítette apró ajándéktárgyait, az intézet falain kívül árulta. Spórolt pénzéből akart egyszer új életet kezdeni.

Az intézetben talált rá a szerelem is. Tizenöt éves volt, mikor megismerte a nála két évvel idősebb jóképűnek csöppet sem számító fiút, Attilát. Egymás mentsvárai, támaszai, örömforrásai lettek. Együtt lógtak a nevelők vezényszavaitól, és a gyerekzsivajtól hangos épületben. Szerették egymást. És megadtak egymásnak mindent, amit a sors nem adott meg nekik. Szerelmük kikezdhetetlenné tette őket. Múltjuk nem lévén közös jövőjüket építették. A fiú, amikor már kijárhatott, elvállat minden munkát, amit a városban rábíztak. Kerti, ház körüli munkákat végzett, naphosszat dolgozott.

Elmúltak húsz évesek, amikor az addig otthont adó falakon kívül is megpróbálták az életet. Egy kis faluban olcsón telekhez jutottak. Kétkezi munkájukkal lakályos kis házat emeltek a földterületre, ahol állatokat is tartottak, és növényeket, gyümölcsöst is gondoztak. Úgy érezték a semmiből jöttek és mindenük lett.

Örömük a hetvenes évesek végén tetőzött. A nő terhes lett, és kisfiút szült.  Család lettek, pont olyan, melyről valaha csak álmodni mertek. Olyan, amiről fiatalon, összebújva, némán csupán a szemükkel meséltek egymásnak a rideg, de mégis otthont adó falak között. Szerették, tanítgatták, taníttatták, és mindent megadtak a gyermeknek, ami nekik nem adatott meg. Okos, hálás ifjút neveltek, aki rajongási szerette szüleit.

Házuk, lelkük takaros, tiszta volt. Nyaranta nyaralni jártak, év közben hajtottak, dolgoztak. A szülők minden mellékest elvállaltak. Az anya amellett, hogy egy boltban volt eladó, a tehetősebb szomszédoknál takarítást, vasalást vállalt. A férfi két műszakban dolgozott egy gyárban, szabadidejében mások kertjét rendezte. Boldogok voltak. A kisfiú is tette a dolgát. Ügyesen tanult, sportolt, ami a szülőket büszkévé tette. A középiskolát befejezve nem volt kérdés, hogy továbbtanul majd. Jó fejű gyerek volt. Az informatikát választotta. A műszaki egyetemen szerzett diplomát, amivel jó állást talált egy multinál. Meg sem fordult a fejében, hogy magukra hagyja idősödő szüleit. Beépítette a tetőteret és maradt. Hazaadta keresetét, és mindenben támogatta anyjáékat. Most már ő küldte őket nyaralni, kényeztető hétvégéket szervezett a két sokat nélkülöző deresedő öregnek. Autóján hozta vitte őket, így hajlott hátú apjának csupán a vasárnap reggeli újságért kellett lesétálnia a sarkukon lévő trafikba.

Egyszerű, de teljes életet éltek. Ebbe a képbe érkezett egy fiatal, ambiciózus lány, aki hamar elcsavarta a szerelemet addig nem ismerő fiú fejét. A szülők elfogadták fiúk választását, aki lassan a tetőtéri lakrészt is az alsó szinthez hasonlóan takarossá, pedánssá tette. 

Mindenki révbe ért. Dolgoztak, éltek és mindeközben szerették egymást.

Ennek a látszólag kikezdhetetlen idillnek Attila betegsége vetett véget. Foltokat vettek észre a tüdején a kötelező tüdőszűrő vizsgálat alkalmával.  Fia mindent megtett érte, orvostól orvosig vitte. Hónapokat töltött az öreg szanatóriumban hiába. Otthon csak ritkán lehetett látni. A kezelésektől, és az állandó fájdalomtól összetört aszott test a családi autó hátsó ülésén kuporgott ilyenkor. Kopasz fejét valaha a bolhapiacokon vásárolt kötött, fekete sapka fedte. Ráncai, főleg az orra és a szája körüliek, elmélyültek, válla lógott. Parányira zsugorodott testén, minden ruha lógott. A fiú és a család nem adták fel, még akkor sem, amikor már ő maga nem küzdött. Nem fogadta el az ételt, a jó szót, a gondoskodást. Hiába nyitottak neki ablakot, ültették a ház előtti lócára, fogadták helyette a látogatóba siető szomszédokat. Nem akarta már. Egyedül fiára nézett másképp. Benne látta a lehetőséget, a folytatást. Majd ő és születendő gyermekei továbbviszik azt, amit ő a semmiből teremtett. Ezzel a gondolattal fejezte be.

