Mariann

Annyira erősen szorították kezét, hogy úgy érezte ott feltolul a vér, és áramlani képtelen már. Szólni azonban nem bírt, csak a kék foltot látta lelki szemei előtt, ami a nyomás miatt éktelenkedik majd bal csuklója fölött közel tíz centivel. Szája kiszáradt, a levegőt lassan vette. Hallotta saját szívdobogását, és érezte vérének ütemes pulzálását a füle mögött. Dereka fázott, a hideg kövön feküdt a frissen újrakövezett posta előtt. Körülötte neszek, zajok, homályos emberek, körvonalak, sziluettek. A járólapok között kinőtt fű csiklandozta derekát, melyet szabadon hagyott egyenruhája. A homokszemek, a por, mely mások cipőjéről származott orra nyálkahártyájába égett. Orrlikai tágultak, mellkasa emelkedett, szemei érzékenyen reagáltak a fényre. 

Egy piros ruhás alak emelkedett teste fölé, kezén a szorítás enyhült, lélegzete gyorsult.

Szemét lehunyta, de a piros ruha maradt. Egy kislány viselte, egy hatalmas udvar közepén. A diófa ágairól lelógó hintán ült benne. Ahogy lökte magát a piros anyag sajátos tempóban hullámzott a vékony test után. Lábait cirógatva, hullott alá, amikor megálljt parancsolt a fa hintának.

- Gyere Annka, kész az ebéd! Mindenki az asztalnál ül, már csak te hiányzol! Az ajtóban álló kérlelő alak, otthonkát viselt, aminek mintája kivehetetlen volt a melle előtt keresztbe font kéztől. Alját sárga liliomok díszítették, melyek bódító illat helyett sült krumpli szagát eregették a májusi levegőben.

A lány kelletlenül állt fel hintájáról, noha a hintázást már befejezte. Megigazította a piros ruhát, fekete hajába beletúrt, és az ajtó felé vette az irányt. Útközben végig cipőjét nézte. Utálta, ormótlannak találta a szomszéd kislány már agyonhordott cipőjét, de azért anyja előtt boldogan viselte, már már majdnem olyan előkelő eleganciával, mint annak idején Hamupipőke azon a bizonyos éjszakán varázscipellőjét. Anyja mellett némán slisszolt be. A küszöbön sem emelte magasabbra lábát, besiklott a repedezett szürke köveken, melyek az étkezőbe vittek.

 - Mosd meg a kezed Annka mielőtt leülnél!- szólt anyja, akinek hangját elnyelték apja puhasággal bélelt elnyújtott szavai. - Mariannkám, az újságomat is hozd már be a kredencről, nem fejeztem be a reggeli közben elkezdett cikkemet!

Az apja nagydarab ember volt, puha, nagy hassal, apró, malac szemekkel, melyeket akkorára tudott nyitni, mint valami felbőszített levelibéka, ha a minden héten megvett Szabad Föld-ben nem tetsző dolgokat írtak az általa sokra tartott tollforgatók.

Az ebéd a szokásos módon telt, isteni leves után, melyből valamennyi sárgarépát kiehette, pedig leszámolt már azzal a tévhittel, hogy attól majd akár az iskolai padtárásánál, Jankónál is hangosabban tud majd fütyülni. De egyszerűen szerette, szerette nyersen is, de levesben főve még inkább. Imádta, ahogy a szétharapott zöldség előbb fogához, majd szájpadlásához ér. Amikor kellően kilapította szájpadlásán, nyelve hegyével megpiszkálta, hogy aztán újra szájüregében forgathassa a narancssárga masszát.

A második a vasárnapi elengedhetetlen sült csirkecomb volt, pirított krumplival és a nagyi féle meggybefőttel. A meggymagon maradt gyümölcshús ízét a kövön fekve is érezte. És újrahallotta a nagyi hangját is, aki ebéd után az almás pitére szórt porcukor édességével csalogatta magához a karosszék karfájára mutogatva. - Ülj, ide kincsem! Gyere Annka, mesélek neked! És a mama mesélt, régi idők, régi történeteit. Megelevenedtek előtte a rizsporos városi nők, és a malacot tartó falusi asszonyok is. A dohos pincék, a kukoricafosztás, és a szüreti bálok bortól elnehezült hangulata. Senki nem tudott úgy mesélni, mint a mama. Mindent látott és hallott, sőt pórusai mintha beitták volna a termetes nő lágy szavait. 

