Amélia

Nem jött még. Kezdett idegessé válni. A sütőn lévő digitális óra már negyed 3-at mutatott. Meresztgette szemét, de hiába. Nem látta felbukkanni a mindennap pontban arra járó alaktalan alakot. Előrébb hajolt. Melle már a durván csiszolt fa ablakpárkányt súrolta.

A köd is nehezítette dolgát. A szomszéd lehetetlenül piros cserepeit lehetett csak tisztán látni lehetetlenül sárga házának tetején.

Az óra már 22-nél járt, amikor végre felbukkant a várt sziluett. Először a ballonkabát bokáig érő alja libbent, majd előkerült a szürkeségből, a kicsit térd alatt lábhoz verődő sárga csíkos nejlonszatyor is. A hullámzó hatalmas kebleket ma az időjárás viszontagságai miatt nem láthatták az utca hű kutyái, akik szintén ismerősként követték végig tekintetükkel útját házáig. 

Új ruhadarab dobta fel megszokott öltözékét, egy sál, mely hanyagul volt vállára vetve, egy-egy fürtöt bekapva száraz, kócos, fakó barna hajából. Az öltözéke többi eleme a megszokott volt, fekete cicanadrág, mely szigorún követte lábának szertelen vonalát. Egy-egy hájredőnél tanácstalanul megtekeredett, majd fojtatta útját a szabadon hagyott bokáig. Lábán kitaposott fekete cipő, ami bokasüllyedésétől kicsámpázva vitte semerre nem néző gazdáját tova.

Megnyugodott, hogy látja. Az elmúlt egy évben talán két-három nap maradhatott ki. Akkor biztosan ágynak dőlt nejlonszatyrával. Most azonban jött töretlenül, illetve mire észbe kapott már ment is. És neki ennyi elég volt. Látta, elment, ez a nap is a szokott medrében halad.

Ismerte, vagy csak ismerősének hitte. Hiszen követte minden nap, és most már esténként is. Látta őt tíz évvel ezelőtt is, sőt megleste gyermekként, amikor az utca valamennyi kislánya az ő kivételével rózsaszín és kék selyemben a koszorúslánya volt a menyegzőjén. Életének talán az volt a csúcspontja. Akkor sem volt szép, de szépnek hatott a fiatalos, szépen ondolált hajú lányok gyűrűjében. Büszkén húzta ki magát vőlegénye mellett. Többen azt hitték a templomig le sem tud majd menni, ebben a gőgös testtartásban és magas sarkú cipőben. Vőlegénye kicsi volt és kopasz, és legalább tíz évvel idősebb a meghatározhatatlan korú Améliánál. A boldog szülők hatalmas feneket kerítettek az egybekelésnek, hiszen titkon ők maguk sem reméltek, hogy erre sor kerülhet. Magukhoz édesgették nincstelen leendő vejüket. Jól menő vállalkozásuk élére tették, ettől már majdnem olyan magas lett az idők során, mint melegszívű hitvese. Az apóstól kapott autóval, azonban meglehetősen korán végleg elhajtott egy a felségénél is fiatalabb szőkével, magára hagyva Améliát és öt hónapos kisfiúkat.

Amélia megtört, melle bánatában megereszkedett, szeme elhalványult, karjai csüggedten csüngtek idomtalan teste mellett. Nevelte gyermekét, és eljárt dolgozni. A család hátat fordított neki, őt okolták férje döntése miatt, aki nemcsak az autót, és hajdani nagy lánggal égő szerelmét vitte, hanem a családi vállalkozás valamennyi megspórolt bevételét is. 

Améliának nem volt maradása a cégnél. Állás után kellett néznie. A helyi mirelit feldolgozó üzem alkalmazta, hiszen fizetési igénye rokonszenvessé tette.

Ettől kezdve Amélia mindennap fejleszegve napját a mirelit borsók és halak csomagolásával töltötte. Nem kérdezett, hamar betanult új mesterségébe, hiszen jó fejű teremtés volt, amit érettségi bizonyítványa is igazolni látszott. Combja, fenek, háta nőtt, életkedve, haja színe kopott. Szolgalelkűen végezte dolgát, elhordta óvodába, majd iskolába gyermekét, akiben nem sok örömét lelte.