Temetésén fia mondott gyászbeszédet. Azelőtt senki nem látta, hogy lennének más felé is kimutatható érzelmei. Elcsukló hangon és őszintén búcsúzott apjától. Felesége a kezét szorította, de a férfi és most is szigorúnak tűnő anyja, csak ketten búcsúztatták az öreget.

A hamvak szétszórása után, minden maradt a régiben. A tetőtér csendes volt, lakói a magára maradt asszonyt pátyolgatták. Aki nem szorult gyámolításra, erős volt és kemény. Más szemében talán érzéketlennek tűnt, pedig nem volt az. Tudta, hogy dolga van még.

Gyászában is a fiatalokat gyötörte, és egyre erőszakosabban követelt egy új életet, amiről gondoskodhat. Látta, még meg sem fogant unokáját maga előtt, akinek mindent megadhat, akit már másfajta felelősséggel szerethet, mint saját gyermekét. Az utcán sétáló kismamákat megállította, fürkésző tekintetét a babakocsikban nyugvó kis testeken járatta. Érdeklődött, eszik, alszik-e rendesen a kis csöppség.

Most már ő járt vasárnap reggelenként az újságért, egyedül, feszes derékkal, kezét úgy tartva, mintha azzal most is Attiláét markolná.

Közben a fiatalok is megkezdték sajátos harcukat a kívánt gyermekért. Most már ők is akarták. Talán túlzottan is. Hamar rá kellett jönniük, hogy természetes úton nem foganhat utódjuk. Így újra kezdték az orvosról orvosra járást. Egymásba és anyjukba kapaszkodtak. Előírások szerint éltek, életmódot váltottak. Reggelente futni jártak, az autót biciklire cserélték. 

A magzat azonban nem tapadt meg.  A fiatal szervezet az állandó hormonális kezelést egyre rosszabbul viselte. A csinos ruhák viselője reggelente már fej leszegve sietett a munkába vivő HÉV-hez. Úgy tűnt, hogy szégyelli magát. Nem adhat ennek a családnak semmit. Ismerte múltjukat, szerelmük történetét, a küzdelmüket a gyökértelenséggel, az életben maradásért. Szerette volna megadni nekik azt, hogy nevük, értékeik, saját maguknak épített boldogságuk fent maradjon. Azonban kudarcot vallott.

Hiába költötték összekuporgatott pénzüket külföldi nőgyógyászokra, a várt gyermekáldás elmaradt. Attila szobája, mely gyerekszobává lett alakítva, üresen állt a ház legvilágosabb szegletében. Lakója nem lett azóta sem. A fiatal pár, megszürkült, a tartással teli asszony, megtört egy kicsit. Mindannyian őrizték Attila emlékét, akinek bár teljes élet adatott családja körében, a halhatatlanságát nem akarták az égiek.

Bár nem volt nála sok pénz, hiszen csak a cukrászdába szaladt le egy kis vendégváró sütiért, mégis beszaladt a boltba. Levette a polcról a könyvet, amelynek borítója rabul ejtette, és sietősen a pénztárhoz szaladt vele. Csak ekkor nézte meg tüzetesebben a könyvet, most már arra is szánva időt, hogy a címet elolvassa. Eszter öröme állt a borítón közvetlenül a mélyen dekoltált ruhát viselő nő alatt cirádás betűkkel.

Háromnegyed kettő volt, amikor behúzta maga mögött az ajtót. A vendégek kettőre ígérkeztek. Az egész lakást kávé illata lengte be, amikor megjöttek barátai, akik sütemény helyett egy jó feketével lettek megkínálva.

Függöny

Még a dobozokat kerülgették, az üvegtárgyakat beborító újságpapírokon tapostak egyik szobából a másikba menet, amikor már a függönyök vasalva a még össze sem szerelt ebédlőasztal lapján hevertek. 

Egyedül a hálószoba ablakára szánt függöny nem volt kikészítve. Ennek is csupán az volt az oka, hogy a kisváros közeli Röltexében egyszerűen nem kapott a szobát borító tapétával színben harmonizáló függönyanyagot. Így átmenetileg oda egy nagy kockás plédet szánt sötétítőül, azt, amelyet télen a gyerek alá hajtogatott a szánkóra, hogy ne fázzon az overállba bújtatott kis hátsó.

