Kocsma

A kertkapu nyikorgott. Régen volt már beolajozva, majdnem olyan régen, mint lefestve. A hajdan volt piros kerítés, most foltosan verte fel színétszegve az utca lakóit reggeli, talán legédesebb álmukból. Kifelé, még engedett a határozott mozdulatnak, azonban, ha valaki be akart menni rajta, annak már bele kellett rúgnia a kiskaput tartó vas keretbe, hogy az engedjen szorításából.

Az utca csendes volt, a nyikorgásra ugyan mordult egyet a szomszéd romos házat őrző nagytestű kutya, de más zaj nem verte fel a párával átitatott csendet. A kelő nap fényében a porszemek aranyló táncot jártak, a poros út mellett lassan folydogáló patakocska körüli gazzal tarkított nádasban tücskök ciripeltek, de olyan diszkréten, hogy az ember csak akkor hallotta őket, ha közvetlenül a víz partjára merészkedett. 

Az úton még nem volt forgalom. Egy pár órával ezelőtt tehéncsordát hajtott arra egy paraszt, az ő nyomaik gőzölögtek még a porban. Egy-két régi, kékre mázolt keskenykerekű, ragasztott kormányú bicikli is elhaladhatott az úton, ferde, keréknyomot hagyva maga mögött.

Az utca a patakkal együtt a falu központjába vitt. A központban, amit a helyiek hívtak így, hiszen idegen csupán az utca végét látta volna benne, a megtépázott szelektív hulladéktárolók mellett, egy sokat megélt telefonfülke állt kagylótlanul, valamint egy kocsma, és egy felirata alapján vegyesbolt.  

A kocsma ajtaja már nyitva állt. Ajtajának, és az épület oldalának támasztva három rozoga bicikli állt, talán pont az a három, mely a nyomot hagyta az úton. Bentről a délutáni megszokott zsivajtól eltérően halk, pizsamaszagú beszélgetés szűrődött ki.

A vegyesbolt felirat első e betűje alatt állt egy ingatag asztal négy székkel. Mind a négyen ültek, testtartásukból ítélve talán az idők kezdete óta. Előttük söröskorsók, hamvedrek, hamu, és átizzadt fejfedők. 

Az asztaltársaság vegyes volt. Egy magas, vékony, szemüveges férfi. Első ránézésre talán negyvenes. Ha azonban közelebbről megnézte az ember, a parányira nyitható szeme körüli ráncok öregebbnek mondatták. Vagy itt ült, vagy biciklije nyergében, esetleg  egy pár zsömlével szatyrában láthatta az ember faluszerte. De ideje javát itt töltötte. Mindig ugyanabban a farmerban, sötétkék kord zakóban és lukas orrú cipőben. Mellette egy nő ült. Nőiségét egyedül hosszúra hagyott haja igazolta. Szalmasárgán lógott szomorú kutyaképe jobbján és balján, keretbe foglalva húsos, fogatlan száját, szélesre duzzadt orrát és gyér szemöldökkel övezett kifejezéstelen szemét. Az alkoholistákra jellemző alakja volt. Vigonya lábak, eres, csüggedten lógó vékony karok. Nagy melle, mely szintén nemiségét igazolta, általában világos, mindig foltos póló alatt bújt meg, a műanyag asztalra könyökölve azonban tekintélytparancsolón foglalt helyet a hamukupacok között. 

Egy fiatal fiú ült mellette. Talán a fia lehet. Arca kifejezéstelen, bamba. Haja rövid, barna. Arcának tojásformája mutat hasonlóságot a nőével. Kockás ingben feszít mindig, jobb kezét a korsó fülén pihentetve. Farmerja mocskos. Mindig ő ül, közvetlenül az e betű alatt. Mintha bérelt helye lenne a kiskocsma előtti műanyag helyen. Most bal keze, nem a nadrágját babrálja idegesen, mint általában, hanem a mellette szorosan helyet foglaló lány kezén nyugszik. Nem szerelemmel fogja. Talán a testvére. Mozdulatában gondoskodás van. 

A lány, talán 16. Kövér, fekete. Haja kócos, hogy szemébe ne lógjanak a zsírosan tapadó hajcsomók, fejét ferdén tartja. A zuhatagba csak sikkből tett rózsaszín hajpánt, elüt fejbőre fehérségétől és zsírosan csillogó haja feketéjétől. Kis mandulavágású, buta szeme van, melyet idegesen kapkod űzött vadként. Leggingset visel, feketét. Hatalmas combjainak húsát ez sem tudja összefogni, de legalább valamiféle rendszerbe foglalja. Fenekét két hatalmas plecsnire osztja a mélyen bevágó tanga amit visel, felül kiszorítva hasaalját, ami így a nadrág korccal és a bugyi okozta vájattal két redőben hull ülve combjára. Mellét kis melltartókba zsúfolja, így a dekoltázsa a tokájánál ér véget. Lábán edzőcipő különböző színű cipőfűzővel. Általában rózsaszín és zöld fűzőt húz maga után, ahogy az iskolában telefestett kezével ütemesen tempózva hajtja magát előre az úton.