Néha egy-egy öntudatra ébredésekor lázas fogyókúrába kezdett, képzeletben új férfit szeretett. Ilyenkor lódenkabátja lötyögött rajta, nadrágja szára nem szorította el lába valamennyi bokájánál összefutó, áttetsző bőrén kéken átütő erét. Azonban ereje hamar elhagyta. Az üzemben dolgozó, felsőtestüket fehér atlétába bújtatott, izmos férfiak összesúgtak a háta mögött, kolléganői állati ösztöneiktől hajtva gúnyt űztek belőle.

Egyetlen öröme volt. Mivel teljesen igénytelenné vált az évek során, így megtakarított pénzét minden évben elutazta fiával. Bejárták a fél világot. Képeslapokat és hűtő mágneseket hoztak haza. És némely út emlékét az adott város nevét színes hímzőfonallal kivarrt feliratos póló is hordozta Amélia mellén.

Aztán egy idő után ezek az utak is elmaradtak, a fia kamaszodott. Szemrehányt, anyját okolta apanélküliségéért. 

A magára maradt teremtés mindig talált valami új hóbortot, ami a férj, lehetséges szerető és az utazás okozta hiányt feledtette. Hol egészségtudatos életbe vágott. Ilyenkor nejlonzacskója csíkjain alma és répa alakja körvonalazódott. Egy időben apró termetű kis népek hordták neki a thai ételt, bízva abban, hogy az üvegtésztától nem hízik, koleszterinszintje nem nő.

Aztán amikor felülemelkedett teste rútságán, lelkét kezdte el ápolni. Kollégáinak pókerpartikat szervezett házának teraszán, így legalább pár órára elűzte a rá szakadt magányt. Nyaranta szalonnát sütött nekik, és hagyta, hogy a dorbézoló fiatalság pár üveg sörtől megrészegülten, pucéran, a szomszédok megbotránkoztatására medencéjébe ugráljon.
Később a település kis könyvtárában talált menedéket. Olvasott. Többnyire női magazinokat. Elkezdett kötni, horgolni. Lakását már a kötött kaspóktól, gobelin faliszőnyegektől, horgolt terítőktől népi kézműves múzeummá is alakíthatta volna.

Aztán ráunt ezekre is. Hiábavalónak tartotta. Átadta magát az önsajnálat és az evés örömének. Munka után mocskos, valaha fehér köntösébe bújt. Elnyúlt a kanapén, tv-t kapcsolgatott, vagy számítógépes játékokkal ütötte el az időt estig. Akkor enni adott fiának, kétfajta szalámit váltogatva annak szendvicsén, aszerint, hogy hétköznap vagy hétvége van, majd köntösöstől ágyba bújt. Ott még hánykolódott egy ideig, aztán feladva küzdelmét bekapta szokásos esti nyugtatóját, és teljes öntudatlanságban álomba szenderült. Reggel kicsit kótyagosan előkereste a szennyestartó tetején lévő halomból a legkevésbé piszkos cicanadrágját, és munkába indult.

Kollégái látták testi, lelki hanyatlását, így hosszas tanakodás után, külső segítség szükségességét kezdték emlegetni. Addig szajkózták a betanult szöveget, míg engedett a nyomásnak. Elment az ajánlott pszichológushoz. Minden kedden pontban ötkor megjelent nála. Beszámolt semmitmondó életéről, gondjairól, rég nem létező érzéseiről, majd magára hagyta a székét szorosan a fal mellé toló, hosszú szoknyás, lófarkas zavart tekintetű szaktekintélyt.

Esténként, ha Amélia háza felé igyekezett jóga órájára, mindig kíváncsian arra fordította tekintetét. A férfi nélkül maradt házban, biztosan félt az asszony, mert az utcafronti szobában egész éjszakára égve hagyta a lámpát, és félelmére engedtek következtetni az egyre nagyobb számban befogadott kóbor kutyák is.

Sajnálta a magára maradt nőt. Nem értette miért nem talál kiutat, hogyan elégítheti ki ennyi. Ugyanakkor mi lendíti mindig tovább, honnan az erő, ami szerencsétlen élete dacára, minden reggel utcára löki és elindítja.

Sajnálta, de mégsem tett semmit, csupán követte szemével útjának egy szakaszán, minden áldott nap, pontban negyed 3-kor.