Tavasz volt, az új lakás frissen pucolt ablakain így könnyen át tudtak hatolni a melengető napsugarak, melyek éles kontúrt vontak a pormacskák köré, amik a laminált padlón ugráltak örömükben, hiszen terük volt bőségesen.

A leendő nappali üresen állt, a hálóban és a gyerekszobában csupán az ágyak voltak összeszerelve, hogy az első éjszakát ne a kemény padlón kelljen tölteni se nekik, se a gyereknek.

A fürdőszoba tükre még az előző tulajdonos ujjlenyomatait őrizte, a konyha pedig leginkább egy csatatérre hasonlított az előszobából kiszorult cipős dobozokkal. 

Nem bánta a káoszt, a fertőtlenítéshez használt ecet maró szagát, csak a függönyeit hajtogatta. Tüntetőleg már a szomszédtól kapott kis létrát is az ablak elé cipelte, hogy munkából hazatérő férjének ne lehessen kifogása azok felrakása ellen. 

Addig, míg haza nem ért a családfenntartó, ugrált a lakásban, hogy az ablakok előtt minél kevesebb időt töltsön. Állandóan hátrafelé pislogott, mint aki fél, hogy követik. Gyerekkora óta ezt teszi, ha az utcán éri a sötét. Attól retteg akkor is, hogy a nyomában járnak. Ma is egész nap az üres lakásban a fürkésző tekintetek elől menekült zergeként. Semmi szégyellnivalója nem volt, mégsem bírta, ha látják. Félelme talán önmagából táplálkozott. Imádott más ablakán leskelődni.

Elég volt neki egy apró rés, amin bepillantást nyerhet mások életébe. Szinte mániájává vált a kukkolás. Belesett minden nyitva hagyott ajtón, kertkapun, vagy összefüggő betonkerítések résein. Leskelődött, és történeteket fabrikált. Külön útvonalai voltak. Legszívesebben arra járt, amerre hanyag háziasszonyok, szertelen lányok, fiúk, gondoktól, gondolatoktól fáradt férfiak nem húzták össze függönyeiket.

Voltak kedvenc helyei, szereplői és történetei.

A Nefelejcs utcában egy halvány rózsaszínre mázolt házon, hatalmas ablakok voltak. Függöny pedig sehol. Egy anya élt itt két gyermekével. Az apa csak hétvégenként bukkant fel, mindig aktuális, ám mindig újként ragyogó nyugati luxusautójával. A nő lenőtt hajú, szőke negyvenes lehetett. A kapura rögzített kis tábla szerint könyvelő volt. A számok, a rendszer és a pontosság szeretete nem látszott lakásukon. A nappali nagy ablaka előtt álló kanapén, előző este levetett pólók, zoknik, alsóneműk feküdtek. Az amerikai konyhájuk, minden esti séta alkalmával hadszíntérre emlékeztetett, kivéve azokon a péntekeken, melyek megelőzték a luxusautós férj, vagy volt férj jövetelét. 

A tv állandóan ment, a kisebbik gyerek, egy kisfiú gubbasztott előtte, madár pózban, mesét bámulva. Nővére legyen tavasz, ősz, nyár, vagy akár mínuszokat ontó tél, kis nadrágot viselt, hasonlóan kis pólóval, ami még véletlenül sem fedte feszes hasának szoláriumtól barnított nagy részét. Az anyuka állandóan kócos volt, és rendezetlen, úgy tűnt, mint aki mindig keres valamit. Feje tetején a kócban megállt szemüvege mellé mindig egy toll is volt tűzve.  Általában a konyhában tett, vett az esti órákban, vagy a szobabiciklin tekert miközben fáradtan ő is a Minimaxot bámulta fiával. Talán ez volt az egyetlen közös programjuk. Hétvégenként, ha a férfi otthon volt a kisfiú egyedül játszott kint az udvaron. Egy parányi homokozója volt egy kis műanyag csúszdával, és egy a színéből ítélve nővérétől örökölt bicikli. A rózsaszín kétkerekűvel nem csak a zsebkendőnyi telken kőrözött szívesen, hanem az egész utcát birtokba vette.