Ülnek és beszélgetnek, cigarettáznak és isznak. A talán 16 is bőszen szívja cigarettáját, a nagyoktól elesett módon egészen a füstszűrőig.

Hogy mi hozta őket a faluba, senki nem tudja, sem azt hogy honnan jöttek, sem azt hogy hova tartanak.

Albérletben laknak, egy roskatag házban, ahol a főbérlő a kuncsaftjait az utcáról szedi össze. Ő maga is fura szerzet. Aki régóta ismeri, azt mondja, nem volt mindig ilyen. Egy bádogos felesége volt, akivel szépen csendben éltek hosszú évtizedeken át. Azonban a bádogos meghalt, maga után hagyva egy hatalmas házat, adósságot és a nő idegeit felőrlő magányt.

Nem ők az egyetlen lakók, az ablaktalan házban lakik még egy madárcsontú férfi, aki negyven kilójával a ház körüli munkát végzi, már amikor lábra tud állni, és alkoholtól bódult fejét gondolkodásra és munkára tudja ösztönözni. A falu csellengő fiataljai is odaszoktak. Csúfolják, nevetik az asszonyt és lakóit. Pénzt csalnak el a hiszékeny öregasszonytól, aki ha rohama van, őrjöngve kergeti el az odasereglett népet.

A fiatal lány miatt, most még inkább fellendült a forgalom. Használják őt idősebb és fiatalabb fiúk és férfiak egyaránt. Erre ő, testtartását elnézve, talán még büszke is. Normális közegben és körökben, nem lenne más csupán egy elhízott, pattanásos kamaszlány, itt azonban nő. Szereti őt a madárcsontú, és az odajáró szerelmet nem ismerő fiúk zöme. Együtt cigarettázgat velük a patakparton, kocsma előtt, vagy akár minden szégyenérzetét hátrahagyva árokparton ülve.

12-13 éves fiúkat tanít a testi szerelemre, minden ellenszolgáltatás nélkül. Testüket úgy roppantja szét hatalmas combjaival körülzárva őket, mint valami ragadozó. Szerelemtől megrészegülve ilyenkor fejét hátraszegi, zsíros fekete haja résnyi szemébe lóg, köldök nélküli hasát fojtogató nevetés rázza. A fiúk hálásak, anyjuktól, apjuktól cigarettát lopnak neki, viszik táskáját, mely állandóan a vállán lóg, mintha rendszeresen járna iskolába. Pedig nem teszi. Utoljára talán negyedikben olvasta a Tüskevárat, azóta csak a HÉV-eken hagyott magazinokat lapozgatja. Nem tűz ki célokat, így nem is éli meg kudarcként közönségesen, kihasználtan, lassan hömpölygő életét.

Nem bánja, ha követ hajítanak a ház oldalához, ezzel csalogatva ki éjszaka a mindig nyirkos falak közül, és az sem zavarja, ha férfiak  füttyentenek utána az utcán, vagy közönséges megjegyzéseket tesznek ajánlatokká fűzve. Ilyenkor mintha még büszke is lenne, derekát kihúzza, vállát megemeli, és alig várja, hogy közönsége előtt beszámolhasson róla a kocsmában. A kockás inges bamba képe egy-egy ilyen élménybeszámoló közben komorabbá válik, keze ökölbe rándul, de végül kibontakozó féltése a sörhabbal együtt árad szét szervezetében.

A déli nap égető sugarai bekísérik az addig az ajtó előtt, vagy a biciklitároló korlátjának dőlve iddogáló embereket a kocsma belsejébe. A helyiség szűk, és levegőtlen, dohányfüsttől átitatott. A falak is ontják magukból a borgőzt, meszeletlenségük még piszkosabbá teszi az egymásra éppen merőlegesnek nem mondható falakat.

