Az egyiknek sikerül, a másiknak nem...

Az óra megállíthatatlanul csörgött. A koromsötétben kitapogatta férje testét, és veregetni kezdte a vállát. Szeme bár hozzászokott a sötéthez, mégsem látta rendesen a férfi arcát, aki csak egy halk morgással felelt a lökdösésre. Határozottabban végigsimított hátán, hátha akkor feleszmél Zoli, akinek párnája alól még mindig ütemesen csipogott a mobiltelefon háromnegyed négyre beállított órája. 

Egész éjszaka nem aludt, olyan kettő körül járt kint utoljára a konyhában, ahol a tegnap este félbehagyott csokit még elmajszolta a pultnak dőlve. Enyhe lelkiismeret-furdalással, amiért nem mos újra fogat a nasi után, és papucstalan lábbal surrant be a hálószobába, ahol végre álomba szenderedett. 

Kénytelen volt áthengeredni a férjén, és a vánkos alól előkotorni a telefont. A nagyon okos telefon persze nem adta fel, csak csipogott, ő pedig a fáradtságtól és az izgalomtól remegő újakkal hiába babrált az érintőképernyőn, nem érte el az áhított csendet.

Zoli a szentségeléstől végre észhez tért, megkönyörülve a most már féltérdre ereszkedő Zsófin, elvette a telefont, és kikapcsolta az ébresztő funkciót. Lassan kitisztult feje, és gyorsan pizsamanadrágja után kapott.

Úgy tervezték, hogy háromnegyed négykor kelnek, és legkésőbb fél ötkor útnak indulnak. Bőröndjeiket, utazótáskáikat már előző este bepakolták, csupán a kint hagyott fogkeféket, kontaktlencse folyadékot kellett már betenni, és az elemózsiás táskát bepakolni.

Némán megitták kávéjukat, fogat mostak. Ugyanebben a merev csöndben húzták fel ruhájukat, így már negyedre a ház előtt parkoló hideg autó nyirkos ülésén ültek. Összebújtak. Zoli ölelése erőt, hitet töltött a lány törékeny testébe és elcsigázott lelkébe.

Harmadszor teszik meg ezt az utat. Legutóbb nyáron jártak Prágában, egy kiváló nőgyógyász ajánlotta kiváló klinikán. Az akkori beültetés öröme, még három hétig sem tartott. Nem tapadt meg Zsófi méhében a beültetett embrió. Nem adták fel. Teljes életmódot váltottak. Zsófi sokat fogyott, vitaminokat szedett, Zoltán szó nélkül ette a szeretett nővel a csirkemell filét zöldségkörettel, és a dohányzásról is leszokott.

Prága már a sokadik állomása volt küzdelmüknek. Évekig próbálkoztak a gyermekvállalással mindhiába. Zsófi hormonkezelésekre járt, szó nélkül tűrte a petevezeték átjárhatósági vizsgálatokkal járó kellemetlenségeket, előadásokat hallgatott, nőgyógyászról nőgyógyászra járt, pénzt és energiát nem kímélve. Lassan eladósodtak.

 Visszaköltöztek a fiú szüleinek házába, ahol Zoli gyerekszobája lett szerelmi fészkük. Nem bánták. Mindketten elmúltak már harmincöt évesek. És mindketten egyformán, talán mindennél jobban vágytak egy gyerekre. Zolinál a vizsgálatok korai szakaszában kimutatták már, hogy hímivarsejtjei lassúak, ezért a spontán fogantatás esélye csekély, Zsófi pedig a rengeteg hormon, kezelés, idegeskedés hatására megkérdőjelezve alkalmasságát a nőiség kiteljesedésének tartott terhességre, idővel elfogadta, hogy nem termel szervezete érett petesejtet. 

Prágában idegen donorpár segítségét remélték, ezért vágtak neki az útnak. A határig némán ültek egymás mellett. Aztán a kelő nap fényével együtt érkező lágy dzsessz zene töltötte meg az öreg fehér autót. 

Prága külvárosában foglaltak szállást. Most csak két éjszakát akartak a Hostelben tölteni, aminek vas ágyai nem voltak túl kényelmesek. A portás ismerősként üdvözölte őket, hiszen az elmúlt hetekben napi szinten voltak telefonkapcsolatban. Zoltán gördülékenyen bejelentkezett rég nem használt angolja ellenére, míg Zsófi a bejárat melletti falitáblára szögelt látnivalók képeit nézegette, csakhogy a beszélgetésbe ne kelljen belefolynia. 

Csomagjaikat gyorsan lepakolták, de az útközben vásárolt ebédjüket már nem ették meg. Zsófi gyomra pingpong labdányira zsugorodott az idegességtől. A villamoson kapaszkodva igyekezett a légzésével kordában tartani izgalmát, de az egyetlen visszafogó erő Zoli meleg kézszorítása volt.

A kórház makulátlan épülete a villamosmegállótól tíz percre van a Perucká utcában. Homlokzata pasztell színeivel derűt és nyugalmat áraszt. Hatalmas fotocellás üveg ajtaján soha egy ujjnyom, bézs padlója mindig frissen csillog, mintha akkor mosták volna fel, a halványkék ruhába bújt takarítók, akiknek száma vetekszik az ápoló személyzetével.

A recepciós pultnál, szép mosolyú fiatal lány intett feléjük tulipáncsokra mögül. Zsófi idegesen köhécselt, miközben táskája legmélyéről előhúzta az előző vizsgálatok és beavatkozások dokumentációját. A lány miközben visszaadta a papírokat együttérzőn kapaszkodott a pár tekintetébe, miközben kezével már a lift felé intett. Zsófiék beszálltak a felvonóba, aminek tükrében elvesztek egymás tekintetében.

Az ápolónő már a liftajtóban várta őket, és egyenesen a 212-es szobába kísérte a reményekkel teli párt.

Zsófi az ágyra készített ropogósra vasalt ruhába bújt mielőtt felkeresték volna az orvost, aki viccesen dialektusos angoljával próbálta őket nyugtatni és biztatni miközben a rájuk váró beavatkozás menetét taglalta. Elbúcsúztak.

Zolinak mennie kellett.

 Miközben kettesével szedte a lépcsőfokokat lefelé, eszébe jutott a szomszédjuk.

Sokáig szem elől tévesztette a lányt, hiszen Zsófival a város másik felében, egy csendes kertvárosi övezetben építkeztek, míg szülei az óvárosi részen laktak. 

A szomszéd lány, aki lassan már nem is lány, hiszen ő is a harmincas évei elején jár, Zsuzsi, tanító a helyi általános iskolában. Nagyon dekoratív, sportos, ambiciózus lány. A középiskola elvégzése után a testnevelési egyetemre jelentkezett, de oda nem vették fel, így kötött ki a Tanítóképző főiskola padjaiban. Idővel megszerette a főiskolát, ahol nem szakadt el teljesen a mindennapjait behálózó sporttól, ugyanis harmadéven felvette a testnevelést emelt óraszámban. Mellette elvégezte az úszás oktató képzést, és aerobik edző is lett. Friss diplomásként rögtön állást talált, és bár szigorú volt és saját gyereke nem lévén nem mindig találta meg a hangot sem a nebulókkal sem azok szüleivel, mégis szerette szakmáját és a hivatása is szerette őt. 

Zoli ahogy a földszintre ért előcsalogatta Zsuzsi képét is. A mindig csinos magas lány, most éppen vörösre festett félhosszú hajjal, mindig a legújabb műköröm divatnak hódolva tanította a gyerekeket az írás, olvasás csínjára-bínjára. Formás teste, pökhendi kis melle még a nőket is megfordulásra késztette az utcán. Azonban Zoltán ahogy visszaemlékezett szinte közös gyermek és fiatal felnőtt korukra, fiút majd férfit nem tudott felidézni a lány mellé. Valahogy kimaradtak mellőle a fiúk, úgy ahogy a hangos fékevesztett bulik is. Zsuzsi mindig szigorú volt magával és a körülötte lévőkkel szemben is. A fiúkat gyerekesnek a velük és meghódításukkal majd megtartásukkal járó macerát pedig feleslegesnek és haszontalannak tartotta.

Most azonban együtt él egy férfivel. Vagy ahogy Zoliék maguk között szólítják, inkább egy bácsival. Huszonöt év korkülönbség van közöttük. A férfi közel a hatvanhoz, majd egyidős Zsuzsi édesapjával, aki nehezen és több a sarki krimóban eltöltött estével tudta csak magát túltenni lánya választásán. A férfi családot hagyott ott a szerelmet addig nem ismerő Zsuzsiért, aki vállalta a környék ujjal mutogatását a kopaszodó, nagypapa pulóvert hordó férfiért.

A férfinek már van egy tizenhat éves kamasz fia, aki néha meglátogatja őket, megerősítve Zsuzsit abban a hitében, végignézve a fültágítós, nyáron is bakancsot viselő alakon, hogy jól döntött, amikor szerelmét választva lemondott a gyerekvállalás örömeiről, az ő nézete szerint terheiről.

Merthogy nem akar gyereket, sem most, sem később. Jól megvannak a férfival, és ez neki elég.

Zoltán közben betért egy kis csehóba, Zsuzsit elhessegette fejéből és nem próbálta megérteni döntését többé, hanem a híres prágai sör habját leharapva Zsófiért aggódott újra. Mantraként ismételgette, hogy sikerülnie kell, miközben kikérte újabb sörét. 

Késő délután ért vissza a kórházba, ahol Zsófi már várta. Tekintetük találkozott, Zoltán sírva fúrta  a kórházi párnába barnasör szagos arcát, miközben Zsófi saját gondolataiba mélyedve kimerülten túrt a férfi erős hajába.

Fintor

A hatalmas üvegajtó csengetésre nyílik csak, de akkor is nagy elszántság kell hozzá, hogy valaki a bentről jövő engedélynek behódoló ajtót belökje. A folyosó szűk, falai kopárak. Az állandó mesterséges fény fakóvá teszi a kényelmes fotelekben várakozók arcát. Szürkeségüket, leleteiket rejtő dossziéik és apró bőröndjeik szín kavalkádja sem töri meg.

A nővérek fehér agyonhordott papucsaikban a fal síkjában, nesztelenül közlekednek. Arcuk nyugodt, tekintetük, ruhájuk makulátlan. A szűk folyosó tágasabb előtérbe torkollik. Terebélyes nő ül főnöki székben a monitort kémlelve. Beosztást csinál, feladatokat oszt, kérdésekre válaszol. Munkája egyhangúnak tűnik, ő mégis mindenkire érdeklődve, segítőkészen tekint. Egész testtartása, monumentális teste egészséget, erőt sugároz. Ismerősként köszönti a visszatérőket, érdeklődik hogylétük felől. A parókás fejek hálásan válaszolnak, zavarukban egy-egy hajtincs után nyúlnak.

A kibővült tér másik oldala az étkező. Fa asztalok, székekkel. Peti nővér mindig gondosan terít. A halványsárga abrosz folttalan, az ízetlen teával telt kancsók csalogatók. Az asztaloknál megszokott asztaltársaság. Mindenkinek helye, és saját evőeszköze van. Ha az ember nem látná az üvegajtó feletti feliratot azt gondolná, hogy wellness részlegbe csöppent szolgálatkész, mindig derűs kiszolgáló személyzettel. Azonban az infúziótól legyengült testek, a vérvételtől átütött leukoplasztok, a figyelmesség ellenére is megtört tekintetek, a házi papucsokban csoszogó bütykös lábak, a szemüvegek mögül lázasan fürkésző tekintetek hamar visszarántanak a jacuzzitlan kórtermek világába.

E világ ura Judit nővér. Aki tekintélye ellenére parányi szobában székel, melynek ajtaja állandóan nyitva. Nyitva, jelezve ezzel, hogy mindig mindenkit szívesen fogad, és nyitva azért is, hogy a kapkodástól elnehezült teste a fülledt folyosó levegőjéből beszippanthassa az oxigént. Minden reggel ő az első, és kora este az utolsó, aki elhagyja az osztályt. Közel negyven éve főnővér az onkológián. Sokat látott, sokat megélt már. Nem érzi már a sajátságos szagokat, nem borzasztja már a látvány.