A nagylány olyan tizennégy éves lehetett. Forrónadrágjában, ágyára állva, gyakran az emeletei szoba egyik ablakában bukkant fel, ahol titokban cigarettát szívott. Gyorsan slukkolt, és gyakran lesett ő is hátrafelé. Ugyanezen az ablakon sokszor a csendtilalom ellenére még este fél 11-kor is hangos zene szólt. Hol vad metál, amit az ilyenkor is az asztal és munkája fölé görnyedő anyja láthatóan utált, hol andalító lassú zene, szerelmi és kedélyállapottól függően. Gyakran voltak nála visszatérő arcok. Barátok, barátnők. Iskolatáskája, mindig zárva feküdt a kanapé mellett az állandóan száraz ruhákkal teli fregoli mellett.

A másik kedvenc helye az előző lépcsőház volt, ahol éltek.

Itt a szembe szomszéd a harmadikról hagyta állandóan félig behúzva függönyét. Kiszámítható férfi volt, aki egyedül élt. Hatvan körül járhatott, bár zsíros vonásai nehezen megbecsülhetővé tették korát. Évek óta nem dolgozott, amit Parkinson-kórra emlékeztető állandó remegése magyarázott. Egész nap a konyhában ült. Hatalmas testét a központi fűtés, és az állandó 25 fok miatt láttatni engedte a rongyosra hordott valaha fehér atlétatrikó, és a múlt századból itt maradt csíkos alsó, amit viselt. Remegő, kopasz fejét egész délelőtt egy újság fölött tartotta. Rejtvényt fejtett. Néha állt csak meg gondolkodni, hiszen a mindennapossá vált szellemi torna, már nem sok kihívást tartogatott számára. Délben, miután elfogyasztotta rezsón megmelegített konzerv ebédjét, átvonult házi papucsában a nappaliba, ahol fekete fehér tévéjén a déli harangszó után megnézte a híradót. Az alatt a két év alatt, amíg szemben laktak vele, talán kétszer hagyta ki a műsort. De volt rá mentsége és igazolása, amit a körzeti orvos írt neki a hegynyi recept mellé, amit nála hagyott. A hírműsor még véget sem ért, mire nagy feje ütemesen mellkasa felé közelített. Délutáni álmából, a mindennap pontosan háromnegyed háromkor érkező lánya ébresztette. A kényelmetlennek tűnő vaslábú székeken beszélgettek kávét vagy teát szürcsölve rózsamintás csészécskéikből. A lányt a szomszéd bácsi váltotta, akivel gyakran iszogattak kannás bort a konyhában, amit a szőlőtermelő vidéken lakó fia hozott, mikor nagy ritkán családjával meglátogatta az öreget. Az esték is menetrend szerint zajlottak: vacsora, gyógyszerbevétel és az altatók dacára is hajnalig tartó televízió bámulás. Havonta egyszer a volt feleség is eljött. Kiszellőztetett, rendet rakott, olyan tessék-lássék módra, az asztalra tette a hazait. Hol csirkét, hol a méreteiből gondolva pulykát hozott feldolgozva. Beindította a mosógépet, de ki már nem teregetett, sebtében távozott.

Az öreg mellett egy család lakott. Hozzájuk csak a konyha félig húzott ablakán látott be. Rendes családnak tűnt. Anya, apa két gyerek. Telente és nyaranta mindig eltűntek egy-egy hétre. Kipihenten és mindig nagyon éhesen tértek haza. Havonta egy hétvégére csinos fiatalos nő érkezett hozzájuk. A férj anyja, aki kora ellenére a liftet nem használva, kettesével szedte a lépcsőfokokat. A nő anyja és apja ritkábban járt. Messze lakhattak, ha jöttek mindig finom szezonális gyümölcsök borították a gondosan vasalt abroszt az étkezőasztalon. A lendületes anyuka gyakran késő estig főzött, szerető férje gyakran benézett hozzá a konyhába, néha csak egy-egy szóra, érintésre, fülbeduruzsolásra.

 Szemben az ötödiken egy fiatal srác élt egyedül. A játszótéri anekdotákból összerakva, a kis lakást a diplomaosztójára kapta szüleitől. A lakáshoz függöny nem járt. Gyakran voltak saját fiatalságát idéző féktelen bulik a lakásban. Sokszor csupán társasjátékozni verődött össze egy pár huszonéves a kis lakás kis dohányzóasztala körül a szőnyegtelen padlón.