Csakúgy, mint a tanító néniét. Aki a zöld tábla előtt állt. Köpenye makulátlan, haja szorosan tarkójára varkocsolt, tekintete eleven. -Nusikám, igazítsd meg a táskád, nem férek így el a sorok között! Simogatott végig kézfején, amikor mellé ért, hogy megnézze helyesen írta-e le a diktált mondatot. Csak ő hívta így, Nusi. Dallamosan, az első szótagot megnyomva ejtette ki nevét, mindig ugyanazzal a karácsonyi melegséggel. Akkor is kedves és gyengéd volt hozzá, amikor kirándulni vitte negyedik év végén az egész osztályt a tatai Öreg-tóhoz.

Tisztán emlékezett a reggelre. A zöld kantáros kord nadrágját vette fel, amit már előző este az íróasztalához tolt szék támlájára tett. Hozzá fehér pólóba bújt. És első magas szárú fehér tornacipőjébe. Éva néni megkérte, hogy reggel feltétlenül tegyen be a táskájába tíz tojást, amit a szállásadójuknak ígért a fizetség mellett. Ő azonban a kikészített tojástartót tojásostul az asztalon hagyat, amikor lehajolt a konyhában bekötni magas szárú cipője lehetetlenül hosszú cipőfűzőjét.

Éva néni, nem haragudott. Az első boltnál, megkérte a buszsofőrt, hogy álljon meg, és hazainak mondott tojásait lehengerlő mosoly kíséretében adta át a városi gazdának.

Mellkasában fájdalmat érzett, a levegőt úgy érezte ki sem bírja fújni. Attól félt, itt fog szétpukkadni a kövön. Hasonló szorítást érzett akkor is, amikor a bicikli kormánya az oldalába állt. Csíkos trikója kilyukadt, cipője orráról a fékezés miatt még a bőr is lekopott. Első szerelmével tekert, Atillával. Atilla a 6.b - be járt. Rajta kívül senki nem szerette a fiút. Magas volt és vékony. Egy balatonlellei táborban szeretett bele. Egészen addig észre sem vette, míg a nyúlánk szőke srácot nem kezdték el bántani a fiúk. A napfény erősen sütött be a tábori étkezde üvegablakain. Éppen sorban állt barátnőjével, Eszterrel a tálcáját kezében szorongatva, amikor halk sutyorgás csapta meg fülét.

- Nem elég, hogy mindig lehugyozza az ülőkét, az a kretén még kezet sem mos vizelés után. Nézzétek most is azzal a vékony ragacsos kezével majszolja ilyen elégedetten a kenyerét. 

- Mit hisz ez – kontrázott rá Karcsi, - elég, ha a Balaton vízében áztatja tagjait? Szólni kéne Gyula bának, majd ő megtanítja a rendre.

Pontosan látta most Gyula bát is. A mindig atlétatrikóban lévő, biciklije nyergén anyósa kötött sapkáját viselő tömpefülő testnevelő tanárt. Nem bírta, csupa agresszió volt az a férfi. Tekintélyét a durva fiúk körében nagy hangjával, és bárdolatlan humorával vívta ki. Mint később kiderül, talán épp egy bringázás alkalmával, Attila sem szerette soha.

Pedig Atilla mindenkit szeretett. De legjobban őt. A táborból is kiszökött hozzá, és a nagykapunál találkoztak. Finom illata volt, keze a híresztelések ellenére mindig tiszta és szappanszagú volt. Az arcán lévő pattanásokat jótékonyan elfedte a holdfény. Szája puha és ízes volt, nyelve mindig meleg és fürkésző. Akkor csókolózott először. Ott a táborban. Aztán még sokáig szerették egymást, akkor is, amikor képtelen volt időben lefékezni biciklijével és a falu határában húzódó vasúti síneken elesett az anyja cangájával. A kormányvége a bordái közé fúrta magát, a fájdalmon Atilla kezének cirógatása enyhített. A szappanillatot most is nehezen idézte fel, mert egy sokkal hathatósabb illat nyomakodott elébe. 