Karizmatikus jelenség. Hatalmas fenekét hosszú, általában befont copfja csapkodja. Bogár szemeit, piros keretes szemüvege mögül hordozza végig a betegeken. Kicsámpázott papucsának hangjára mindenki figyelve kapja fel tekintetét.

Olyan akár egy lexikon. Valamennyi kórtörténet öregedő fejében van. Tudja, hogy ki milyen kezelést kapott, és mi a soron következő beavatkozás. Ismeri a betegeit. Érdeklődik testvéreik, hörcsögeik, nemrég ültetett virágaik felől. Tudja gyermekeik, unokáik, hű és hűtlen férjeik, feleségeik nevét, és persze ami a legfontosabb betegségük állapotát, félelmeiket, kétségeiket. Puha testével mindenhol jelen van. Ágytálaz, kezet szorít, verejtékező homlokot töröl. De gyakran látni a folyosón a hozzátartozók körében. Bátorít, nyugtat, mesél, vagy csak feje ringatásával elcsendesíti a lelkekben dúló viharokat.

Puhasága, lágysága azonban csak a látszat. Kemény nő. Nem köntörfalaz, ha kell kíméletlenül rendreutasít. Az élni akarás igényét hinti, nem tűri az önsajnálatot, elernyedést. A csüggedőket az éppen az érzelmi hullámvölgy csúcsán lévőkkel boronálja össze.

 A szobabeosztást, ülésrendet a kantinban ő készíti. Ezért van az, hogy a kis táskák tulajdonosai, akik csupán a kezelés egy-két napját töltik havonta itt, szívesen járnak az osztályra, lassan megfeledkezve jövetelük okáról.

 A négyes kórterem például mindig hangos. Harsány nők zengik be. Egymást Judit nővér szemüvegén keresztül látják. Melletlen kopaszságuk nem zavarja őket. A folyosón és az étkezőben implantátumukkal, fésült vagy rendezetlen parókáikkal kedélyesen csacsogó barátnőknek tűnnek. 

Csakúgy fesztelenek a nővér ajtaja előtt állók. Vannak, akik csak egy vérvételre, vannak, akik gondozásba vételre várnak. Rájuk ragad a bentről áradó nyugalom. Görcstelenül lógó karjukba lassan, szinte észrevétlen csúszik be a tű, mely soha nem hagy nyomot, csak úgy, mint az a kiáramló lélegzet, mely az üvegajtó előtt hagyja el jóképű gazdája testét. 

Minden nap várja a jóképű férfi a főnővért, és végig nézi, ahogy a szeretett nő műszak végén fehér köpenyét és nevekkel, adagokkal, számokkal teli gondolatait nap nap után ugyanúgy akasztja fel a nővérszoba fehérre mázolt álló fogasára. Magas, joviális úr.  Haja deres, tekintete szeretettel átitatott. Nadrágja, inge gondosan vasalt. Egy társkereső portálon ismerkedtek meg közel tíz éve. A férfi özvegy volt, aki első feleségét autóbalesetben veszítette el.

Judit megismerkedésükkor már régen egyedül élt. Férje házasságuk másodiké évében elhagyta, amikor az asszonynál méhnyak rákot diagnosztizáltak. Kapcsolatuk nem bírta ki az utódnélküliség terhét. A férfi lelépett, fiatal, ép méhű nőt választott, Judit pedig maradt. Egyedül csinálta végig a műtétet, és az utókezelést is. Hite megrendült a férfiakban, szerelemben. Megtört, hiszen rajongásig szerette a gyerekeket. Túlcsorduló érzelmeit nővére gyermekeire zúdította, kiélve rajtuk a benne munkáló, de meg nem élhetett anyai ösztönöket.

Sándor jókor jött. Szépnek, jónak és egészségesnek látta a saját közegében csüggedni is képes nőt. Elfogadták sorsukat, és teljessé tették egymás életét ezzel a későn jött érzelemmel.

Kocsma

A kertkapu nyikorgott. Régen volt már beolajozva, majdnem olyan régen, mint lefestve. A hajdan volt piros kerítés, most foltosan verte fel színétszegve az utca lakóit reggeli, talán legédesebb álmukból. Kifelé, még engedett a határozott mozdulatnak, azonban, ha valaki be akart menni rajta, annak már bele kellett rúgnia a kiskaput tartó vas keretbe, hogy az engedjen szorításából.

Az utca csendes volt, a nyikorgásra ugyan mordult egyet a szomszéd romos házat őrző nagytestű kutya, de más zaj nem verte fel a párával átitatott csendet. A kelő nap fényében a porszemek aranyló táncot jártak, a poros út mellett lassan folydogáló patakocska körüli gazzal tarkított nádasban tücskök ciripeltek, de olyan diszkréten, hogy az ember csak akkor hallotta őket, ha közvetlenül a víz partjára merészkedett. 

Az úton még nem volt forgalom. Egy pár órával ezelőtt tehéncsordát hajtott arra egy paraszt, az ő nyomaik gőzölögtek még a porban. Egy-két régi, kékre mázolt keskenykerekű, ragasztott kormányú bicikli is elhaladhatott az úton, ferde, keréknyomot hagyva maga mögött.

Az utca a patakkal együtt a falu központjába vitt. A központban, amit a helyiek hívtak így, hiszen idegen csupán az utca végét látta volna benne, a megtépázott szelektív hulladéktárolók mellett, egy sokat megélt telefonfülke állt kagylótlanul, valamint egy kocsma, és egy felirata alapján vegyesbolt.  

A kocsma ajtaja már nyitva állt. Ajtajának, és az épület oldalának támasztva három rozoga bicikli állt, talán pont az a három, mely a nyomot hagyta az úton. Bentről a délutáni megszokott zsivajtól eltérően halk, pizsamaszagú beszélgetés szűrődött ki.

A vegyesbolt felirat első e betűje alatt állt egy ingatag asztal négy székkel. Mind a négyen ültek, testtartásukból ítélve talán az idők kezdete óta. Előttük söröskorsók, hamvedrek, hamu, és átizzadt fejfedők. 

Az asztaltársaság vegyes volt. Egy magas, vékony, szemüveges férfi. Első ránézésre talán negyvenes. Ha azonban közelebbről megnézte az ember, a parányira nyitható szeme körüli ráncok öregebbnek mondatták. Vagy itt ült, vagy biciklije nyergében, esetleg  egy pár zsömlével szatyrában láthatta az ember faluszerte. De ideje javát itt töltötte. Mindig ugyanabban a farmerban, sötétkék kord zakóban és lukas orrú cipőben. Mellette egy nő ült. Nőiségét egyedül hosszúra hagyott haja igazolta. Szalmasárgán lógott szomorú kutyaképe jobbján és balján, keretbe foglalva húsos, fogatlan száját, szélesre duzzadt orrát és gyér szemöldökkel övezett kifejezéstelen szemét. Az alkoholistákra jellemző alakja volt. Vigonya lábak, eres, csüggedten lógó vékony karok. Nagy melle, mely szintén nemiségét igazolta, általában világos, mindig foltos póló alatt bújt meg, a műanyag asztalra könyökölve azonban tekintélytparancsolón foglalt helyet a hamukupacok között. 

Egy fiatal fiú ült mellette. Talán a fia lehet. Arca kifejezéstelen, bamba. Haja rövid, barna. Arcának tojásformája mutat hasonlóságot a nőével. Kockás ingben feszít mindig, jobb kezét a korsó fülén pihentetve. Farmerja mocskos. Mindig ő ül, közvetlenül az e betű alatt. Mintha bérelt helye lenne a kiskocsma előtti műanyag helyen. Most bal keze, nem a nadrágját babrálja idegesen, mint általában, hanem a mellette szorosan helyet foglaló lány kezén nyugszik. Nem szerelemmel fogja. Talán a testvére. Mozdulatában gondoskodás van. 

A lány, talán 16. Kövér, fekete. Haja kócos, hogy szemébe ne lógjanak a zsírosan tapadó hajcsomók, fejét ferdén tartja. A zuhatagba csak sikkből tett rózsaszín hajpánt, elüt fejbőre fehérségétől és zsírosan csillogó haja feketéjétől. Kis mandulavágású, buta szeme van, melyet idegesen kapkod űzött vadként. Leggingset visel, feketét. Hatalmas combjainak húsát ez sem tudja összefogni, de legalább valamiféle rendszerbe foglalja. Fenekét két hatalmas plecsnire osztja a mélyen bevágó tanga amit visel, felül kiszorítva hasaalját, ami így a nadrág korccal és a bugyi okozta vájattal két redőben hull ülve combjára. Mellét kis melltartókba zsúfolja, így a dekoltázsa a tokájánál ér véget. Lábán edzőcipő különböző színű cipőfűzővel. Általában rózsaszín és zöld fűzőt húz maga után, ahogy az iskolában telefestett kezével ütemesen tempózva hajtja magát előre az úton.

Ülnek és beszélgetnek, cigarettáznak és isznak. A talán 16 is bőszen szívja cigarettáját, a nagyoktól elesett módon egészen a füstszűrőig.

Hogy mi hozta őket a faluba, senki nem tudja, sem azt hogy honnan jöttek, sem azt hogy hova tartanak.

Albérletben laknak, egy roskatag házban, ahol a főbérlő a kuncsaftjait az utcáról szedi össze. Ő maga is fura szerzet. Aki régóta ismeri, azt mondja, nem volt mindig ilyen. Egy bádogos felesége volt, akivel szépen csendben éltek hosszú évtizedeken át. Azonban a bádogos meghalt, maga után hagyva egy hatalmas házat, adósságot és a nő idegeit felőrlő magányt.

Nem ők az egyetlen lakók, az ablaktalan házban lakik még egy madárcsontú férfi, aki negyven kilójával a ház körüli munkát végzi, már amikor lábra tud állni, és alkoholtól bódult fejét gondolkodásra és munkára tudja ösztönözni. A falu csellengő fiataljai is odaszoktak. Csúfolják, nevetik az asszonyt és lakóit. Pénzt csalnak el a hiszékeny öregasszonytól, aki ha rohama van, őrjöngve kergeti el az odasereglett népet.

A fiatal lány miatt, most még inkább fellendült a forgalom. Használják őt idősebb és fiatalabb fiúk és férfiak egyaránt. Erre ő, testtartását elnézve, talán még büszke is. Normális közegben és körökben, nem lenne más csupán egy elhízott, pattanásos kamaszlány, itt azonban nő. Szereti őt a madárcsontú, és az odajáró szerelmet nem ismerő fiúk zöme. Együtt cigarettázgat velük a patakparton, kocsma előtt, vagy akár minden szégyenérzetét hátrahagyva árokparton ülve.

12-13 éves fiúkat tanít a testi szerelemre, minden ellenszolgáltatás nélkül. Testüket úgy roppantja szét hatalmas combjaival körülzárva őket, mint valami ragadozó. Szerelemtől megrészegülve ilyenkor fejét hátraszegi, zsíros fekete haja résnyi szemébe lóg, köldök nélküli hasát fojtogató nevetés rázza. A fiúk hálásak, anyjuktól, apjuktól cigarettát lopnak neki, viszik táskáját, mely állandóan a vállán lóg, mintha rendszeresen járna iskolába. Pedig nem teszi. Utoljára talán negyedikben olvasta a Tüskevárat, azóta csak a HÉV-eken hagyott magazinokat lapozgatja. Nem tűz ki célokat, így nem is éli meg kudarcként közönségesen, kihasználtan, lassan hömpölygő életét.

Nem bánja, ha követ hajítanak a ház oldalához, ezzel csalogatva ki éjszaka a mindig nyirkos falak közül, és az sem zavarja, ha férfiak  füttyentenek utána az utcán, vagy közönséges megjegyzéseket tesznek ajánlatokká fűzve. Ilyenkor mintha még büszke is lenne, derekát kihúzza, vállát megemeli, és alig várja, hogy közönsége előtt beszámolhasson róla a kocsmában. A kockás inges bamba képe egy-egy ilyen élménybeszámoló közben komorabbá válik, keze ökölbe rándul, de végül kibontakozó féltése a sörhabbal együtt árad szét szervezetében.