A srác nem dolgozott. Állást kereshetett, mert gyakran kimosakodva, kivasalva indult el otthonról, fekete rövidre nyírt haját ilyenkor nyakkendőjéhez illően ráncba szedte. A menetelek előtt a borotválkozáson kívül, a felvételi interjúra begyakorolt mondatokat is gyakorolta a parányi fürdő tükre előtt. 

Néha egy csinos szőke lány jelent meg nála. Hosszú haját, általában egy copfba fogta. Az egész teremtés puritán volt. Laza pólókat, pulcsikat hordott, hátizsákjából mindig ásványvizes flakon került a konyhaasztalra. Úgy tűnt szeretik egymást, ám ennek ellenére néha egy vörös rövid hajú nő is helyett kapott a pokróccal letakart pamlagon. Nyaranta a fiú élvezte, ahogy a fél lépcsőház követi tekintetével, amikor a közös udvarra vonul parányi fecskéjében. Napozott, lazán, elmélyülten. Nem zavarta a szomszéd gyerekek hangos kidobó játéka, vagy a szerelőként otthon fusizó szomszédja szentségelése, ha az otthagyott járgány fél órás bütykölés után sem indult.

Közvetlenül a srác alatt egy idős asszony lakott ölebével. Finom teremtés volt, aki otthon is elegánsan fogadta öreg barátnőit a  két hetente tartott kártyapartikon. Naphosszat olvasott, régi lemezjátszóján bakelit lemezeket hallgatott. Könyvespolca roskadozott. Gyakran adott róla kölcsön a tudásszomjtól hajtott szomszéd gyerekeknek olvasnivalót. 

Ebédelni mindig eljárt otthonról, egy közeli kisvendéglő 590 forintért kínált menüjét ette. Lánya, veje, unokái gyakran látogatták a szeretetreméltó nénit. Bár veje egy idő után fészkelődni kezdett nála, láthatóan nem, bírta a kerthez szokott férfi a több órás semmittevést, bezártságot. Ilyenkor a póráz után nyúlt, és levitte sétálni az anyós zsemleszínű kis tacskóját. A néni az estéibe nem engedett betekintést. Hálójának brokát függönyét szorosra húzta, miután éjjeli lámpája fényében még elolvasott egy pár oldalt a napközben az éjjeliszekrényen pihenő könyvéből.

Átellenben egy zongoratanár és felesége lakott. Hozzájuk csak a gyakran nyitódó ajtó résein látott be. Magántanulók adták egymásnak a kilincset. A férfi egy úr volt. Öltönyben, finoman, elegánsan. Felesége hasonlóan elegáns, légies teremtés. Gyermektelenek voltak, rendszeretők és tiszták. Ha növendék érkezett, a meg nem élt anyai ösztönöknek engedve a nő mindig süteményt sütött. Ilyenkor hol fahéjas, hol vaníliás piskóta illata lengte be az egész lépcsőházat. Az asszony férje tanítványaival gyakran készített nyitott ajtó mellett nevesebb ünnepek közeledtével az ünnep eljövetelét váró, sürgető díszeket. A lépcsőkorlátot és liftajtót ilyenkor termésből, papírból, fonalból ragasztott nyulak, tojások, fenyők díszítették .

Hazajött a férje, elhozva gyermeküket az oviból. Még a kabátját sem vette le, amikor ő már a kétrét hajtott függönyökkel masírozott a szobák között. Nem volt nyugta addig, míg fel nem kerültek a színes drapériák, elrejtve életüket a kíváncsiskodó tekintetek elől.

Ruha nélkül

Egy hete szelektált, pakolt, rendszerezett, ám most ahogy körbehordozta tekintetét, meglehetősen kaotikusnak tetszett az a ruhakupac, ami a szoba közepén tornyosult. Elnyelte a telefont, az újságtartót, a kikészített bőröndöket. Egy nagyobb fuvallat hatására bizonyosan felborult volna, maga alá temetve őt is. Lehet, hogy nem is bánta volna. Egy órája volt még az indulásig, és nem tartott sehol. Játszós ruhában volt, a konyhában nem pakolt össze, a hűtőre nem írta ki a szomszédasszony feladatit, arra a három napra, míg ő nem lesz itthon. Haja zsírosan tapadt koponyájához, azt is illő lett volna megmosni, a négy csillaghoz mégiscsak a selymes haj dukál.

Behányta ruhákat az utazótáskába. Csak egy töredékét csomagolta be annak, amit két napja vasalt. Nem tudta eldönteni, hogy mire lesz szüksége. Sem azt, hogy mi az, amit még felvehet, mi az, ami mutat rajta, és egyáltalán azt sem, hogy mi az, amit egy ilyen hely megkíván.