A befelé keskenyedő tér legeldugottabb sarkában áll a pult, ami mögött egy fiatal srác áll. Családi vállalkozás a kocsma, ha nagyzolni akar barátai előtt a szomszéd falu hasonszőrű kiskocsmájában magát ügyvezető igazgatónak titulálja. Egykedvűségét, amivel a vendégeit szolgála ki, csupán a fél óránként a televízióból hallható sporthírek törik meg. Fizetését a sportfogadásokkal egészíti ki, így ő azon kevesek közé tartozik a kis közösségben, aki már elhagyta a falut, és legalább egy hetet minden második évben valami hazai vízparton tölt.

Délelőtt gyér a forgalom, a társaság, mely öt-hat főből áll, általában két fiatal nő köré sereglik. Mindketten otthon vannak. Háztartásbeliek. Sok idejük nincs, kapkodnak, hiszen mire a férj hazaér ebéd kell, hogy legyen az asztalon, és a gyerekekért is menni kell az iskolába.  Egy ideig még fenntartották a látszatot és bevásárló kosárral tértek be az ivóba, mintha csak vásárolni szaladtak volna el a kisboltba. Ma már ezt sem teszik. Sütkéreznek bódultan a férfiak tapogató pillantásaiban, miközben poharukat ürítik. Mindketten vékonyak és közönségesek. Az egyikőjük alakját tekintve csinosra itta magát. Vékony lábait és formás popsiját nem győzi illegetni. Arcának rútsága azonban sokat ront az összhatáson. Szárazságig festett vörös haját mindig a feje búbján fogja össze. A szoros copf felkapja szeme sarkát is, így állandó kíváncsiskodó ábrázatot kölcsönöz neki. Fiatalon elvetélt. Egy időre eltűnt fájdalmával és szerelmével együtt a faluból. Évekkel később tért vissza, egy nála jóval idősebb férfival és hatalmas pocakkal. Szerelmük gyümölcsét egy ideig ők, majd válásuk óta az utca neveli.

A másiknak, aki már csak árnyéka régi önmagának három gyereke van. Két fiú és egy kislány. Délutánonként az utcán lógnak, annak dacára, hogy a legnagyobb fiú is még csak hatodikos. A bádogosnénál találtak ők is menedéket, illetve a legnagyobb valósnak vélt szerelmet is. Ő is a combok áldozata az árokparton. Tisztelettudó, rendes gyerek lenne, aki egy jó szóért hálás. Segítőkész, testvéreit terelgeti, ha a szükség úgy hozza anyját támogatja, munkából hazaérő apja előtt védi.

Délelőtt a helyi buszt vezető sofőr is a kocsmában időzik, egy valaha jó asztalossal beszélgetve. Minden kanyar előtt és után betér. Ez alól a keddi nap a kivétel, ilyenkor iskolás gyerekeket visz a szomszéd városi uszodába. Pályázati pénzből járhatnak úszni a nebulók. Így gyakran ellenőrzi őket a szervezet, akiktől a súlyos százezreket nyerték. Nem mer kockáztatni, állását féltve keddenként zanzásítva iszik a műszak lejárta után.

Délben bezár a krimó. A poros utcákat ilyenkor lábnyomok barázdálják. Kertkapuk nyikorognak, kutyák ugatnak, és a rekkenő hőségben életre kel a közmunkások által büdöskével teleültetett falu. 

Ezt a pezsgő életet szippantja magába újra délután a kocsma. A hálósra feslett napernyő alatt, melyet a bolttól kapott a tulajdonos, új arcok bukkannak fel. Egy házaspár, akiket romantika iránti igényük eddig űz. Egy magányos férfi, aki mindennapos betevőjét konzervdobozból kanalazza, de a társaságot még nem tudja magától úgy megvonni, mint az ízletesebb falatokat. Egy férfi,akit csak „amerikás” Lacinak hívnak, mert valaha, fénykorában, vagy előző életében fejlesztett valami orvostechnikai eszközt, ami megalapozta nevét a tengerentúlon, és aminek életjáradékából azóta is él, bár meglehetősen igénytelenül. Összebútorozva a kocsma tulajdonosnőjével, aki a bamba pultos gyerek anyja. Így neki a családi béke érdekében muszáj állandóan a kocsmában tartózkodnia, és míg más a katona sztorijait meséli, ő a meg nem élt szakmai sikerről beszél.

Este a nyolc órai harangzúgással az ivó is kiürül. A súlyos levegőjű utcákat imbolygó alakok lepik el. A patakpartján duhaj jókedvüktől alig hallhatók a mindig ugyanazt a nótát húzó tücskök, akik egyszerre némulnak el a pirosra, kékre, sárgára festett, megkopott kerítések sikító nyikorgásától.