A déli nap égető sugarai bekísérik az addig az ajtó előtt, vagy a biciklitároló korlátjának dőlve iddogáló embereket a kocsma belsejébe. A helyiség szűk, és levegőtlen, dohányfüsttől átitatott. A falak is ontják magukból a borgőzt, meszeletlenségük még piszkosabbá teszi az egymásra éppen merőlegesnek nem mondható falakat.

A befelé keskenyedő tér legeldugottabb sarkában áll a pult, ami mögött egy fiatal srác áll. Családi vállalkozás a kocsma, ha nagyzolni akar barátai előtt a szomszéd falu hasonszőrű kiskocsmájában magát ügyvezető igazgatónak titulálja. Egykedvűségét, amivel a vendégeit szolgála ki, csupán a fél óránként a televízióból hallható sporthírek törik meg. Fizetését a sportfogadásokkal egészíti ki, így ő azon kevesek közé tartozik a kis közösségben, aki már elhagyta a falut, és legalább egy hetet minden második évben valami hazai vízparton tölt.

Délelőtt gyér a forgalom, a társaság, mely öt-hat főből áll, általában két fiatal nő köré sereglik. Mindketten otthon vannak. Háztartásbeliek. Sok idejük nincs, kapkodnak, hiszen mire a férj hazaér ebéd kell, hogy legyen az asztalon, és a gyerekekért is menni kell az iskolába.  Egy ideig még fenntartották a látszatot és bevásárló kosárral tértek be az ivóba, mintha csak vásárolni szaladtak volna el a kisboltba. Ma már ezt sem teszik. Sütkéreznek bódultan a férfiak tapogató pillantásaiban, miközben poharukat ürítik. Mindketten vékonyak és közönségesek. Az egyikőjük alakját tekintve csinosra itta magát. Vékony lábait és formás popsiját nem győzi illegetni. Arcának rútsága azonban sokat ront az összhatáson. Szárazságig festett vörös haját mindig a feje búbján fogja össze. A szoros copf felkapja szeme sarkát is, így állandó kíváncsiskodó ábrázatot kölcsönöz neki. Fiatalon elvetélt. Egy időre eltűnt fájdalmával és szerelmével együtt a faluból. Évekkel később tért vissza, egy nála jóval idősebb férfival és hatalmas pocakkal. Szerelmük gyümölcsét egy ideig ők, majd válásuk óta az utca neveli.

A másiknak, aki már csak árnyéka régi önmagának három gyereke van. Két fiú és egy kislány. Délutánonként az utcán lógnak, annak dacára, hogy a legnagyobb fiú is még csak hatodikos. A bádogosnénál találtak ők is menedéket, illetve a legnagyobb valósnak vélt szerelmet is. Ő is a combok áldozata az árokparton. Tisztelettudó, rendes gyerek lenne, aki egy jó szóért hálás. Segítőkész, testvéreit terelgeti, ha a szükség úgy hozza anyját támogatja, munkából hazaérő apja előtt védi.

Délelőtt a helyi buszt vezető sofőr is a kocsmában időzik, egy valaha jó asztalossal beszélgetve. Minden kanyar előtt és után betér. Ez alól a keddi nap a kivétel, ilyenkor iskolás gyerekeket visz a szomszéd városi uszodába. Pályázati pénzből járhatnak úszni a nebulók. Így gyakran ellenőrzi őket a szervezet, akiktől a súlyos százezreket nyerték. Nem mer kockáztatni, állását féltve keddenként zanzásítva iszik a műszak lejárta után.

Délben bezár a krimó. A poros utcákat ilyenkor lábnyomok barázdálják. Kertkapuk nyikorognak, kutyák ugatnak, és a rekkenő hőségben életre kel a közmunkások által büdöskével teleültetett falu. 

Ezt a pezsgő életet szippantja magába újra délután a kocsma. A hálósra feslett napernyő alatt, melyet a bolttól kapott a tulajdonos, új arcok bukkannak fel. Egy házaspár, akiket romantika iránti igényük eddig űz. Egy magányos férfi, aki mindennapos betevőjét konzervdobozból kanalazza, de a társaságot még nem tudja magától úgy megvonni, mint az ízletesebb falatokat. Egy férfi,akit csak „amerikás” Lacinak hívnak, mert valaha, fénykorában, vagy előző életében fejlesztett valami orvostechnikai eszközt, ami megalapozta nevét a tengerentúlon, és aminek életjáradékából azóta is él, bár meglehetősen igénytelenül. Összebútorozva a kocsma tulajdonosnőjével, aki a bamba pultos gyerek anyja. Így neki a családi béke érdekében muszáj állandóan a kocsmában tartózkodnia, és míg más a katona sztorijait meséli, ő a meg nem élt szakmai sikerről beszél.

Este a nyolc órai harangzúgással az ivó is kiürül. A súlyos levegőjű utcákat imbolygó alakok lepik el. A patakpartján duhaj jókedvüktől alig hallhatók a mindig ugyanazt a nótát húzó tücskök, akik egyszerre némulnak el a pirosra, kékre, sárgára festett, megkopott kerítések sikító nyikorgásától.

Papírzsebkendő

Kavargott a gyomra. Ha hirtelen tört rá a rosszkedv, mindig ezt érezte. Fejében is úgy cikáztak a gondolatok egymást tépve, kergetve, mintha reggelire legalább hat tojásból evett volna rántottát. Ő maga sem értette, miért érez mindig enyhe émelygést, ha úrrá lesz rajta a mélabú. Vállait nehéznek érezte, testét mintha a méregzöld takaró súlya törte volna meg. Az okokat nem tudta, csak a következményeket. Ilyenkor naphosszat fúriaként járt kelt a lakásban, ami hangulatához idomult. Nagy lett, rendetlen és kaotikus. Legalább van mivel lefoglalnia magát, gondolta.

És elnehezült tagjait a szétszórt ruhák rendszerbe rendezésére használta. Hangosan sóhajtozott egy egy félpár zokni párjának megtalálása közben. Ő maga sem tudta, hogy ilyenkor a megtalálás okozta öröm tör fel belőle torokhanggal kísérve, vagy a mélyről jövő talán oktalan fájdalom.

Sietett, mintha sürgetnék. Hajtogatott, szekrényt nyitott, amit nehéz sorsát demonstrálva önmaga és a család többi tagja előtt hangos ajtócsapással zárt be.

Benyúlt a szennyesbe hajítandó nadrágok zsebeibe, amikből elrejtett kincsként kerültek elő az elhasznált papírzsebkendők, cukorkás papírok, vízparton szedett lapos kövek, játszótéri homokozók homokszemei, elhasznált elemek. A papírzsebkendőket újabb sóhaj kísérte. 

Saját rossz szokását, mára a család valamennyi tagja átvette. Ha kellett, ha nem papírzsebkendőt szorongattak, dugdostak zsebről zsebre, ami minden gyűrődés után egyre kisebb galacsinná állt össze. Tele volt velük a lakás minden zuga. Nemcsak a nadrágzsebek, de a párnák alól, az ágy alól, sőt az ebédlő asztal székeinek párnája alól is használt vagy csupán meggyűrt papírzsebkendők bukkantak elő.

Miközben a kincsüktől megfosztott ruhadarabokat a mosógépbe tömte azon morfondírozott, vajon mit örökölhetnek még tőle gyermekei, és ő miket örökölt szüleitől, nagyszüleitől és a képekről, elbeszélésekből ismert távolabbi rokonoktól.

Kevés történetet hallott rokonairól, talán azért mert nagyon nem is volt kíváncsi rájuk, most meg már alig vannak körülötte olyanok, akik mesélhetnének.

Nagyszülei közül csak a nagymamáit ismerte. Soha nem látott nagyapjairól keveset tudott. Az egyikről talán annyit, hogy magas, jóképű férfi volt, aki vasárnaponként moziba járt. De mindig egyedül, hiszen egy jegy olcsóbb volt, mint az a három, amivel megválthatta volna lányát és feleségét a vasárnapok kötelező feladataitól.

Másik nagyapjáról soha még csak egy képet sem látott, és apjától sem halott felőle. Ugyanígy keveset tudott apai nagyanyjáról is. Akit gyermekként kalandosnak tűnő, hosszúra nyúlt autóutak után láthatott.

Falusi öreg néni volt a mama. Szűkszavú, kontyos, rétest nyújtó teremtés. Arcának szigorúságát néha enyhítette mosoly. Kis testét mindig ugyanaz a sötét tónusú nejlon otthonka fedte. Nem tudott róla egyebet. Pont annyit, mint amennyit egy idegen meglát egy falusi öregasszonyban.

De ugyanígy keveset tudott édesapjáról is. Leszámítva azt az időt, amit közösen éltek meg. Nem tudta, hogy milyen gyerek volt, hogy hova járt iskolába, mit szeretett, és mit nem. Járt-e biciklivel, motorral, állított-e májusfát, meglocsolta-e a falu szép kislányait. Egyáltalán udvarolt-e, és ha igen hogyan. Szerették-e egymást a testvérével? Hajtott-e ki állatot a házuk mögötti kis legelőre? Mikor és hol szerezte az első sebeket, horzsolásokat? Járt-e külföldön? Szerette-e a szórakozást? Szeretett-e anyja előtt úgy igazán. Mikor vezetett először autót? Rendes gyerek volt-e az iskolában. Voltak- e titkai?

Persze tudta, hogy ez önáltatás. Titkai mindenkinek vannak. Így az apjának is voltak. Tizenhat éves lázadó  kamasz volt, amikor egy a család barátja, fényképnézegetés közben elárulta, ami előtte addig titok volt. Apjának volt egy másik nő is az életében, aki talán egy lánygyermeket is szült neki. Dühös lett. Nem is tudta, hogy pubertáskori pattanásokkal tarkított arcát mitől önti el a méreg pírja, a becsapottság érzésétől, vagy  a titoktól magától. Hazarohant, és minden képet, amit csak apjáról, és annak fiatalkoráról talált miszlikekre tépett, és a garázs fa pallói alá szórta. Haragudott és szemrehányt sokáig, bocsánatot kérnie forrófejűsége és vádló pillantásai és szavai miatt, azonban már nem volt lehetősége.

Borzasztóan elszomorodott. A képzeletbeli zöld takaró még nehezebbé vált a vállán. Hogy lehet ez, hogy ilyen keveset tud. Érdektelen, érzéketlen lenne. Olyan, aki csupán mások élete, történetei iránt fogékony. Egyszer talán majd róla ír egy híres író, Az emlékek nélküli ember címmel egy regényt, vagy ha azt nem is, egy rövid kis novellát.

Persze tudta, hogy apjának volt a legkedvesebb mosolya, amit orra zuga melletti kedves kis bibircsókja még lágyabbá tett. Imádta szép lábait a térdükön kikopott, és ezért rövidnadrággá csonkított farmerekben. Szerette nagy, fizikai munkától érdes kezének simogatását, amitől mindig kócos lett fésűt nem ismert lányfeje. Nagy pocakját, ami férfiassá, de kövérré nem tette. Feszes fenekét, amin a délutáni szunyókálások a legjobb dolgok egyikének számítottak a világon. 

Mindennél jobban ismerte hangját, amivel nyugtatott, csitított, vagy csak tompította a közte és anyja között néha felszikrázó ellentétet. Szerette páratlan nyugalmát, amivel szorozni, biciklizni, sátrat állítani tanította.

Azt szerette, ha csak rá figyelt. Utálta szőke, szép osztálytársnőjét, aki délutánonként náluk tanult, és akiről apja rajongva beszélt, mert könnyebben vette a matematika okozta nehézségeket, mint ő, ilyenkor annak arcán megbújó giberlije a büszkeségtől duplájára nőtt, magára vonva ezzel minden figyelmet és tekintetet.

Csak ő tudta igazán megfürdetni az első hóban, hogy szép legyen, szánkón húzni, még ha néha el is hagyta és így percekig trónolt egy-egy hóbucka tetején vagy éppen alján, amíg apja észrevette a súlyvesztést, és felnyalábolta átfagyott testét a hóból. 