Hiába égett egy hete lázban, mindent az utolsó percre hagyott. Nem idegeskedett, hiszen a leglényegesebb dolgok már bent voltak. Kevésbé szita fürdőruháját betette, és a katalógusban leírt edzésekhez is volt ruhája.

A maradék ruhahalmot felnyalábolta, és a vetetlen ágyukra dobta. A szekrényajtókat lábbal belökte, a réseken kilógó ruharészeket türelmetlenül nyomkodta vissza. Elmosogatott, látszatrendet vágott a konyhában, listát írt a teendőkről. És a maradék tíz percében, hajat és fogat mosott, miközben győzködte magát, hogy neki ez igenis jár. Évek óta nem volt sehol, elszokott az emberektől, pláne attól a rétegtől, melyhez soha nem is tartozott, akik évente legalább kétszer jól megérdemeltnek hitt pihenésüket töltik egy-egy felkapott wellness hotelben. 

Kintről dudaszó hallatszott, amire a szomszéd kutyája azonnal vad csaholással reagált. Összeszedte magát, felhúzta csinosnak hitt, ám divatjamúlt szövetkabátját, amit egy színes sállal dobott fel, és most először nem dühöngött hangosan azon sem, hogy megereszkedett hasától, amit a csipőnadrág korca kibuggyant és a melle alá nyom, nem tudja felhúzni vadonatúj bokacsizmáját.

Kipirult arccal lépett ki, meggypiros, külön erre az alkalomra vásárolt kofferkáját maga után húzva. Hanyagul intett a volánnál rá váró férjnek, és ajtócsukás után fiatalos lendülettel szökkent lefelé a burkolatlan lépcsőjükön.

Az alig két órás autóutat végig dudorászták, hol könnyed dzsessz nyomta el a közel tizenöt éves autójuk dombon felfelé kipréselt szemrehányó dohogását, hol tartalmas Cseh Tamás dalok.

Közben persze azt is jól megtervezték, hogy hogyan kellene a leginkább mindent megélni a rájuk váró három napban. Ki mikor megy úszni, szaunázni, mennyit és mikor kellene falni a svédasztalról, és mivel kellene leginkább feledtetni az otthon hagyott dolgokat, munkát, gyereket, háztartást.

Ahogy megérkeztek a terv megvalósításához láttak. Elfoglalták szobájukat, de jobban szemügyre venni már nem volt idejük. Kipakolásnéküli bőröndjük az előszobában feküdt, míg ők már a családi medencében bámulták a kritizálható vendégeket, saját gyarlóságukat vízzel állukig elfedve.

A szálloda vendégei túlnyomórészt gazdag osztrák mamik és papik voltak. Akikről a gondtalanság és fesztelenség sütött. Az étterem délben is tőlük hemzsegett, mert ők nem vonták meg maguktól azokat a jobb falatokat sem, amikért pénztárcájukba kellett nyúlni.

Nem voltak sokan a szállodában, így a délutáni fürdésnél, már ismerősként köszöntötték egymást a családok. Miután feltérképezték férjével a hotel minden zegét, zugát, amire ugyan sajnálta az időt; bejárták az épülethez tartozó parkot is, levonulhatott a csak neki szánt, csak róla szóló két órás programjára.

Először az edzőterembe ment, ahol rajta kívül még nem volt senki, holott a szálloda naponta megjelenő programfüzetében, aerobik óra volt feltüntetve. Míg várakozott az előtérben, elolvasta az oktatókról összeállított brossúrát. Elmélyülten olvasott, úgyhogy már csak az ajtónyitásra kapta fel a fejét. Egy harmincas férfi állt előtte. Zavarba jött. Fekete cicanadrágja, és a külön erre a célra vásárolt sportos pólója viccesnek hatott a férfi aerobic meze láttán. Kellemetlen volt. Nem bánta volna, ha az órát egy negyvenes, hozzá hasonlóan narancsbőrös edző tartja. Erre egy félisten állt előtte parányi zöld gatyájában. Még mielőtt bementek volna, szabadkozni kezdett, hogy ő még soha, és egyébként is, az idejére sem emlékszik, hogy mikor utoljára. Mentségzuhatagát, egy fitt osztrák nagyi szakította félbe, aki gyakori jógától feszes farral vonult be a terembe, a hetvenesek nemtörődömségével. Megnyugodott, hogy nem egyedül fog ugrabugrálni ezzel a férfitökéllyel. Bár csak ketten voltak az órán, így ez nem tette lehetővé, hogy az utolsó sorban foglaljon helyet magának, mégis próbált úgy helyezkedni, hogy a csupatükör terem olyan szegletét találja meg, ahol kevésbé látszik.