Papírzsebkendő

Kavargott a gyomra. Ha hirtelen tört rá a rosszkedv, mindig ezt érezte. Fejében is úgy cikáztak a gondolatok egymást tépve, kergetve, mintha reggelire legalább hat tojásból evett volna rántottát. Ő maga sem értette, miért érez mindig enyhe émelygést, ha úrrá lesz rajta a mélabú. Vállait nehéznek érezte, testét mintha a méregzöld takaró súlya törte volna meg. Az okokat nem tudta, csak a következményeket. Ilyenkor naphosszat fúriaként járt kelt a lakásban, ami hangulatához idomult. Nagy lett, rendetlen és kaotikus. Legalább van mivel lefoglalnia magát, gondolta.

És elnehezült tagjait a szétszórt ruhák rendszerbe rendezésére használta. Hangosan sóhajtozott egy egy félpár zokni párjának megtalálása közben. Ő maga sem tudta, hogy ilyenkor a megtalálás okozta öröm tör fel belőle torokhanggal kísérve, vagy a mélyről jövő talán oktalan fájdalom.

Sietett, mintha sürgetnék. Hajtogatott, szekrényt nyitott, amit nehéz sorsát demonstrálva önmaga és a család többi tagja előtt hangos ajtócsapással zárt be.

Benyúlt a szennyesbe hajítandó nadrágok zsebeibe, amikből elrejtett kincsként kerültek elő az elhasznált papírzsebkendők, cukorkás papírok, vízparton szedett lapos kövek, játszótéri homokozók homokszemei, elhasznált elemek. A papírzsebkendőket újabb sóhaj kísérte. 

Saját rossz szokását, mára a család valamennyi tagja átvette. Ha kellett, ha nem papírzsebkendőt szorongattak, dugdostak zsebről zsebre, ami minden gyűrődés után egyre kisebb galacsinná állt össze. Tele volt velük a lakás minden zuga. Nemcsak a nadrágzsebek, de a párnák alól, az ágy alól, sőt az ebédlő asztal székeinek párnája alól is használt vagy csupán meggyűrt papírzsebkendők bukkantak elő.

Miközben a kincsüktől megfosztott ruhadarabokat a mosógépbe tömte azon morfondírozott, vajon mit örökölhetnek még tőle gyermekei, és ő miket örökölt szüleitől, nagyszüleitől és a képekről, elbeszélésekből ismert távolabbi rokonoktól.

Kevés történetet hallott rokonairól, talán azért mert nagyon nem is volt kíváncsi rájuk, most meg már alig vannak körülötte olyanok, akik mesélhetnének.

Nagyszülei közül csak a nagymamáit ismerte. Soha nem látott nagyapjairól keveset tudott. Az egyikről talán annyit, hogy magas, jóképű férfi volt, aki vasárnaponként moziba járt. De mindig egyedül, hiszen egy jegy olcsóbb volt, mint az a három, amivel megválthatta volna lányát és feleségét a vasárnapok kötelező feladataitól.

Másik nagyapjáról soha még csak egy képet sem látott, és apjától sem halott felőle. Ugyanígy keveset tudott apai nagyanyjáról is. Akit gyermekként kalandosnak tűnő, hosszúra nyúlt autóutak után láthatott.

Falusi öreg néni volt a mama. Szűkszavú, kontyos, rétest nyújtó teremtés. Arcának szigorúságát néha enyhítette mosoly. Kis testét mindig ugyanaz a sötét tónusú nejlon otthonka fedte. Nem tudott róla egyebet. Pont annyit, mint amennyit egy idegen meglát egy falusi öregasszonyban.

De ugyanígy keveset tudott édesapjáról is. Leszámítva azt az időt, amit közösen éltek meg. Nem tudta, hogy milyen gyerek volt, hogy hova járt iskolába, mit szeretett, és mit nem. Járt-e biciklivel, motorral, állított-e májusfát, meglocsolta-e a falu szép kislányait. Egyáltalán udvarolt-e, és ha igen hogyan. Szerették-e egymást a testvérével? Hajtott-e ki állatot a házuk mögötti kis legelőre? Mikor és hol szerezte az első sebeket, horzsolásokat? Járt-e külföldön? Szerette-e a szórakozást? Szeretett-e anyja előtt úgy igazán. Mikor vezetett először autót? Rendes gyerek volt-e az iskolában. Voltak- e titkai?