Szerette, ahogy osztálytársai irigykedve nézték, amikor apja Barkas-szal szállította őt és barátait a papírgyűjtésre, ahogy erős, eres kezével a szélben lobogó ponyváját az autónak keményen húzta szorosabbra a bőr rögzítő szíjakkal. Jó volt nézni férfias, izmos testét, ahogy hajnalban  ládákat pakolt tele  friss kenyerekkel, majd azokat platóra rakva útnak indult, és  végigrobogott a hajnali neszekkel ébredező városon. Összetéveszthetetlen hanggal parkolt le házuk előtt ugyanezzel a járgánnyal minden délután.

Szerette azt is, ahogy a kanalat fogta a vasárnapi ebédeknél, melyeket gyakran kártyaparti követett a jóllakottságtól elnehezült testek örömére. Vagy azt, ahogy délutánonként kertészeti szakkönyveket bújt a hatalmas franciaágyuk ráeső térfelén. Imádta borotválkozó pamacsát, ami mindig jó illatú volt, és azt is ahogy minden este a kérdést még végig sem hallgatva felelt neki a nappaliból: - Igen, kislányom, ajtó kapu be van zárva.

Tudta, hogy az apja érte élt. Egész életét és utolsó levegővételét is könyörgését meghallgatva, neki szánta. 

 Most hirtelen és azóta többször is úgy szeretett volna többet tudni, továbbvinni, vagy csak átadni azt, amit tőle kapott. 

Mérge elszállt, a papír zsebkendő kupacok viszont maradtak. De a megszokottól eltérően, most nem szították mérgét, hanem megmosolyogtatták.

Nem értette, hogy miért nem kérdezett, sem azt, hogy miért szégyellte, amikor apja egy ismerősük esküvőjén hallgatagságából adódóan, kívülállóknak talán értelmetlennek tűnő tósztot mondott. Most szégyellte felnőtt fejjel kiszívott nyakát, amire apja ránézni sem bírt.

Lassan felállt a gép előtt álló kis hokedliről. Ablakot nyitott beengedve a lilaakác és orgona fojtogatóan édes illatát, ledobta testét és lelkét nyomorító takaróját, és halkan becsukta szekrényének ajtaját.

Álmatlanság

Annyira fáradt volt, hogy úgy érezte, mintha állandóan másnapos lenne. A feje húzta, a végtagjai bizseregtek. Napok óta nem aludt rendesen. Már mindent kipróbált. Ivott nyugtató teát, elhitte amit a kedvelt női magazin írt az elektroszmog alvásra gyakorolt negatív hatásáról, így száműzte a hálószobájából a mobiltelefonját, amire eddig ébredt. Nyakába akasztotta a férjétől kapott jáspis medált, ami egy bőr láncon függött, és csak különleges alkalmakra tartogatta.

De hiába, akárhányszor lefeküdt, kusza gondolatok szállták meg elméjét. Ha végre elaludt valamelyik gyerek sivalkodott, felébresztve ezzel a másik kettőt legédesebb éjszakai álmából. Miután mindenkit visszaaltatott holtfáradtan dőlt ágyába, amelynek nagy részét férje bitorolta, aki mélyen aludt, fejét hátraszegve a kispárnán, aminek köszönhetően jóízűeket hortyantgatott. Ezzel demonstrálva, hogy ő bizony alszik, mégpedig köszöni jól. Ettől csak ideges lett, bökdösni kezdte az álomtól meleg szeretett testet, ami erre halk nyöszörgéssel reagált, és huppanva a másik oldalára fordult.

Mire újra puha toll kispárnájára dőlhetett volna kiment az álom a szeméből. Így újra a másnap délelőttökre jellemző módosult tudatállapotba került. 

Nem is emlékezett mikor ivott utoljára, úgy igazán, másokkal, jókedvig.

Legutóbb, talán hónapokkal ezelőtt mozdult ki otthonról. Régi barátaival ültek be egy régi helyre. Talán csak a nosztalgia tartotta őket össze, így amikor letelepedtek a csinos, de kissé ingatag fa asztalka mellé, melynek felülete tiszta karc volt, rögtön az itallap után nyúltak, hogy könnyebben meginduljon a remélt fesztelen beszélgetés. Amíg iddogáltak és mindannyian lázasan beszédtéma után kutattak egy jókedvű baráti társaság érkezett az elfelejtett, porlepte, múltszagú kiskocsmába. 

Nem is volt ez kocsma, de vendéglő sem. A melegedő szó lenne rá a legjobb. Régi fa bútorok voltak benne. A székek az állandó cserélgetés miatt különbözőek voltak minden asztalnál. De egyformán rozoga mivoltuk hasonlóvá tette őket. Mind egyforma kerek kis fa asztalka köré volt téve, amin terítő híján az itallap volt csak. A kicsi helyiség mégis bájos volt. Minden asztal fölött mélyen belógó lámpa biztosította a félhomályt. A foglalatba csavart 20-as izzók meleget és fényt ugyan nem adtak, de megvilágították az adott asztaltársaságot, és árnyékot vetettek a hol bordóra, hol moha zöldre kent falakra. 

A pult robosztus volt, a székekhez, asztalokhoz mérten óriási. A kicsi lány, aki évek, vagy talán évtizedek óta ott sündörgött, mint munkaerő mögötte, csak egy keskeny csíkot láthatott a külvilágból és a vendégekből. Egy idő után, megvolt az a  képessége, hogy mindenkit, pláne a törzsvendégeket a hangjukról és a fejebúbjukról is képes volt megismerni. Ő volt az egyetlen ember, akinek szemet szúrt, ha egy vasárnapi hajmosás kimaradt, vagy ha valaki sapka nélkül hagyta el az uszodát, és korpák lepték el haját, sötét pulóverei vállát. Ismerte a választékokat, forgókat, a festékeket és lakkokat, amiket tulajdonosai viseltek.

Amikor az újonnan érkezők is helyet foglaltak, az amúgy néha kellemetlenül csöndes helyen, ahol magnó, lágy zene soha nem szólt, a lány keze is tétován megállt egy pillanatra a levegőben. Nem ismerte a fejeket, sem azok búbját. Két fej, kimagaslott a többi közül, még ültükben is. 

Egyforma gesztenyebarna feltehetően hosszú haj borította azokat. Mindkettő középen elválasztva. Messziről frissnek, illatosnak, a levegőben szállónak tűntek. Amikor már a kért szamócalevet szállította az asztalhoz akkor nézhette meg csak igazán a hajhoz tartozó arcokat. Két húszas évei végén járó lány volt. Mandulavágású szemekkel, vékony keretű szemüveggel. Törékenyen, garbóban, és színes szűk nadrágban. Ikrek voltak. Mindkettőjükben megvolt ugyanaz a fesztelenség, nyitottság és belülről fakadó mélység. A társaságukhoz tartozott még két lány, és egy fiú is. De őket már sem a gyengén világító lámpa, sem a pincérlány érdeklődése nem világította meg. 

A két lány beszélt. Halkan, finoman, termetükhöz illő légiességgel. Az elmúlt hetüket mesélték.

Koncertkörúton voltak. Mindkét lány csellózott gyerekkora óta. A konzervatórium elvégzése után összefogtak és kiegészítve lehetőségeiket és keresetüket az alkalmi zenélések mellett, az örömzenélést kenyérkereseti forrássá téve együtt kezdtek el muzsikálni. Tehetségesek és szépek voltak. Mindkettőjük mögött biztos háttér állt és ez látszott is rajtuk. Szeretve, és elismerve voltak, ami boldoggá és kiegyensúlyozottá tette őket.

Velencéről meséltek. Az esőről, ami meghiúsította a városnézésüket, és elverte az összes galambot a Szent Márk térről. Kuncogva, egymást

kiegészítve adtak hírt arról is, hogy hogyan tévedtek el a kis sikátorok útvesztőjében térkép nélkül, és lyukadtak ki állandóan az Akadémiai híd lábánál. Meséltek a leheletvékony olasz pizzákról, amit ettek, és amivel etették őket vendéglátóik. És meséltek a pályaudvarról is, a Santa Luciáról, ahol először bizonytalanul és tétován lépkedtek a rengeteg vasúti sín láttán, aztán arról is, hogy miután többször érkeztek és indultak onnan, hogyan vált egyre ismerősebbé és a turisták sokaságától egyre barátságosabbá a hely.

Meséltek a hatalmas koncerttermekről, melyeket megtöltöttek a csillogó ruhás sötét hajú, barna bőrű, mindig mosolygós lányok, asszonyok, kísérőjükkel. A jól fésült, elegáns férfiakról vagy éppen fürtjüket zabolátlanul hagyó macsókról, akik fenekükön feszes halszálkás öltönyeikben foglaltak helyet, mindig ugrásra készen, ha ez elejteni kívánt vad a sorok közül felbukkanni akarna. 

A sikereikről, az őket övező szeretetről. A zene és a művészet feltétlen szeretetéről.

A cigarettafüstben felsejlett szállásadóik alakja is elbeszéléseik alapján. Giovannié a kissé köpcös, kopaszodó férfié, aki rajongással csüngött, legalább annyira testes asszonyán, Márián, és aki lomhaságával ellentétben kisfiús szerelemmel imádta a zenét. Esténként így házi koncertetek adtak a két öregnek, akik megkönnyezték a zene gyors futamait, és ízes pastaval mondtak érte köszönetet. A férfi lehetetlenül kék, és gyermekien csintalan, pajkos szemére külön kitérek.

A lányok egyike, pirulva vallotta be, hogy ő akár beleszeretni is képes lett volna a nála legalább harminc évvel idősebb férfiba szenvedélye, temperamentuma és kedvessége miatt.

Meséltek az esti hangos kártyapartikról, ahova átjöttek a szomszédok is, akik majdnem mind ugyanabban a külterületi cipőgyárban dolgoztak. A ragyogó fehér kikeményített abroszt, mely a két ház közé kifeszített kötélen száradt napközben körbeülték, bort ittak és sajtot majszoltak. Könnyedek voltak ezek az esték, derűsek és így gyorsan illanók.

A két lány annyira magával ragadóan beszélt, hogy a szomszéd asztaloknál némán, beszélgetést mímelve ültek a vendégek.

Nem kellett idegesen téma után kutatni, vitték őket a lányok dallamos hangfoszlányai. Mandulavágású szemük mellett, mesélt kezük, hangjuk, egész testük.

Mindenki eltelt a nem is hallott csellószóval, az olasz konyhákra jellemző illatokkal, filmekből, regényekből ismert hangos olasz csiviteléssel.

Így azon az estén a nosztalgia helyett valami újat kaptak ők is. Újat és eddig meg nem éltet. Ismert fejtetőjüket aznap este nem húzta mellcsontjuk felé az elfogyasztott alkohol. Józanul és jókedvűen hagyták el az abrosztalan melegedőt.

Hogy ez az emlék megelevenedett, nem is bánta az álmatlanságot. Reggel kipihentnek és tettre késznek érezte magát, és miután hideg vízzel megmosakodott és a kezeiből is száműzte a bizsergést, telefonja után nyúlt. Felhívta régi barátait és egy kis nosztalgiázásra csalta őket a melegedőbe.

Halhatatlanok közé nem való

Egyik lábáról a másikra állt. Mindig ezt csinálta, ha valami felkeltette az érdeklődését, vagy feszültté vált. A nyirkos, borongós időben kabátja széles övét jobban összehúzta derekán, hátha így nem hatol csontjáig a hideg.

Le sem tudta venni szemét a könyvesbolt kirakatában lévő könyvről. Borítója hívogatta. A címet, szerzőt nem is látta annyira beszippantotta az illusztráció, mely a több száz oldalas regény borítóját díszítette. 