Minden teketória nélkül, felharsant valami ritmusos, túlhangos zene, amire az ismeretlen testeknek ismerősként kellett volna együtt rezdülniük. Nem is értette, hogy miért jött aerobik órára. Világ életében utálta az együttmozgás örömét. Persze biztos azért, mert soha nem volt része benne. Képtelen volt együtt mozogni bárkivel is. Nem mintha nem lett volna ritmusérzéke, csak valahogy sajátosan értelmezett egy-egy dallamot. 

Rögtön eszébe jutott egy nyári tábor, ahol táncversenyt rendeztek a diákoknak. Ő felvette legdögösebbnek hitt rózsaszínpárducos ruhácskáját, és féktelenül ropta. Tekergett, figurázott az óriási körben. Biztos volt győzelmében. Könnyednek érezte magát, míg mások nevetségesnek. Nemhogy nem nyert, hanem még ki is emelték túlzott mozgása miatt, ami egy idő után görcsös rángásnak tűnt a konzervatív nevelők szemében. Miután ezt a rossz szájízt hagyó emléket elhessegette a zöld kisgatyára koncentrálva, eszébe jutottak a táncházak, amelyekben megfordult. Mindig ő volt az, aki borította a kör vagy sor teljes összhangját. Általában rossz lábat lendített, vagy rossz felé indult el, maga után rángatva mit sem sejtő éppen aktuális táncpartnerét.

Most azonban görcsösen figyelt, és persze bízott a mellette ugráló mami ügyetlenségében. Már a bemelegítésnél ömlött róla a víz, idegesítette a másik kettő könnyedsége. Állandóan az orrát kellett törölgetni, ami nagyobb fizikai igénybevételkor folyton elcsöppent. Zavarta a félisten lendülete. Míg ő levegő után kapkodott a férfi énekelte a mozgásra serkentő dalfoszlányokat, kezével pedig lázasan hadonászott feje fölött, az éppen soron következő mozgássor irányát mutogatva. Hiába koncentrált, belezavarodott. A harmadik lépésnél képtelen volt tovább visszaemlékezni a koreográfiára. Nem tudta mivel leplezni sutaságát, nem volt ki mögé bújni, így vállalta azt. Bocsánatkérően mosolygott a jóképű férfi tükörképére, miközben pólóját rángatta magán, aminek szorítását egy garbónyaknak vélte mozgás közben. A zene üvöltött, ő lihegett, és küzdött. Aztán felülemelkedett szégyenérzetén és sodródott. Már nem érdekelte ha téveszt, cinkosságot keresett a valamivel ügyesebb nagyival. Együtt csetlettek botlottak az óra menetét már számtalanszor felülíró férfival, és közben azzal vigasztalták magukat, hogy úgysem találkoznak többet. Annak ellenére, hogy csupán jobb oldalra voltak képesek végigvinni a mozdulatsort, és a töredékét sem valósították meg az óraára gondosan megtervezett feladatoknak, elfáradt. Jólesően csorgott róla a verejték, ami minden hasi redőjében külön megült.

A kimenője fele még megvolt. Torna után úszást tervezett, szaunával. Az épület medencéi közül, most azt választotta, amit csak felnőttek használhattak, és sokat sejtetően a száz százalék nyugalom fantázianevet viselte.

Díszkivilágítása hangulatossá tette a medencét. Partján gyékényágyak csalogattak, víztükre háborítatlan volt. Senki nem úszott. Jólesett neki egyedül róni a hosszokat. Nem tudta magát teljesen átadni az úszás örömének. Mer ezt is, mint minden mást megoldandó feladatként kezelt. Előre meghatározta, hogy hány hosszt kell leúsznia, és ahelyett, hogy a színek orgiáját leste volna úszószemüvegén keresztül, a megtett távot számolta. Hamar végzett, hiszen senkit nem kellett a vízben kerülgetni. A hátára dobta magát és a vízen ringatózott, amikor egy a parton álló alakot vett észre.

