Papírzsebkendő

Kavargott a gyomra. Ha hirtelen tört rá a rosszkedv, mindig ezt érezte. Fejében is úgy cikáztak a gondolatok egymást tépve, kergetve, mintha reggelire legalább hat tojásból evett volna rántottát. Ő maga sem értette, miért érez mindig enyhe émelygést, ha úrrá lesz rajta a mélabú. Vállait nehéznek érezte, testét mintha a méregzöld takaró súlya törte volna meg. Az okokat nem tudta, csak a következményeket. Ilyenkor naphosszat fúriaként járt kelt a lakásban, ami hangulatához idomult. Nagy lett, rendetlen és kaotikus. Legalább van mivel lefoglalnia magát, gondolta.

És elnehezült tagjait a szétszórt ruhák rendszerbe rendezésére használta. Hangosan sóhajtozott egy egy félpár zokni párjának megtalálása közben. Ő maga sem tudta, hogy ilyenkor a megtalálás okozta öröm tör fel belőle torokhanggal kísérve, vagy a mélyről jövő talán oktalan fájdalom.

Sietett, mintha sürgetnék. Hajtogatott, szekrényt nyitott, amit nehéz sorsát demonstrálva önmaga és a család többi tagja előtt hangos ajtócsapással zárt be.

Benyúlt a szennyesbe hajítandó nadrágok zsebeibe, amikből elrejtett kincsként kerültek elő az elhasznált papírzsebkendők, cukorkás papírok, vízparton szedett lapos kövek, játszótéri homokozók homokszemei, elhasznált elemek. A papírzsebkendőket újabb sóhaj kísérte. 

Saját rossz szokását, mára a család valamennyi tagja átvette. Ha kellett, ha nem papírzsebkendőt szorongattak, dugdostak zsebről zsebre, ami minden gyűrődés után egyre kisebb galacsinná állt össze. Tele volt velük a lakás minden zuga. Nemcsak a nadrágzsebek, de a párnák alól, az ágy alól, sőt az ebédlő asztal székeinek párnája alól is használt vagy csupán meggyűrt papírzsebkendők bukkantak elő.

Miközben a kincsüktől megfosztott ruhadarabokat a mosógépbe tömte azon morfondírozott, vajon mit örökölhetnek még tőle gyermekei, és ő miket örökölt szüleitől, nagyszüleitől és a képekről, elbeszélésekből ismert távolabbi rokonoktól.

Kevés történetet hallott rokonairól, talán azért mert nagyon nem is volt kíváncsi rájuk, most meg már alig vannak körülötte olyanok, akik mesélhetnének.

Nagyszülei közül csak a nagymamáit ismerte. Soha nem látott nagyapjairól keveset tudott. Az egyikről talán annyit, hogy magas, jóképű férfi volt, aki vasárnaponként moziba járt. De mindig egyedül, hiszen egy jegy olcsóbb volt, mint az a három, amivel megválthatta volna lányát és feleségét a vasárnapok kötelező feladataitól.

Másik nagyapjáról soha még csak egy képet sem látott, és apjától sem halott felőle. Ugyanígy keveset tudott apai nagyanyjáról is. Akit gyermekként kalandosnak tűnő, hosszúra nyúlt autóutak után láthatott.

Falusi öreg néni volt a mama. Szűkszavú, kontyos, rétest nyújtó teremtés. Arcának szigorúságát néha enyhítette mosoly. Kis testét mindig ugyanaz a sötét tónusú nejlon otthonka fedte. Nem tudott róla egyebet. Pont annyit, mint amennyit egy idegen meglát egy falusi öregasszonyban.

De ugyanígy keveset tudott édesapjáról is. Leszámítva azt az időt, amit közösen éltek meg. Nem tudta, hogy milyen gyerek volt, hogy hova járt iskolába, mit szeretett, és mit nem. Járt-e biciklivel, motorral, állított-e májusfát, meglocsolta-e a falu szép kislányait. Egyáltalán udvarolt-e, és ha igen hogyan. Szerették-e egymást a testvérével? Hajtott-e ki állatot a házuk mögötti kis legelőre? Mikor és hol szerezte az első sebeket, horzsolásokat? Járt-e külföldön? Szerette-e a szórakozást? Szeretett-e anyja előtt úgy igazán. Mikor vezetett először autót? Rendes gyerek volt-e az iskolában. Voltak- e titkai?