A háttérben egy nőalak állt, mindenki fölé magasodva szikáran, bátran. Tekintete kihívó volt és a szigorúság mellet is fel lehetett benne fedezni némi derűt. A nő alatt jobbra egy férfi gubbasztott, válla csüngött, rövid nyaka kis fejet tartott, gyér sötét hajjal. Szeme keskeny, mandulavágású volt. Szája lefelé görbülő, szomorú. Egész lényéből a lemondás, megkeseredettség sugárzott. A férfi alatt egy, nála jóval fiatalabb, középkorú férfi állt. Válla ugyanúgy csüngött, de fejét, mintha valamivel dacolna, felszegte. Csak az arcéle látszott, mert fejét egy törékeny női alak felé fordította. A nő volt az egyetlen élőnek tűnő a képen. Színes ruhát viselt. Élénk, piros anyag, melyet hatalmas fehér pöttyök tarkítottak kiemelte szája rikítóan piros voltát. Szeme élénk kék volt, mellyel kerülte az őt fürkésző fiatal férfi tekintetét. A távolba révedt, szája szegletében fáradt mosoly bujkált. Élesen elkülönült és kiemelkedett a három másik tompán kontúrozott alak közül. Dekoltázsa mélyen ívelt volt, csak úgy, mint keskenyre szedett szemöldöke. Vékony lábain tűsarkú cipőt viselt. Elegáns volt, élő és színes.

Addig bámulta a képet, míg topogni is elfelejtett. Merengéséből egy az esernyőjével őt véletlenül megbökő férfi zökkentette ki. Hangja, ahogy elnézést kért, kellemes volt, tekintete valódi megbánást mutatott.

Mire visszafordult a kirakathoz, a könyv csupán egy lett a sok közül, de az emlék, amit előhívott vele maradt.

Jól ismerte a nőt, aki a családot felülről próbálta összetartani. Ismerte múltját és jelenét. Intézeti lány volt. Gyökértelen, árva. Szüleit soha nem is kereste, tudomásul vette, hogy nem kellett. Elfogadta, idővel megvigasztalódott. Babaként talán bájos vonásai hamar megkeményedtek. Kislányos pajkossága az első másról levetett ruhákkal együtt lehullt róla. Teste, lénye szívóssá vált. Tűrte a nagyobb, hasonló sorsra szánt gyerek megalázását, a verést. Soha nem panaszkodott, és mikor már megtehette volna sem torolta meg soha az őt ért sérelmeket. Öntudatos teremtés volt, aki a saját maga számára kijelölt úton járt. És tette mindezt két lábbal, gyakorlatiasan, megingathatatlanul. Az iskolában közepesen teljesített, nem azért mert ennyire volt képes, hanem mert ennyire tartotta fontosnak. Mellette dolgozott, saját maga készítette apró ajándéktárgyait, az intézet falain kívül árulta. Spórolt pénzéből akart egyszer új életet kezdeni.

Az intézetben talált rá a szerelem is. Tizenöt éves volt, mikor megismerte a nála két évvel idősebb jóképűnek csöppet sem számító fiút, Attilát. Egymás mentsvárai, támaszai, örömforrásai lettek. Együtt lógtak a nevelők vezényszavaitól, és a gyerekzsivajtól hangos épületben. Szerették egymást. És megadtak egymásnak mindent, amit a sors nem adott meg nekik. Szerelmük kikezdhetetlenné tette őket. Múltjuk nem lévén közös jövőjüket építették. A fiú, amikor már kijárhatott, elvállat minden munkát, amit a városban rábíztak. Kerti, ház körüli munkákat végzett, naphosszat dolgozott.

Elmúltak húsz évesek, amikor az addig otthont adó falakon kívül is megpróbálták az életet. Egy kis faluban olcsón telekhez jutottak. Kétkezi munkájukkal lakályos kis házat emeltek a földterületre, ahol állatokat is tartottak, és növényeket, gyümölcsöst is gondoztak. Úgy érezték a semmiből jöttek és mindenük lett.

Örömük a hetvenes évesek végén tetőzött. A nő terhes lett, és kisfiút szült.  Család lettek, pont olyan, melyről valaha csak álmodni mertek. Olyan, amiről fiatalon, összebújva, némán csupán a szemükkel meséltek egymásnak a rideg, de mégis otthont adó falak között. Szerették, tanítgatták, taníttatták, és mindent megadtak a gyermeknek, ami nekik nem adatott meg. Okos, hálás ifjút neveltek, aki rajongási szerette szüleit.

Házuk, lelkük takaros, tiszta volt. Nyaranta nyaralni jártak, év közben hajtottak, dolgoztak. A szülők minden mellékest elvállaltak. Az anya amellett, hogy egy boltban volt eladó, a tehetősebb szomszédoknál takarítást, vasalást vállalt. A férfi két műszakban dolgozott egy gyárban, szabadidejében mások kertjét rendezte. Boldogok voltak. A kisfiú is tette a dolgát. Ügyesen tanult, sportolt, ami a szülőket büszkévé tette. A középiskolát befejezve nem volt kérdés, hogy továbbtanul majd. Jó fejű gyerek volt. Az informatikát választotta. A műszaki egyetemen szerzett diplomát, amivel jó állást talált egy multinál. Meg sem fordult a fejében, hogy magukra hagyja idősödő szüleit. Beépítette a tetőteret és maradt. Hazaadta keresetét, és mindenben támogatta anyjáékat. Most már ő küldte őket nyaralni, kényeztető hétvégéket szervezett a két sokat nélkülöző deresedő öregnek. Autóján hozta vitte őket, így hajlott hátú apjának csupán a vasárnap reggeli újságért kellett lesétálnia a sarkukon lévő trafikba.

Egyszerű, de teljes életet éltek. Ebbe a képbe érkezett egy fiatal, ambiciózus lány, aki hamar elcsavarta a szerelemet addig nem ismerő fiú fejét. A szülők elfogadták fiúk választását, aki lassan a tetőtéri lakrészt is az alsó szinthez hasonlóan takarossá, pedánssá tette. 

Mindenki révbe ért. Dolgoztak, éltek és mindeközben szerették egymást.

Ennek a látszólag kikezdhetetlen idillnek Attila betegsége vetett véget. Foltokat vettek észre a tüdején a kötelező tüdőszűrő vizsgálat alkalmával.  Fia mindent megtett érte, orvostól orvosig vitte. Hónapokat töltött az öreg szanatóriumban hiába. Otthon csak ritkán lehetett látni. A kezelésektől, és az állandó fájdalomtól összetört aszott test a családi autó hátsó ülésén kuporgott ilyenkor. Kopasz fejét valaha a bolhapiacokon vásárolt kötött, fekete sapka fedte. Ráncai, főleg az orra és a szája körüliek, elmélyültek, válla lógott. Parányira zsugorodott testén, minden ruha lógott. A fiú és a család nem adták fel, még akkor sem, amikor már ő maga nem küzdött. Nem fogadta el az ételt, a jó szót, a gondoskodást. Hiába nyitottak neki ablakot, ültették a ház előtti lócára, fogadták helyette a látogatóba siető szomszédokat. Nem akarta már. Egyedül fiára nézett másképp. Benne látta a lehetőséget, a folytatást. Majd ő és születendő gyermekei továbbviszik azt, amit ő a semmiből teremtett. Ezzel a gondolattal fejezte be.

Temetésén fia mondott gyászbeszédet. Azelőtt senki nem látta, hogy lennének más felé is kimutatható érzelmei. Elcsukló hangon és őszintén búcsúzott apjától. Felesége a kezét szorította, de a férfi és most is szigorúnak tűnő anyja, csak ketten búcsúztatták az öreget.

A hamvak szétszórása után, minden maradt a régiben. A tetőtér csendes volt, lakói a magára maradt asszonyt pátyolgatták. Aki nem szorult gyámolításra, erős volt és kemény. Más szemében talán érzéketlennek tűnt, pedig nem volt az. Tudta, hogy dolga van még.

Gyászában is a fiatalokat gyötörte, és egyre erőszakosabban követelt egy új életet, amiről gondoskodhat. Látta, még meg sem fogant unokáját maga előtt, akinek mindent megadhat, akit már másfajta felelősséggel szerethet, mint saját gyermekét. Az utcán sétáló kismamákat megállította, fürkésző tekintetét a babakocsikban nyugvó kis testeken járatta. Érdeklődött, eszik, alszik-e rendesen a kis csöppség.

Most már ő járt vasárnap reggelenként az újságért, egyedül, feszes derékkal, kezét úgy tartva, mintha azzal most is Attiláét markolná.

Közben a fiatalok is megkezdték sajátos harcukat a kívánt gyermekért. Most már ők is akarták. Talán túlzottan is. Hamar rá kellett jönniük, hogy természetes úton nem foganhat utódjuk. Így újra kezdték az orvosról orvosra járást. Egymásba és anyjukba kapaszkodtak. Előírások szerint éltek, életmódot váltottak. Reggelente futni jártak, az autót biciklire cserélték. 

A magzat azonban nem tapadt meg.  A fiatal szervezet az állandó hormonális kezelést egyre rosszabbul viselte. A csinos ruhák viselője reggelente már fej leszegve sietett a munkába vivő HÉV-hez. Úgy tűnt, hogy szégyelli magát. Nem adhat ennek a családnak semmit. Ismerte múltjukat, szerelmük történetét, a küzdelmüket a gyökértelenséggel, az életben maradásért. Szerette volna megadni nekik azt, hogy nevük, értékeik, saját maguknak épített boldogságuk fent maradjon. Azonban kudarcot vallott.

Hiába költötték összekuporgatott pénzüket külföldi nőgyógyászokra, a várt gyermekáldás elmaradt. Attila szobája, mely gyerekszobává lett alakítva, üresen állt a ház legvilágosabb szegletében. Lakója nem lett azóta sem. A fiatal pár, megszürkült, a tartással teli asszony, megtört egy kicsit. Mindannyian őrizték Attila emlékét, akinek bár teljes élet adatott családja körében, a halhatatlanságát nem akarták az égiek.

Bár nem volt nála sok pénz, hiszen csak a cukrászdába szaladt le egy kis vendégváró sütiért, mégis beszaladt a boltba. Levette a polcról a könyvet, amelynek borítója rabul ejtette, és sietősen a pénztárhoz szaladt vele. Csak ekkor nézte meg tüzetesebben a könyvet, most már arra is szánva időt, hogy a címet elolvassa. Eszter öröme állt a borítón közvetlenül a mélyen dekoltált ruhát viselő nő alatt cirádás betűkkel.

Háromnegyed kettő volt, amikor behúzta maga mögött az ajtót. A vendégek kettőre ígérkeztek. Az egész lakást kávé illata lengte be, amikor megjöttek barátai, akik sütemény helyett egy jó feketével lettek megkínálva.

Függöny

Még a dobozokat kerülgették, az üvegtárgyakat beborító újságpapírokon tapostak egyik szobából a másikba menet, amikor már a függönyök vasalva a még össze sem szerelt ebédlőasztal lapján hevertek. 

Egyedül a hálószoba ablakára szánt függöny nem volt kikészítve. Ennek is csupán az volt az oka, hogy a kisváros közeli Röltexében egyszerűen nem kapott a szobát borító tapétával színben harmonizáló függönyanyagot. Így átmenetileg oda egy nagy kockás plédet szánt sötétítőül, azt, amelyet télen a gyerek alá hajtogatott a szánkóra, hogy ne fázzon az overállba bújtatott kis hátsó.

Tavasz volt, az új lakás frissen pucolt ablakain így könnyen át tudtak hatolni a melengető napsugarak, melyek éles kontúrt vontak a pormacskák köré, amik a laminált padlón ugráltak örömükben, hiszen terük volt bőségesen.

A leendő nappali üresen állt, a hálóban és a gyerekszobában csupán az ágyak voltak összeszerelve, hogy az első éjszakát ne a kemény padlón kelljen tölteni se nekik, se a gyereknek.

A fürdőszoba tükre még az előző tulajdonos ujjlenyomatait őrizte, a konyha pedig leginkább egy csatatérre hasonlított az előszobából kiszorult cipős dobozokkal. 

Nem bánta a káoszt, a fertőtlenítéshez használt ecet maró szagát, csak a függönyeit hajtogatta. Tüntetőleg már a szomszédtól kapott kis létrát is az ablak elé cipelte, hogy munkából hazatérő férjének ne lehessen kifogása azok felrakása ellen. 