Egy idős férfi állt a kint, fehér szállodai törölközőjét derekánál összefogva.  Sűrű ráncoktól barázdált arcán üdvözlés mellé szánt cinkos mosoly jelent meg. Biccentett a nő is, mire azonban e sajátos üdvözlési formula végéhez ért volna, a férfi elengedte törölközőjét, mely alatt fürdőnadrágot nem viselt, és fittyet hányva a szeméremre a vízbe vetette magát. Nem érdekelte, hogy mit szólnak ványadt testéhez. Ő számolás nélkül élvezte a vizet, és az abban megtett távot. Ráncos feneke, minden egyes lábtempónál elővillant.  Újra zavarba jött. Zavara elől gondolataiba merült. Honnan ez az önbizalom? Honnan ez a testtudat? Ő miért szégyenkezik, pironkodik saját hiányosságain? Miért nem tudja büszkén viselni hanyatló teste szépségeit, vagy éppen rútságát? Gondolataival és divatjamúlt fürdőruhájával hagyta el a medencét. Az órára nézett. Még volt egy negyed órája a masszázsig, ahova férje befizette.

Elindult a szaunába. Mivel nem volt senki, rajta és a vízben lubickoló öregen kívül, ebben az uszodarészben, úgy gondolta ez a szauna is jó lesz erre a rövid időre. Ugyan látta a táblát, mely azt hirdette, hogy ruha nélkül, azonban ő azt gondolta, hogy senkit nem zavar, ha ő mégis fürdőruhában ül be melegedni. Míg úszott és számolt figyelte, hogy egy lélek sem ment be a szaunába. Letelepedett, szemét behunyta és élvezte a halk zenét. Még mindig az idős férfi merészségén járt az esze, amikor nyílott az ajtó. Egy húszas éveit taposó kidolgozott testű srác jelent meg a párától átláthatatlan helyiségben. Ő eleget tett a tábla utasításának, ledobta törölközőjét, és leült.  Lopva mustrálta a hibátlan testet. Mire az első szégyenhullámon felülkerekedett, egy baráti csoport érkezett. Pőrén. Egyre kellemetlenebbül érezte magát. Próbált a szauna falának dőlni, embrionális pózba húzta lábait, és a láthatatlanná válás varázsigéjét dünnyögte mindhiába. Mert csak jöttek, pucér testükkel helyet követelve maguknak újabb és újabb arcok, illetve testek. Olyanok voltak akár egy sereg, csak vért nélkül. Mindenki köszöntötte egymást, a régieket és az újonnan érkezőket. Mint valami szekta tagjait, összekötötte őket meztelenségük. Csak ő ült ott a ficakban, lábfelhúzva, kopott fekete, magasan zárt úszódresszében. Kilógott a sorból. A többiek nem törődtek saját testük hibáival, nem érdekelte őket, hatalmas lógó keblük, petyhüdt férfiasságuk. Mégis ők voltak a természetesek. Az ő szorongása és fürdőruhája viszont természetellenes.  A harcot bár egyedül volt, de teljes vértezetben, elbukta. Nem volt bennük rosszallás, mégis lincshangulatot érzett. Megszegett egy íratlan szabályt.  Szeretett volna eltűnni onnan. Ideje és levegője is fogytán volt. Várta őt a masszázs, orrában már érezte a levendula nyugtató illatát. De ez is kevés volt ahhoz, hogy felmerjen állni, helyet követelve eltakart testének. Megérkezett a medencés bácsi is, törölközőjét a parton hagyva, rámosolygott, bár mosolya most inkább nevetés volt. Kinevette, hiszen vicces volt ez az álszemérem, ez a szégyenérzet, ez a görcs, ami a verejtékszagon is átütött róla. Megszégyenülten, és ájulás közeli állapotban lépett ki a szaunából, magán érezve a többiek megvető tekintetét. Elindult zuhanyozni, és magát nagyon bátornak gondolva a zuhany alá, már csupaszon állt be. Nem látta senki, neki azonban jól esett, hogy a koreográfiát követni képtelen testét most fürdőruhájának szorítása nélkül érik a vízcseppek.

A pihenésre szánt három nap hamar elszállt. Többször érzete még a medencében, az étteremben, vagy a labirintusra emlékeztető folyosókon egy-egy mell, ágyék, vagy köldök tulajdonosának pillantását magán, de nem zavarta. Jókat, evett ivott, úszott, andalgott párjával elfogadva testét ruhával és a nélkül is.