Persze tudta, hogy ez önáltatás. Titkai mindenkinek vannak. Így az apjának is voltak. Tizenhat éves lázadó  kamasz volt, amikor egy a család barátja, fényképnézegetés közben elárulta, ami előtte addig titok volt. Apjának volt egy másik nő is az életében, aki talán egy lánygyermeket is szült neki. Dühös lett. Nem is tudta, hogy pubertáskori pattanásokkal tarkított arcát mitől önti el a méreg pírja, a becsapottság érzésétől, vagy  a titoktól magától. Hazarohant, és minden képet, amit csak apjáról, és annak fiatalkoráról talált miszlikekre tépett, és a garázs fa pallói alá szórta. Haragudott és szemrehányt sokáig, bocsánatot kérnie forrófejűsége és vádló pillantásai és szavai miatt, azonban már nem volt lehetősége.

Borzasztóan elszomorodott. A képzeletbeli zöld takaró még nehezebbé vált a vállán. Hogy lehet ez, hogy ilyen keveset tud. Érdektelen, érzéketlen lenne. Olyan, aki csupán mások élete, történetei iránt fogékony. Egyszer talán majd róla ír egy híres író, Az emlékek nélküli ember címmel egy regényt, vagy ha azt nem is, egy rövid kis novellát.

Persze tudta, hogy apjának volt a legkedvesebb mosolya, amit orra zuga melletti kedves kis bibircsókja még lágyabbá tett. Imádta szép lábait a térdükön kikopott, és ezért rövidnadrággá csonkított farmerekben. Szerette nagy, fizikai munkától érdes kezének simogatását, amitől mindig kócos lett fésűt nem ismert lányfeje. Nagy pocakját, ami férfiassá, de kövérré nem tette. Feszes fenekét, amin a délutáni szunyókálások a legjobb dolgok egyikének számítottak a világon. 

Mindennél jobban ismerte hangját, amivel nyugtatott, csitított, vagy csak tompította a közte és anyja között néha felszikrázó ellentétet. Szerette páratlan nyugalmát, amivel szorozni, biciklizni, sátrat állítani tanította.

Azt szerette, ha csak rá figyelt. Utálta szőke, szép osztálytársnőjét, aki délutánonként náluk tanult, és akiről apja rajongva beszélt, mert könnyebben vette a matematika okozta nehézségeket, mint ő, ilyenkor annak arcán megbújó giberlije a büszkeségtől duplájára nőtt, magára vonva ezzel minden figyelmet és tekintetet.

Csak ő tudta igazán megfürdetni az első hóban, hogy szép legyen, szánkón húzni, még ha néha el is hagyta és így percekig trónolt egy-egy hóbucka tetején vagy éppen alján, amíg apja észrevette a súlyvesztést, és felnyalábolta átfagyott testét a hóból. 

Szerette, ahogy osztálytársai irigykedve nézték, amikor apja Barkas-szal szállította őt és barátait a papírgyűjtésre, ahogy erős, eres kezével a szélben lobogó ponyváját az autónak keményen húzta szorosabbra a bőr rögzítő szíjakkal. Jó volt nézni férfias, izmos testét, ahogy hajnalban  ládákat pakolt tele  friss kenyerekkel, majd azokat platóra rakva útnak indult, és  végigrobogott a hajnali neszekkel ébredező városon. Összetéveszthetetlen hanggal parkolt le házuk előtt ugyanezzel a járgánnyal minden délután.

Szerette azt is, ahogy a kanalat fogta a vasárnapi ebédeknél, melyeket gyakran kártyaparti követett a jóllakottságtól elnehezült testek örömére. Vagy azt, ahogy délutánonként kertészeti szakkönyveket bújt a hatalmas franciaágyuk ráeső térfelén. Imádta borotválkozó pamacsát, ami mindig jó illatú volt, és azt is ahogy minden este a kérdést még végig sem hallgatva felelt neki a nappaliból: - Igen, kislányom, ajtó kapu be van zárva.

Tudta, hogy az apja érte élt. Egész életét és utolsó levegővételét is könyörgését meghallgatva, neki szánta. 

 Most hirtelen és azóta többször is úgy szeretett volna többet tudni, továbbvinni, vagy csak átadni azt, amit tőle kapott. 

Mérge elszállt, a papír zsebkendő kupacok viszont maradtak. De a megszokottól eltérően, most nem szították mérgét, hanem megmosolyogtatták.

Nem értette, hogy miért nem kérdezett, sem azt, hogy miért szégyellte, amikor apja egy ismerősük esküvőjén hallgatagságából adódóan, kívülállóknak talán értelmetlennek tűnő tósztot mondott. Most szégyellte felnőtt fejjel kiszívott nyakát, amire apja ránézni sem bírt.

Lassan felállt a gép előtt álló kis hokedliről. Ablakot nyitott beengedve a lilaakác és orgona fojtogatóan édes illatát, ledobta testét és lelkét nyomorító takaróját, és halkan becsukta szekrényének ajtaját.