Addig, míg haza nem ért a családfenntartó, ugrált a lakásban, hogy az ablakok előtt minél kevesebb időt töltsön. Állandóan hátrafelé pislogott, mint aki fél, hogy követik. Gyerekkora óta ezt teszi, ha az utcán éri a sötét. Attól retteg akkor is, hogy a nyomában járnak. Ma is egész nap az üres lakásban a fürkésző tekintetek elől menekült zergeként. Semmi szégyellnivalója nem volt, mégsem bírta, ha látják. Félelme talán önmagából táplálkozott. Imádott más ablakán leskelődni.

Elég volt neki egy apró rés, amin bepillantást nyerhet mások életébe. Szinte mániájává vált a kukkolás. Belesett minden nyitva hagyott ajtón, kertkapun, vagy összefüggő betonkerítések résein. Leskelődött, és történeteket fabrikált. Külön útvonalai voltak. Legszívesebben arra járt, amerre hanyag háziasszonyok, szertelen lányok, fiúk, gondoktól, gondolatoktól fáradt férfiak nem húzták össze függönyeiket.

Voltak kedvenc helyei, szereplői és történetei.

A Nefelejcs utcában egy halvány rózsaszínre mázolt házon, hatalmas ablakok voltak. Függöny pedig sehol. Egy anya élt itt két gyermekével. Az apa csak hétvégenként bukkant fel, mindig aktuális, ám mindig újként ragyogó nyugati luxusautójával. A nő lenőtt hajú, szőke negyvenes lehetett. A kapura rögzített kis tábla szerint könyvelő volt. A számok, a rendszer és a pontosság szeretete nem látszott lakásukon. A nappali nagy ablaka előtt álló kanapén, előző este levetett pólók, zoknik, alsóneműk feküdtek. Az amerikai konyhájuk, minden esti séta alkalmával hadszíntérre emlékeztetett, kivéve azokon a péntekeken, melyek megelőzték a luxusautós férj, vagy volt férj jövetelét. 

A tv állandóan ment, a kisebbik gyerek, egy kisfiú gubbasztott előtte, madár pózban, mesét bámulva. Nővére legyen tavasz, ősz, nyár, vagy akár mínuszokat ontó tél, kis nadrágot viselt, hasonlóan kis pólóval, ami még véletlenül sem fedte feszes hasának szoláriumtól barnított nagy részét. Az anyuka állandóan kócos volt, és rendezetlen, úgy tűnt, mint aki mindig keres valamit. Feje tetején a kócban megállt szemüvege mellé mindig egy toll is volt tűzve.  Általában a konyhában tett, vett az esti órákban, vagy a szobabiciklin tekert miközben fáradtan ő is a Minimaxot bámulta fiával. Talán ez volt az egyetlen közös programjuk. Hétvégenként, ha a férfi otthon volt a kisfiú egyedül játszott kint az udvaron. Egy parányi homokozója volt egy kis műanyag csúszdával, és egy a színéből ítélve nővérétől örökölt bicikli. A rózsaszín kétkerekűvel nem csak a zsebkendőnyi telken kőrözött szívesen, hanem az egész utcát birtokba vette.

A nagylány olyan tizennégy éves lehetett. Forrónadrágjában, ágyára állva, gyakran az emeletei szoba egyik ablakában bukkant fel, ahol titokban cigarettát szívott. Gyorsan slukkolt, és gyakran lesett ő is hátrafelé. Ugyanezen az ablakon sokszor a csendtilalom ellenére még este fél 11-kor is hangos zene szólt. Hol vad metál, amit az ilyenkor is az asztal és munkája fölé görnyedő anyja láthatóan utált, hol andalító lassú zene, szerelmi és kedélyállapottól függően. Gyakran voltak nála visszatérő arcok. Barátok, barátnők. Iskolatáskája, mindig zárva feküdt a kanapé mellett az állandóan száraz ruhákkal teli fregoli mellett.

A másik kedvenc helye az előző lépcsőház volt, ahol éltek.

Itt a szembe szomszéd a harmadikról hagyta állandóan félig behúzva függönyét. Kiszámítható férfi volt, aki egyedül élt. Hatvan körül járhatott, bár zsíros vonásai nehezen megbecsülhetővé tették korát. Évek óta nem dolgozott, amit Parkinson-kórra emlékeztető állandó remegése magyarázott. Egész nap a konyhában ült. Hatalmas testét a központi fűtés, és az állandó 25 fok miatt láttatni engedte a rongyosra hordott valaha fehér atlétatrikó, és a múlt századból itt maradt csíkos alsó, amit viselt. Remegő, kopasz fejét egész délelőtt egy újság fölött tartotta. Rejtvényt fejtett. Néha állt csak meg gondolkodni, hiszen a mindennapossá vált szellemi torna, már nem sok kihívást tartogatott számára. Délben, miután elfogyasztotta rezsón megmelegített konzerv ebédjét, átvonult házi papucsában a nappaliba, ahol fekete fehér tévéjén a déli harangszó után megnézte a híradót. Az alatt a két év alatt, amíg szemben laktak vele, talán kétszer hagyta ki a műsort. De volt rá mentsége és igazolása, amit a körzeti orvos írt neki a hegynyi recept mellé, amit nála hagyott. A hírműsor még véget sem ért, mire nagy feje ütemesen mellkasa felé közelített. Délutáni álmából, a mindennap pontosan háromnegyed háromkor érkező lánya ébresztette. A kényelmetlennek tűnő vaslábú székeken beszélgettek kávét vagy teát szürcsölve rózsamintás csészécskéikből. A lányt a szomszéd bácsi váltotta, akivel gyakran iszogattak kannás bort a konyhában, amit a szőlőtermelő vidéken lakó fia hozott, mikor nagy ritkán családjával meglátogatta az öreget. Az esték is menetrend szerint zajlottak: vacsora, gyógyszerbevétel és az altatók dacára is hajnalig tartó televízió bámulás. Havonta egyszer a volt feleség is eljött. Kiszellőztetett, rendet rakott, olyan tessék-lássék módra, az asztalra tette a hazait. Hol csirkét, hol a méreteiből gondolva pulykát hozott feldolgozva. Beindította a mosógépet, de ki már nem teregetett, sebtében távozott.

Az öreg mellett egy család lakott. Hozzájuk csak a konyha félig húzott ablakán látott be. Rendes családnak tűnt. Anya, apa két gyerek. Telente és nyaranta mindig eltűntek egy-egy hétre. Kipihenten és mindig nagyon éhesen tértek haza. Havonta egy hétvégére csinos fiatalos nő érkezett hozzájuk. A férj anyja, aki kora ellenére a liftet nem használva, kettesével szedte a lépcsőfokokat. A nő anyja és apja ritkábban járt. Messze lakhattak, ha jöttek mindig finom szezonális gyümölcsök borították a gondosan vasalt abroszt az étkezőasztalon. A lendületes anyuka gyakran késő estig főzött, szerető férje gyakran benézett hozzá a konyhába, néha csak egy-egy szóra, érintésre, fülbeduruzsolásra.

 Szemben az ötödiken egy fiatal srác élt egyedül. A játszótéri anekdotákból összerakva, a kis lakást a diplomaosztójára kapta szüleitől. A lakáshoz függöny nem járt. Gyakran voltak saját fiatalságát idéző féktelen bulik a lakásban. Sokszor csupán társasjátékozni verődött össze egy pár huszonéves a kis lakás kis dohányzóasztala körül a szőnyegtelen padlón.

A srác nem dolgozott. Állást kereshetett, mert gyakran kimosakodva, kivasalva indult el otthonról, fekete rövidre nyírt haját ilyenkor nyakkendőjéhez illően ráncba szedte. A menetelek előtt a borotválkozáson kívül, a felvételi interjúra begyakorolt mondatokat is gyakorolta a parányi fürdő tükre előtt. 

Néha egy csinos szőke lány jelent meg nála. Hosszú haját, általában egy copfba fogta. Az egész teremtés puritán volt. Laza pólókat, pulcsikat hordott, hátizsákjából mindig ásványvizes flakon került a konyhaasztalra. Úgy tűnt szeretik egymást, ám ennek ellenére néha egy vörös rövid hajú nő is helyett kapott a pokróccal letakart pamlagon. Nyaranta a fiú élvezte, ahogy a fél lépcsőház követi tekintetével, amikor a közös udvarra vonul parányi fecskéjében. Napozott, lazán, elmélyülten. Nem zavarta a szomszéd gyerekek hangos kidobó játéka, vagy a szerelőként otthon fusizó szomszédja szentségelése, ha az otthagyott járgány fél órás bütykölés után sem indult.

Közvetlenül a srác alatt egy idős asszony lakott ölebével. Finom teremtés volt, aki otthon is elegánsan fogadta öreg barátnőit a  két hetente tartott kártyapartikon. Naphosszat olvasott, régi lemezjátszóján bakelit lemezeket hallgatott. Könyvespolca roskadozott. Gyakran adott róla kölcsön a tudásszomjtól hajtott szomszéd gyerekeknek olvasnivalót. 

Ebédelni mindig eljárt otthonról, egy közeli kisvendéglő 590 forintért kínált menüjét ette. Lánya, veje, unokái gyakran látogatták a szeretetreméltó nénit. Bár veje egy idő után fészkelődni kezdett nála, láthatóan nem, bírta a kerthez szokott férfi a több órás semmittevést, bezártságot. Ilyenkor a póráz után nyúlt, és levitte sétálni az anyós zsemleszínű kis tacskóját. A néni az estéibe nem engedett betekintést. Hálójának brokát függönyét szorosra húzta, miután éjjeli lámpája fényében még elolvasott egy pár oldalt a napközben az éjjeliszekrényen pihenő könyvéből.

Átellenben egy zongoratanár és felesége lakott. Hozzájuk csak a gyakran nyitódó ajtó résein látott be. Magántanulók adták egymásnak a kilincset. A férfi egy úr volt. Öltönyben, finoman, elegánsan. Felesége hasonlóan elegáns, légies teremtés. Gyermektelenek voltak, rendszeretők és tiszták. Ha növendék érkezett, a meg nem élt anyai ösztönöknek engedve a nő mindig süteményt sütött. Ilyenkor hol fahéjas, hol vaníliás piskóta illata lengte be az egész lépcsőházat. Az asszony férje tanítványaival gyakran készített nyitott ajtó mellett nevesebb ünnepek közeledtével az ünnep eljövetelét váró, sürgető díszeket. A lépcsőkorlátot és liftajtót ilyenkor termésből, papírból, fonalból ragasztott nyulak, tojások, fenyők díszítették .

Hazajött a férje, elhozva gyermeküket az oviból. Még a kabátját sem vette le, amikor ő már a kétrét hajtott függönyökkel masírozott a szobák között. Nem volt nyugta addig, míg fel nem kerültek a színes drapériák, elrejtve életüket a kíváncsiskodó tekintetek elől.

Ruha nélkül

Egy hete szelektált, pakolt, rendszerezett, ám most ahogy körbehordozta tekintetét, meglehetősen kaotikusnak tetszett az a ruhakupac, ami a szoba közepén tornyosult. Elnyelte a telefont, az újságtartót, a kikészített bőröndöket. Egy nagyobb fuvallat hatására bizonyosan felborult volna, maga alá temetve őt is. Lehet, hogy nem is bánta volna. Egy órája volt még az indulásig, és nem tartott sehol. Játszós ruhában volt, a konyhában nem pakolt össze, a hűtőre nem írta ki a szomszédasszony feladatit, arra a három napra, míg ő nem lesz itthon. Haja zsírosan tapadt koponyájához, azt is illő lett volna megmosni, a négy csillaghoz mégiscsak a selymes haj dukál.

Behányta ruhákat az utazótáskába. Csak egy töredékét csomagolta be annak, amit két napja vasalt. Nem tudta eldönteni, hogy mire lesz szüksége. Sem azt, hogy mi az, amit még felvehet, mi az, ami mutat rajta, és egyáltalán azt sem, hogy mi az, amit egy ilyen hely megkíván.

