A nővérek fehér agyonhordott papucsaikban a fal síkjában,
nesztelenül közlekednek. Arcuk nyugodt, tekintetük, ruhájuk makulátlan. A szűk
folyosó tágasabb előtérbe torkollik. Terebélyes nő ül főnöki székben a monitort
kémlelve. Beosztást csinál, feladatokat oszt, kérdésekre válaszol. Munkája
egyhangúnak tűnik, ő mégis mindenkire érdeklődve, segítőkészen tekint. Egész
testtartása, monumentális teste egészséget, erőt sugároz. Ismerősként köszönti
a visszatérőket, érdeklődik hogylétük felől. A parókás fejek hálásan
válaszolnak, zavarukban egy-egy hajtincs után nyúlnak.
A kibővült tér másik oldala az étkező. Fa asztalok,
székekkel. Peti nővér mindig gondosan terít. A halványsárga abrosz folttalan,
az ízetlen teával telt kancsók csalogatók. Az asztaloknál megszokott
asztaltársaság. Mindenkinek helye, és saját evőeszköze van. Ha az ember nem
látná az üvegajtó feletti feliratot azt gondolná, hogy wellness részlegbe
csöppent szolgálatkész, mindig derűs kiszolgáló személyzettel. Azonban az
infúziótól legyengült testek, a vérvételtől átütött leukoplasztok, a
figyelmesség ellenére is megtört tekintetek, a házi papucsokban csoszogó
bütykös lábak, a szemüvegek mögül lázasan fürkésző tekintetek hamar
visszarántanak a jacuzzitlan kórtermek világába.
E világ ura Judit nővér. Aki tekintélye ellenére parányi
szobában székel, melynek ajtaja állandóan nyitva. Nyitva, jelezve ezzel, hogy
mindig mindenkit szívesen fogad, és nyitva azért is, hogy a kapkodástól
elnehezült teste a fülledt folyosó levegőjéből beszippanthassa az oxigént.
Minden reggel ő az első, és kora este az utolsó, aki elhagyja az osztályt.
Közel negyven éve főnővér az onkológián. Sokat látott, sokat megélt már. Nem
érzi már a sajátságos szagokat, nem borzasztja már a látvány.
Karizmatikus jelenség. Hatalmas fenekét hosszú, általában
befont copfja csapkodja. Bogár szemeit, piros keretes szemüvege mögül hordozza
végig a betegeken. Kicsámpázott papucsának hangjára mindenki figyelve kapja fel
tekintetét.
Olyan akár egy lexikon. Valamennyi kórtörténet öregedő
fejében van. Tudja, hogy ki milyen kezelést kapott, és mi a soron következő
beavatkozás. Ismeri a betegeit. Érdeklődik testvéreik, hörcsögeik, nemrég
ültetett virágaik felől. Tudja gyermekeik, unokáik, hű és hűtlen férjeik,
feleségeik nevét, és persze ami a legfontosabb betegségük állapotát,
félelmeiket, kétségeiket. Puha testével mindenhol jelen van. Ágytálaz, kezet
szorít, verejtékező homlokot töröl. De gyakran látni a folyosón a hozzátartozók
körében. Bátorít, nyugtat, mesél, vagy csak feje ringatásával elcsendesíti a
lelkekben dúló viharokat.
Puhasága, lágysága azonban csak a látszat. Kemény nő.
Nem köntörfalaz, ha kell kíméletlenül rendreutasít. Az élni akarás igényét
hinti, nem tűri az önsajnálatot, elernyedést. A csüggedőket az éppen az érzelmi
hullámvölgy csúcsán lévőkkel boronálja össze.
A szobabeosztást, ülésrendet a kantinban
ő készíti. Ezért van az, hogy a kis táskák tulajdonosai, akik csupán a kezelés
egy-két napját töltik havonta itt, szívesen járnak az osztályra, lassan
megfeledkezve jövetelük okáról.
A négyes kórterem például mindig hangos.
Harsány nők zengik be. Egymást Judit nővér szemüvegén keresztül látják.
Melletlen kopaszságuk nem zavarja őket. A folyosón és az étkezőben
implantátumukkal, fésült vagy rendezetlen parókáikkal kedélyesen csacsogó
barátnőknek tűnnek.
Csakúgy fesztelenek a nővér ajtaja előtt állók. Vannak,
akik csak egy vérvételre, vannak, akik gondozásba vételre várnak. Rájuk ragad a
bentről áradó nyugalom. Görcstelenül lógó karjukba lassan, szinte észrevétlen
csúszik be a tű, mely soha nem hagy nyomot, csak úgy, mint az a kiáramló
lélegzet, mely az üvegajtó előtt hagyja el jóképű gazdája testét.
Minden nap
várja a jóképű férfi a főnővért, és végig nézi, ahogy a szeretett nő műszak
végén fehér köpenyét és nevekkel, adagokkal, számokkal teli gondolatait nap nap
után ugyanúgy akasztja fel a nővérszoba fehérre mázolt álló fogasára. Magas,
joviális úr. Haja deres, tekintete
szeretettel átitatott. Nadrágja, inge gondosan vasalt. Egy társkereső portálon
ismerkedtek meg közel tíz éve. A férfi özvegy volt, aki első feleségét autóbalesetben
veszítette el.
Judit megismerkedésükkor már régen egyedül élt. Férje
házasságuk másodiké évében elhagyta, amikor az asszonynál méhnyak rákot diagnosztizáltak.
Kapcsolatuk nem bírta ki az utódnélküliség terhét. A férfi lelépett, fiatal, ép
méhű nőt választott, Judit pedig maradt. Egyedül csinálta végig a műtétet, és
az utókezelést is. Hite megrendült a férfiakban, szerelemben. Megtört, hiszen
rajongásig szerette a gyerekeket. Túlcsorduló érzelmeit nővére gyermekeire
zúdította, kiélve rajtuk a benne munkáló, de meg nem élhetett anyai ösztönöket.
Sándor jókor jött. Szépnek, jónak és egészségesnek látta a
saját közegében csüggedni is képes nőt. Elfogadták sorsukat, és teljessé tették
egymás életét ezzel a későn jött érzelemmel.
A "Sors" különös "fintora", amikor valami nagyon nehéz élethelyzetbe visz bennünket. Saját szenvedésünk gyümölcse azután sok-sok ember számára lehet orvosság. Bárcsak sok "Judit nővér" lenne közöttünk, akik így pártfogolnák azokat, akik tele félelemmel, testi-lelki fájdalommal nyitják meg az onkológiák ajtaját...
VálaszTörlés