Persze tudta, hogy ez önáltatás. Titkai mindenkinek vannak. Így az apjának is voltak. Tizenhat éves lázadó  kamasz volt, amikor egy a család barátja, fényképnézegetés közben elárulta, ami előtte addig titok volt. Apjának volt egy másik nő is az életében, aki talán egy lánygyermeket is szült neki. Dühös lett. Nem is tudta, hogy pubertáskori pattanásokkal tarkított arcát mitől önti el a méreg pírja, a becsapottság érzésétől, vagy  a titoktól magától. Hazarohant, és minden képet, amit csak apjáról, és annak fiatalkoráról talált miszlikekre tépett, és a garázs fa pallói alá szórta. Haragudott és szemrehányt sokáig, bocsánatot kérnie forrófejűsége és vádló pillantásai és szavai miatt, azonban már nem volt lehetősége.

Borzasztóan elszomorodott. A képzeletbeli zöld takaró még nehezebbé vált a vállán. Hogy lehet ez, hogy ilyen keveset tud. Érdektelen, érzéketlen lenne. Olyan, aki csupán mások élete, történetei iránt fogékony. Egyszer talán majd róla ír egy híres író, Az emlékek nélküli ember címmel egy regényt, vagy ha azt nem is, egy rövid kis novellát.

Persze tudta, hogy apjának volt a legkedvesebb mosolya, amit orra zuga melletti kedves kis bibircsókja még lágyabbá tett. Imádta szép lábait a térdükön kikopott, és ezért rövidnadrággá csonkított farmerekben. Szerette nagy, fizikai munkától érdes kezének simogatását, amitől mindig kócos lett fésűt nem ismert lányfeje. Nagy pocakját, ami férfiassá, de kövérré nem tette. Feszes fenekét, amin a délutáni szunyókálások a legjobb dolgok egyikének számítottak a világon. 

Mindennél jobban ismerte hangját, amivel nyugtatott, csitított, vagy csak tompította a közte és anyja között néha felszikrázó ellentétet. Szerette páratlan nyugalmát, amivel szorozni, biciklizni, sátrat állítani tanította.

Azt szerette, ha csak rá figyelt. Utálta szőke, szép osztálytársnőjét, aki délutánonként náluk tanult, és akiről apja rajongva beszélt, mert könnyebben vette a matematika okozta nehézségeket, mint ő, ilyenkor annak arcán megbújó giberlije a büszkeségtől duplájára nőtt, magára vonva ezzel minden figyelmet és tekintetet.

Csak ő tudta igazán megfürdetni az első hóban, hogy szép legyen, szánkón húzni, még ha néha el is hagyta és így percekig trónolt egy-egy hóbucka tetején vagy éppen alján, amíg apja észrevette a súlyvesztést, és felnyalábolta átfagyott testét a hóból. 

Szerette, ahogy osztálytársai irigykedve nézték, amikor apja Barkas-szal szállította őt és barátait a papírgyűjtésre, ahogy erős, eres kezével a szélben lobogó ponyváját az autónak keményen húzta szorosabbra a bőr rögzítő szíjakkal. Jó volt nézni férfias, izmos testét, ahogy hajnalban  ládákat pakolt tele  friss kenyerekkel, majd azokat platóra rakva útnak indult, és  végigrobogott a hajnali neszekkel ébredező városon. Összetéveszthetetlen hanggal parkolt le házuk előtt ugyanezzel a járgánnyal minden délután.

Szerette azt is, ahogy a kanalat fogta a vasárnapi ebédeknél, melyeket gyakran kártyaparti követett a jóllakottságtól elnehezült testek örömére. Vagy azt, ahogy délutánonként kertészeti szakkönyveket bújt a hatalmas franciaágyuk ráeső térfelén. Imádta borotválkozó pamacsát, ami mindig jó illatú volt, és azt is ahogy minden este a kérdést még végig sem hallgatva felelt neki a nappaliból: - Igen, kislányom, ajtó kapu be van zárva.

Tudta, hogy az apja érte élt. Egész életét és utolsó levegővételét is könyörgését meghallgatva, neki szánta. 

 Most hirtelen és azóta többször is úgy szeretett volna többet tudni, továbbvinni, vagy csak átadni azt, amit tőle kapott. 

Mérge elszállt, a papír zsebkendő kupacok viszont maradtak. De a megszokottól eltérően, most nem szították mérgét, hanem megmosolyogtatták.

Nem értette, hogy miért nem kérdezett, sem azt, hogy miért szégyellte, amikor apja egy ismerősük esküvőjén hallgatagságából adódóan, kívülállóknak talán értelmetlennek tűnő tósztot mondott. Most szégyellte felnőtt fejjel kiszívott nyakát, amire apja ránézni sem bírt.

Lassan felállt a gép előtt álló kis hokedliről. Ablakot nyitott beengedve a lilaakác és orgona fojtogatóan édes illatát, ledobta testét és lelkét nyomorító takaróját, és halkan becsukta szekrényének ajtaját.