Hiába égett egy hete lázban, mindent az utolsó percre hagyott. Nem idegeskedett, hiszen a leglényegesebb dolgok már bent voltak. Kevésbé szita fürdőruháját betette, és a katalógusban leírt edzésekhez is volt ruhája.

A maradék ruhahalmot felnyalábolta, és a vetetlen ágyukra dobta. A szekrényajtókat lábbal belökte, a réseken kilógó ruharészeket türelmetlenül nyomkodta vissza. Elmosogatott, látszatrendet vágott a konyhában, listát írt a teendőkről. És a maradék tíz percében, hajat és fogat mosott, miközben győzködte magát, hogy neki ez igenis jár. Évek óta nem volt sehol, elszokott az emberektől, pláne attól a rétegtől, melyhez soha nem is tartozott, akik évente legalább kétszer jól megérdemeltnek hitt pihenésüket töltik egy-egy felkapott wellness hotelben. 

Kintről dudaszó hallatszott, amire a szomszéd kutyája azonnal vad csaholással reagált. Összeszedte magát, felhúzta csinosnak hitt, ám divatjamúlt szövetkabátját, amit egy színes sállal dobott fel, és most először nem dühöngött hangosan azon sem, hogy megereszkedett hasától, amit a csipőnadrág korca kibuggyant és a melle alá nyom, nem tudja felhúzni vadonatúj bokacsizmáját.

Kipirult arccal lépett ki, meggypiros, külön erre az alkalomra vásárolt kofferkáját maga után húzva. Hanyagul intett a volánnál rá váró férjnek, és ajtócsukás után fiatalos lendülettel szökkent lefelé a burkolatlan lépcsőjükön.

Az alig két órás autóutat végig dudorászták, hol könnyed dzsessz nyomta el a közel tizenöt éves autójuk dombon felfelé kipréselt szemrehányó dohogását, hol tartalmas Cseh Tamás dalok.

Közben persze azt is jól megtervezték, hogy hogyan kellene a leginkább mindent megélni a rájuk váró három napban. Ki mikor megy úszni, szaunázni, mennyit és mikor kellene falni a svédasztalról, és mivel kellene leginkább feledtetni az otthon hagyott dolgokat, munkát, gyereket, háztartást.

Ahogy megérkeztek a terv megvalósításához láttak. Elfoglalták szobájukat, de jobban szemügyre venni már nem volt idejük. Kipakolásnéküli bőröndjük az előszobában feküdt, míg ők már a családi medencében bámulták a kritizálható vendégeket, saját gyarlóságukat vízzel állukig elfedve.

A szálloda vendégei túlnyomórészt gazdag osztrák mamik és papik voltak. Akikről a gondtalanság és fesztelenség sütött. Az étterem délben is tőlük hemzsegett, mert ők nem vonták meg maguktól azokat a jobb falatokat sem, amikért pénztárcájukba kellett nyúlni.

Nem voltak sokan a szállodában, így a délutáni fürdésnél, már ismerősként köszöntötték egymást a családok. Miután feltérképezték férjével a hotel minden zegét, zugát, amire ugyan sajnálta az időt; bejárták az épülethez tartozó parkot is, levonulhatott a csak neki szánt, csak róla szóló két órás programjára.

Először az edzőterembe ment, ahol rajta kívül még nem volt senki, holott a szálloda naponta megjelenő programfüzetében, aerobik óra volt feltüntetve. Míg várakozott az előtérben, elolvasta az oktatókról összeállított brossúrát. Elmélyülten olvasott, úgyhogy már csak az ajtónyitásra kapta fel a fejét. Egy harmincas férfi állt előtte. Zavarba jött. Fekete cicanadrágja, és a külön erre a célra vásárolt sportos pólója viccesnek hatott a férfi aerobic meze láttán. Kellemetlen volt. Nem bánta volna, ha az órát egy negyvenes, hozzá hasonlóan narancsbőrös edző tartja. Erre egy félisten állt előtte parányi zöld gatyájában. Még mielőtt bementek volna, szabadkozni kezdett, hogy ő még soha, és egyébként is, az idejére sem emlékszik, hogy mikor utoljára. Mentségzuhatagát, egy fitt osztrák nagyi szakította félbe, aki gyakori jógától feszes farral vonult be a terembe, a hetvenesek nemtörődömségével. Megnyugodott, hogy nem egyedül fog ugrabugrálni ezzel a férfitökéllyel. Bár csak ketten voltak az órán, így ez nem tette lehetővé, hogy az utolsó sorban foglaljon helyet magának, mégis próbált úgy helyezkedni, hogy a csupatükör terem olyan szegletét találja meg, ahol kevésbé látszik.

Minden teketória nélkül, felharsant valami ritmusos, túlhangos zene, amire az ismeretlen testeknek ismerősként kellett volna együtt rezdülniük. Nem is értette, hogy miért jött aerobik órára. Világ életében utálta az együttmozgás örömét. Persze biztos azért, mert soha nem volt része benne. Képtelen volt együtt mozogni bárkivel is. Nem mintha nem lett volna ritmusérzéke, csak valahogy sajátosan értelmezett egy-egy dallamot. 

Rögtön eszébe jutott egy nyári tábor, ahol táncversenyt rendeztek a diákoknak. Ő felvette legdögösebbnek hitt rózsaszínpárducos ruhácskáját, és féktelenül ropta. Tekergett, figurázott az óriási körben. Biztos volt győzelmében. Könnyednek érezte magát, míg mások nevetségesnek. Nemhogy nem nyert, hanem még ki is emelték túlzott mozgása miatt, ami egy idő után görcsös rángásnak tűnt a konzervatív nevelők szemében. Miután ezt a rossz szájízt hagyó emléket elhessegette a zöld kisgatyára koncentrálva, eszébe jutottak a táncházak, amelyekben megfordult. Mindig ő volt az, aki borította a kör vagy sor teljes összhangját. Általában rossz lábat lendített, vagy rossz felé indult el, maga után rángatva mit sem sejtő éppen aktuális táncpartnerét.

Most azonban görcsösen figyelt, és persze bízott a mellette ugráló mami ügyetlenségében. Már a bemelegítésnél ömlött róla a víz, idegesítette a másik kettő könnyedsége. Állandóan az orrát kellett törölgetni, ami nagyobb fizikai igénybevételkor folyton elcsöppent. Zavarta a félisten lendülete. Míg ő levegő után kapkodott a férfi énekelte a mozgásra serkentő dalfoszlányokat, kezével pedig lázasan hadonászott feje fölött, az éppen soron következő mozgássor irányát mutogatva. Hiába koncentrált, belezavarodott. A harmadik lépésnél képtelen volt tovább visszaemlékezni a koreográfiára. Nem tudta mivel leplezni sutaságát, nem volt ki mögé bújni, így vállalta azt. Bocsánatkérően mosolygott a jóképű férfi tükörképére, miközben pólóját rángatta magán, aminek szorítását egy garbónyaknak vélte mozgás közben. A zene üvöltött, ő lihegett, és küzdött. Aztán felülemelkedett szégyenérzetén és sodródott. Már nem érdekelte ha téveszt, cinkosságot keresett a valamivel ügyesebb nagyival. Együtt csetlettek botlottak az óra menetét már számtalanszor felülíró férfival, és közben azzal vigasztalták magukat, hogy úgysem találkoznak többet. Annak ellenére, hogy csupán jobb oldalra voltak képesek végigvinni a mozdulatsort, és a töredékét sem valósították meg az óraára gondosan megtervezett feladatoknak, elfáradt. Jólesően csorgott róla a verejték, ami minden hasi redőjében külön megült.

A kimenője fele még megvolt. Torna után úszást tervezett, szaunával. Az épület medencéi közül, most azt választotta, amit csak felnőttek használhattak, és sokat sejtetően a száz százalék nyugalom fantázianevet viselte.

Díszkivilágítása hangulatossá tette a medencét. Partján gyékényágyak csalogattak, víztükre háborítatlan volt. Senki nem úszott. Jólesett neki egyedül róni a hosszokat. Nem tudta magát teljesen átadni az úszás örömének. Mer ezt is, mint minden mást megoldandó feladatként kezelt. Előre meghatározta, hogy hány hosszt kell leúsznia, és ahelyett, hogy a színek orgiáját leste volna úszószemüvegén keresztül, a megtett távot számolta. Hamar végzett, hiszen senkit nem kellett a vízben kerülgetni. A hátára dobta magát és a vízen ringatózott, amikor egy a parton álló alakot vett észre.

Egy idős férfi állt a kint, fehér szállodai törölközőjét derekánál összefogva.  Sűrű ráncoktól barázdált arcán üdvözlés mellé szánt cinkos mosoly jelent meg. Biccentett a nő is, mire azonban e sajátos üdvözlési formula végéhez ért volna, a férfi elengedte törölközőjét, mely alatt fürdőnadrágot nem viselt, és fittyet hányva a szeméremre a vízbe vetette magát. Nem érdekelte, hogy mit szólnak ványadt testéhez. Ő számolás nélkül élvezte a vizet, és az abban megtett távot. Ráncos feneke, minden egyes lábtempónál elővillant.  Újra zavarba jött. Zavara elől gondolataiba merült. Honnan ez az önbizalom? Honnan ez a testtudat? Ő miért szégyenkezik, pironkodik saját hiányosságain? Miért nem tudja büszkén viselni hanyatló teste szépségeit, vagy éppen rútságát? Gondolataival és divatjamúlt fürdőruhájával hagyta el a medencét. Az órára nézett. Még volt egy negyed órája a masszázsig, ahova férje befizette.

Elindult a szaunába. Mivel nem volt senki, rajta és a vízben lubickoló öregen kívül, ebben az uszodarészben, úgy gondolta ez a szauna is jó lesz erre a rövid időre. Ugyan látta a táblát, mely azt hirdette, hogy ruha nélkül, azonban ő azt gondolta, hogy senkit nem zavar, ha ő mégis fürdőruhában ül be melegedni. Míg úszott és számolt figyelte, hogy egy lélek sem ment be a szaunába. Letelepedett, szemét behunyta és élvezte a halk zenét. Még mindig az idős férfi merészségén járt az esze, amikor nyílott az ajtó. Egy húszas éveit taposó kidolgozott testű srác jelent meg a párától átláthatatlan helyiségben. Ő eleget tett a tábla utasításának, ledobta törölközőjét, és leült.  Lopva mustrálta a hibátlan testet. Mire az első szégyenhullámon felülkerekedett, egy baráti csoport érkezett. Pőrén. Egyre kellemetlenebbül érezte magát. Próbált a szauna falának dőlni, embrionális pózba húzta lábait, és a láthatatlanná válás varázsigéjét dünnyögte mindhiába. Mert csak jöttek, pucér testükkel helyet követelve maguknak újabb és újabb arcok, illetve testek. Olyanok voltak akár egy sereg, csak vért nélkül. Mindenki köszöntötte egymást, a régieket és az újonnan érkezőket. Mint valami szekta tagjait, összekötötte őket meztelenségük. Csak ő ült ott a ficakban, lábfelhúzva, kopott fekete, magasan zárt úszódresszében. Kilógott a sorból. A többiek nem törődtek saját testük hibáival, nem érdekelte őket, hatalmas lógó keblük, petyhüdt férfiasságuk. Mégis ők voltak a természetesek. Az ő szorongása és fürdőruhája viszont természetellenes.  A harcot bár egyedül volt, de teljes vértezetben, elbukta. Nem volt bennük rosszallás, mégis lincshangulatot érzett. Megszegett egy íratlan szabályt.  Szeretett volna eltűnni onnan. Ideje és levegője is fogytán volt. Várta őt a masszázs, orrában már érezte a levendula nyugtató illatát. De ez is kevés volt ahhoz, hogy felmerjen állni, helyet követelve eltakart testének. Megérkezett a medencés bácsi is, törölközőjét a parton hagyva, rámosolygott, bár mosolya most inkább nevetés volt. Kinevette, hiszen vicces volt ez az álszemérem, ez a szégyenérzet, ez a görcs, ami a verejtékszagon is átütött róla. Megszégyenülten, és ájulás közeli állapotban lépett ki a szaunából, magán érezve a többiek megvető tekintetét. Elindult zuhanyozni, és magát nagyon bátornak gondolva a zuhany alá, már csupaszon állt be. Nem látta senki, neki azonban jól esett, hogy a koreográfiát követni képtelen testét most fürdőruhájának szorítása nélkül érik a vízcseppek.

