Fintor

A hatalmas üvegajtó csengetésre nyílik csak, de akkor is nagy elszántság kell hozzá, hogy valaki a bentről jövő engedélynek behódoló ajtót belökje. A folyosó szűk, falai kopárak. Az állandó mesterséges fény fakóvá teszi a kényelmes fotelekben várakozók arcát. Szürkeségüket, leleteiket rejtő dossziéik és apró bőröndjeik szín kavalkádja sem töri meg.

A nővérek fehér agyonhordott papucsaikban a fal síkjában, nesztelenül közlekednek. Arcuk nyugodt, tekintetük, ruhájuk makulátlan. A szűk folyosó tágasabb előtérbe torkollik. Terebélyes nő ül főnöki székben a monitort kémlelve. Beosztást csinál, feladatokat oszt, kérdésekre válaszol. Munkája egyhangúnak tűnik, ő mégis mindenkire érdeklődve, segítőkészen tekint. Egész testtartása, monumentális teste egészséget, erőt sugároz. Ismerősként köszönti a visszatérőket, érdeklődik hogylétük felől. A parókás fejek hálásan válaszolnak, zavarukban egy-egy hajtincs után nyúlnak.

A kibővült tér másik oldala az étkező. Fa asztalok, székekkel. Peti nővér mindig gondosan terít. A halványsárga abrosz folttalan, az ízetlen teával telt kancsók csalogatók. Az asztaloknál megszokott asztaltársaság. Mindenkinek helye, és saját evőeszköze van. Ha az ember nem látná az üvegajtó feletti feliratot azt gondolná, hogy wellness részlegbe csöppent szolgálatkész, mindig derűs kiszolgáló személyzettel. Azonban az infúziótól legyengült testek, a vérvételtől átütött leukoplasztok, a figyelmesség ellenére is megtört tekintetek, a házi papucsokban csoszogó bütykös lábak, a szemüvegek mögül lázasan fürkésző tekintetek hamar visszarántanak a jacuzzitlan kórtermek világába.

E világ ura Judit nővér. Aki tekintélye ellenére parányi szobában székel, melynek ajtaja állandóan nyitva. Nyitva, jelezve ezzel, hogy mindig mindenkit szívesen fogad, és nyitva azért is, hogy a kapkodástól elnehezült teste a fülledt folyosó levegőjéből beszippanthassa az oxigént. Minden reggel ő az első, és kora este az utolsó, aki elhagyja az osztályt. Közel negyven éve főnővér az onkológián. Sokat látott, sokat megélt már. Nem érzi már a sajátságos szagokat, nem borzasztja már a látvány.

Karizmatikus jelenség. Hatalmas fenekét hosszú, általában befont copfja csapkodja. Bogár szemeit, piros keretes szemüvege mögül hordozza végig a betegeken. Kicsámpázott papucsának hangjára mindenki figyelve kapja fel tekintetét.

Olyan akár egy lexikon. Valamennyi kórtörténet öregedő fejében van. Tudja, hogy ki milyen kezelést kapott, és mi a soron következő beavatkozás. Ismeri a betegeit. Érdeklődik testvéreik, hörcsögeik, nemrég ültetett virágaik felől. Tudja gyermekeik, unokáik, hű és hűtlen férjeik, feleségeik nevét, és persze ami a legfontosabb betegségük állapotát, félelmeiket, kétségeiket. Puha testével mindenhol jelen van. Ágytálaz, kezet szorít, verejtékező homlokot töröl. De gyakran látni a folyosón a hozzátartozók körében. Bátorít, nyugtat, mesél, vagy csak feje ringatásával elcsendesíti a lelkekben dúló viharokat.

Puhasága, lágysága azonban csak a látszat. Kemény nő. Nem köntörfalaz, ha kell kíméletlenül rendreutasít. Az élni akarás igényét hinti, nem tűri az önsajnálatot, elernyedést. A csüggedőket az éppen az érzelmi hullámvölgy csúcsán lévőkkel boronálja össze.

 A szobabeosztást, ülésrendet a kantinban ő készíti. Ezért van az, hogy a kis táskák tulajdonosai, akik csupán a kezelés egy-két napját töltik havonta itt, szívesen járnak az osztályra, lassan megfeledkezve jövetelük okáról.

 A négyes kórterem például mindig hangos. Harsány nők zengik be. Egymást Judit nővér szemüvegén keresztül látják. Melletlen kopaszságuk nem zavarja őket. A folyosón és az étkezőben implantátumukkal, fésült vagy rendezetlen parókáikkal kedélyesen csacsogó barátnőknek tűnnek. 

Csakúgy fesztelenek a nővér ajtaja előtt állók. Vannak, akik csak egy vérvételre, vannak, akik gondozásba vételre várnak. Rájuk ragad a bentről áradó nyugalom. Görcstelenül lógó karjukba lassan, szinte észrevétlen csúszik be a tű, mely soha nem hagy nyomot, csak úgy, mint az a kiáramló lélegzet, mely az üvegajtó előtt hagyja el jóképű gazdája testét. 

Minden nap várja a jóképű férfi a főnővért, és végig nézi, ahogy a szeretett nő műszak végén fehér köpenyét és nevekkel, adagokkal, számokkal teli gondolatait nap nap után ugyanúgy akasztja fel a nővérszoba fehérre mázolt álló fogasára. Magas, joviális úr.  Haja deres, tekintete szeretettel átitatott. Nadrágja, inge gondosan vasalt. Egy társkereső portálon ismerkedtek meg közel tíz éve. A férfi özvegy volt, aki első feleségét autóbalesetben veszítette el.

Judit megismerkedésükkor már régen egyedül élt. Férje házasságuk másodiké évében elhagyta, amikor az asszonynál méhnyak rákot diagnosztizáltak. Kapcsolatuk nem bírta ki az utódnélküliség terhét. A férfi lelépett, fiatal, ép méhű nőt választott, Judit pedig maradt. Egyedül csinálta végig a műtétet, és az utókezelést is. Hite megrendült a férfiakban, szerelemben. Megtört, hiszen rajongásig szerette a gyerekeket. Túlcsorduló érzelmeit nővére gyermekeire zúdította, kiélve rajtuk a benne munkáló, de meg nem élhetett anyai ösztönöket.

Sándor jókor jött. Szépnek, jónak és egészségesnek látta a saját közegében csüggedni is képes nőt. Elfogadták sorsukat, és teljessé tették egymás életét ezzel a későn jött érzelemmel.