A pihenésre szánt három nap hamar elszállt. Többször érzete még a medencében, az étteremben, vagy a labirintusra emlékeztető folyosókon egy-egy mell, ágyék, vagy köldök tulajdonosának pillantását magán, de nem zavarta. Jókat, evett ivott, úszott, andalgott párjával elfogadva testét ruhával és a nélkül is.

Detti

Délelőtt szokásos bevásárló körútján volt. Most hogy végzett egykedvűen lóbálta bevásárlószatyrát. Már a sarkon járt, amikor mellészegődött egy fekete, loncsos, csontsoványra fogyott, gazdátlan fekete kutya. Valaha jobb napokat élt meg szegény pára, erről tanúskodott a nyakában lógó bőr pórázdarab. Néha a levegőbe szimatolt, próbált úgy tenni, mintha nem a nőt követné, pedig hatalmas fájdalommal teli szemét le sem vette  sem róla, sem a szatyráról. Szeme, tartása egy fohász volt. Melegért, jobb falatért, egy simogatásért, vagy csak egy bot elhajításáért.

Gyerekek jöttek szembe velük. A pékségből jöhettek. Kezükben, még meleg túros batyu gőzölgött. A szerencsétlen eb így egy pár betevő falat reményében hozzájuk szegődött. Nem bánta, hogy ragacsos szőre miatt kinevetik. Megharapdált jobb füléből gúnyt űznek. Ment szolgalelkűen utánuk.

Még otthon is eszébe jutott a kéretlen kísérője, amikor végre ledobhatta szatyrát, elkészíthette kávéját és lerogyhatott.

Azonban egy kis idő elteltével azon vette észre magát, hogy hiába ült egy csésze tejes kávéval a kezében pokróccal letakart kanapéján, hogy végre olvasson, összefolytak szeme előtt a betűk. Képtelen volt koncentrálni, pedig a téma érdekelte. Voltak előzetes ismeretei az egyes költők, írók életét taglaló könyv jellemzett alakjairól, de így rendszerezve, egy orvos és nem irodalmár szemszögéből egyébként érdekesnek találta volna a könyvet. Most azonban untatta. Állandóan elkalandozott. 

Hideg volt, fújt a szél, a hó pedig két napja hullott. Ez is rányomta bélyegét kedélyállapotára. De igazán a kivert kutya képe és a közelgő tavaszi szünet volt az, ami tépelődésre késztette.

Vajon mit fog csinálni egy álló hétig az a szerencsétlen teremtés? Festhet majd tojást, leülnek vele nyuszis kifestőben színezni? Várhatja majd legcsinosabb ruhájában a locsolókat? Süt majd neki a mamája húsvéti kalácsot?

Letette a könyvet. A kislány szomorú, fürkésző tekintetét érezte magán. Úgy érezte, hogy a képzelet szülte pillantásokba szemrehányás is vegyül. Korához képest nagy testét piros, a sok mosásától kibolyhozódott pulóverben látta, amihez a fenekéről mindig lecsúszó fehér mackó nadrágot viselt, amit még a másik nagymamája foltozott meg neki. Haja rendezetlenül lógott. Elhanyagolt külsejét, kezének lagymatag mozgása sem fedte el. Tekintetével nem engedte, sőt lerogyott mellé a kanapéra, és egy kilenc éves minden elszántságával ott is maradt, pont olyan számkivetetten, mint a délelőtti kivert állat.

Várt. Várta a csodát. Hogy majd foglalkozik vele, beszélgetnek, teát készít neki, esetleg olvas kedvenc mesekönyvéből, vagy csak megfogja kezét.

Újra a könyvéért nyúlt. Ez az egy napja van a hétből, ami csak az övé. Bevackolhatja magát, olvashat, pihenhet. Berzsenyinél tartott, de gondolatai foglyaként, hiába bámulta a papírt. Saját gyerekei jutottak eszébe. Akiknek önfeledt, boldog gyerekkor adatott. Akikkel mindig volt kedve és ideje játszani, akikhez jó volt odabújni, és akik harsányan kacagtak még mindig ha pusziszörnyként fenyegette őket elalvás előtt.

Lelkiismeret-furdalása volt. Végignézte, ahogy a kislány körül szétesett a családja, ahogy elvesztette mindenét. A nagyszüleit, hitét, gyermekkorát, és talán a lehetőséget is, hogy egyszer ép lelkű, boldog felnőtt lehessen.

De hát mit tehetett volna. Hiába szegült volna ellen. A sors, vagy valami nagyobb erő rendezte így.

Eltelt már jó pár hónap, de a sebek elevenek.

Már megszületni sem oda, és nem is úgy kellett volna, ahogy azt kilenc évvel ezelőtt, egy februári napon az égiek és legyengült anyja intézte.

Az anyja 32 múlt, mikor teherbe esett, egy sikertelen házassági kísérlet után, egy éppen jó helyen lévő, ám komolyabb kapcsolatot nem akaró férfitól. Szerelmük talán a fogantatás két percére szólt. Az anya bár a harmincas éveit taposta, szellemileg egy tizenéves teremtéssel ért fel. Miután a kereskedelmi iskolát kínkeservesen elvégezte, munkahelyéül és életének színteréül, falusi vásárokban kapható delfinekkel borított takarójú, rugótlan, kiszolgált kanapéjukat választotta. Naphosszat azon heverészett, míg anyja napszámba járt, nagyanyja pedig főzött rá. Nem volt soha kedve, sem ideje megtanulni mi az a felelősség, munka, önzetlenség. De talán ezeken a kérdéseken soha nem is gondolkodott. Néha ugyan összeráncolta homlokát, de a mély barázdákat ilyenkor nem a magvas gondolatok szülték, hanem az erőlködés, ahogyan cigarettáját szívta. 

Terhessége kilenc hónapja is a kanapén telt. Az anyja sopánkodott, hogy mégis kinek és mi végre szüli azt a gyereket. De hiába. Makacsul ragaszkodott még meg nem született gyermekéhez, akire már akkor is, és azóta is játék babaként tekint. 

Szülni a keresztanyja kísérte el, hiszen szerelme csupán nevét adta a két perces boldogságért cserébe. A kicsi sokat sírt. Hogy csituljanak a könnyben úszó rohamok, élete másfél évét babakocsiban töltötte. Ott evett, aludt az anyai nagymama gondoskodó szeretetébe bugyolálva. Amikor az anyja már ráhúzta összes fodros ruháját, és összenyálazta már csókjaival gügyögő gyerekét, ráunt.

Így maradt Detti a nagymamájára. Aki bár minden hajnalban négykor kelt, hogy alkoholista urát, hasztalan lányát, saját anyját és unokáját meleg ebéd mellé tudja ültetni, nem csüggedt. A délelőttöket végig kapálta egy szőlészetben, ha fújt, ha esett, vagy éppen ha tűzött a nap. Nem bánta cserzett bőrét, hát és bokafájását. Néha ugyan fáradtan fiúsra nyírt hajába túrt, de csinálta. Tette a dolgát, illetve nem is csak a sajátját, némán. Szemrehányás nélkül. Sötét, dohos házukat rendben tartotta, ellátta az állatokat, főzött, mosott mindnyájukra. Erején felül fizette a számlákat. De arra mindig volt ideje, hogy a kislány mellé leüljön egy pár percre, néha csak megpihenni, néha rajzolni, vagy csak hogy magányos arcát érdes kezével végigsimítsa.

Nem is kötődött máshoz a gyermek. Ösztönlényként, csak a nagyanyját imádta. Tőle tűrte a szidalmakat, intést, dorgálást, verést. Ilyenkor butácska fejét leszegte, és jámbor állatként meghunyászkodott.

Hálás volt, hiszen az óvodai ünnepségen, mindig az ő blúza virított a legfehérebben, a farsangokon mindig az ő kézzel készített jelmeze volt a legötletesebb. És a mindennapokban mindig az ő pofija volt, a férjtől elcsent borpénzen vett kakóscsigától a legmaszatosabb.

Az apja és a másik nagyanyja minden vasárnap eljöttek. Ilyenkor a nagymama ünnepi ebédeket készített, hátha azok hangulata előcsalogatja a szülői ösztönöket, a törődési vágyat, lányuk, kis unokája iránt. De hiába. Közönyösek maradtak. Úgy ahogy mindenki más a kislány iránt. Így szép lassan a nagyanyja lett mindene. Az anyja az apja, a testvére, a barátja. Mellé bújt be éjszakánként, ha felriadt, és reggeli kakaóját is vele készítette.

Szerette a mama csípős verejtékszagát, fáradt tekintetét magán érezni. Mellette biztonságban volt.

Most azonban biztonság buboréka kidurrant. Nagyanyja szervezete nem bírta. Amióta csak az eszét tudta dolgozott, legalább három férfi helyett. Hiába volt érettségije és szép reményei, élete kisiklott. Első házassága rosszul végződött. Hamar a maga urává vált, két árván maradt mihaszna gyermekével. Végigügyeskedte az életét. Nem csüggedt. Ha kellett ajtót eszkábált, hogy a huzat ne bántsa a kicsik szemét, ha kellett fúrt, faragott, állatot hajtott. Vezette a háztartást, turkálót nyitott meszeletlen pincéjükben, kapált és vadazott bérbe. Valaha szép, falusi bálokon vággyal teli tekintetektől cirógatott fehér bőre, barnává vált. Kérges tenyerét hiába dörzsölte körömkefével, fekete foltokat hagyott rajta a föld és a kapanyél. Szeme egyre beljebb esett, haja ősz lett és durva.

Alig volt hatvan, mikor elfáradt. Szervezete kimerült, hagyta, hogy megtámadja a rák. Úgy küzdött ellene, ahogy élt. Keményen, férfiasan. Tudta, hogy dolga van, fel kell nevelnie unokáját. Ha ő nem, nem teszi meg más.

És így is lett. Gigászi küzdelmében alulmaradt. Tüdeje nem bírta. Tisztán tartott otthonában halt meg, unokája szeme láttára.

Rá pár hónapra nagyapja is elment. Agyvérzést kapott.

A kislány magára maradt, önmagát is ellátni képtelen kanapén heverő anyjával, a csekkek helyett orvosokra költött adósságokkal.

Nem értette mi történik körülötte. Nem kérdezett, és nem hiányolta életének tartóoszlopát. Egy szót sem ejtett imádott nagyanyjáról. Elfogadta, ha enni adtak neki, bár volt, hogy az anyja erről is megfeledkezett. Eljárt iskolába, ha kedve úgy tartotta házi feladatát is megoldotta. Lézengett. A mocskossá vált lakásból menekült. Ha tehette ideje nagy részét a szomszédban, vagy az utcán töltötte. Az amúgy is csendes kislány, még inkább elhalkult. Nem szólt, ha fázott otthon, hiszen a gázt is kikapcsolták; nem szólt, ha már ránézni sem bírt a hét hét napjából öt napon elé tett paradicsomlevesre. Látszólag teljes közönnyel viselte sorsát.

Áprilisban eljött értük a lány apja. Hiszen jó ideje hiába jöttek vasárnap, nem volt terülj, terülj asztalkám. Megszólalt benne valami. Magukhoz vették anyát és lányát. Detti új iskolába került. Új házba, új szituációba. Új apja és új nagyanyja lett, csupán kanapén heverő anyja maradt a régi.

A kislány ebben a bábállapotban maradt. Nem reagált a változásokra. Az iskolában teljesített önmagához képest, de nem sírt és nem játszott senkivel.

Játszani csupán az ő gyerekeivel szeretett. Talán most is őket várta ilyen elszántan és mélabúsan kanapéjukon.

Berzsenyi képe hiába csalogatta a nyitva hagyott könyv lapjairól, gondolatai messze jártak a 17. századtól.