Sárga ujjak és dohányszag, mely a füttyszóra csücsörített száj résein tört utat magának az utasok között. Tomi bácsi, a sofőr. Gyér hajjal, és a fejéről lecsúszott hatalmas bozonttal mellkasán. Férfiasságának szimbólumává vált a mindig kilógó mellkas szőre, amit egyetlen uniformis, ing, télen pulóver sem tudott vagy talán nem is akart elfedni. Minden reggel ő vezette a 6.30-as buszt, ami a gimi előtt tette le. Az első évben még nem beszéltek. Ő fölszállt, Tomi bácsi rápillantott bérletére, majd szemeit összehúzva, intett egyet fejével, jelezve, hogy ő nem képezi gátját az utazásnak. Aztán egy reggel megtört a csend. Tél volt. A falujukból jövő busz küzdött a hóátfúvással, legalább tíz percet késett a központi pályaudvarról. Nem győzött a vastagon bélelt hótaposó csizmába bújtatott lábával rohanni. Meleg sapkája alól szivárgott a verejték, érezte ahogy a cseppek a hajhagymáknál, egészen a hajának tövében képződnek, aztán lassan elindulnak a hajszálakon lefelé. A sapka korca a nedvesség egy részét felszívta, másik része azonban megtalálta azt a kis rést, amit a füle okozott. Ahol nem feszült arccsontjához a sapka, ott lassan legördültek az izzadságcseppek. Arca kipirult, egész testében zihált. Nem is tudta miért rohan, hiszen a 6.30-as Tomi bácsival már régen ki kellett, hogy gördüljön az állomásról. A szél a sós izzadságtól átitatott hajszálakat a szájába csapta, ami nem került a levegőért kapkodó üregbe az az arcára tapadt. Csakúgy, mint az a megszámlálhatatlan szempár, ami az el nem indult 6.30-as ablakából rászegeződött.

- Mi lesz már kislány, most áll meg? Mit gondol, meddig várok még magára?- hallotta meg most először a sofőr hangját. Jöjjön már, jöjjön! Az első üléseken a maga két szép szeméért fagyoskodnak az utasok itt legalább 12 perce.

Hálás volt Tomi bácsinak, bár hálája benne rekedt. Az egész utat végig lihegte, amikor éppen nem a torkát köszörülte a rengeteg lenyelt hideg levegőtől. 

Torka most is száraz volt, fejét félrefordította és köhögni próbált, de hang nem hagyta el száját.

Csakúgy, mint abban a kis barátságos templomban, ahol az esküvőjüket tartották. Pedig az atya mindent szépen elmondott előtte. Kinek mikor mit kell felelnie a feltett kérdésekre. A próbán ment is. Amikor a pap kérdezte, akkor felváltva helyesen vágták rá Gyulával a mindenki által hallani akart válaszokat.

De élesben nem ment. Minden szem rászegeződött. Érzete az abroncs szorítását, a ruha által szabadon hagyott bőrfelületet csak úgy égette az a sok szinte körmöt növesztő sürgető szempár. És ő először csak partra vetett halként tátogott, majd belezavarodott. A szomszéd faluból a papot jól ismerte, jegyesoktatásra is jártak. Állandó levendulaillata szeretnivalóvá tette a férfit. Kérdései, szavai azonban a döntő pillanatban, ahogy a templom hideg kövén pattogtak idegenné varázsolták a reverendás alakot.

 

- Kedves jegyespár! Eljöttetek ide a templomba, hogy az Úr megpecsételje és megszentelje szívetek szeretetét, egyházának szolgája és a hívek közösségének színe előtt. Krisztus Urunk bőséges áldását adja erre a szeretetre. Egy külön szentség kegyelmével gazdagít és erősít meg titeket, hogy kölcsönös örök hűségben vállalni tudjátok a házastársak szent kötelességeit. A házasság szentségének méltósága őszinte szándékot kíván tőletek. Feleljetek ezért az Egyház kérdéseire!

 Tímár Gyula megfontoltad-e Isten előtt szándékodat, és szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss? – Gyula persze azonnal felelt a megfelelő formában:

- Igen!

Mire Béla atya ismét feléje fordult levendula illatú csíkját feje után húzva: - Ígéred-e, hogy leendő feleségedet tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól?

- Ígérem!

- Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságtokat?

- Elfogadom!

- Ígéred-e, hogy Krisztusnak és az ő egyházának törvényei szerint neveled őket?

- Ígérem! Ezután következett ő, aki kényelmetlen lakkcipőjében toporogva csak ismételgette magában a kulcsszavakat: ígérem, igen, elfogadom.

A kérdések pedig jöttek megállítatlanul, az égető szempárokkal a hátában, a mostanra émelyítőnek ható levendula és a templomot díszítő boglárka illattal.

 - Csesztneki Mariann megfontoltad-e Isten előtt szándékodat, és szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss?

- Ígérem! Vagyis Igen! Vágta rá hirtelen az első sorból hallatszott halk kuncogást túlkiabálva, zavarát leplezve.

- Ígéred-e, hogy leendő férjedet tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól?

Ennél a kérdésnél már azt is elfelejtette, hogy mivel kezdődött a pap kérdő mondata, így Gyulától remélt és kapott is segítséget, így végre kisziszegte fogai kerítésén: - Ígérem!

 - Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságtokat?

- Elfogadom!

- Ígéred-e, hogy Krisztusnak és az ő egyházának törvényei szerint neveled őket?

- Ígérem!  - vágta rá visszanyert határozottsággal. Így lett mindenestül Gyuláé. Bakistul, abroncsa alatt hordott gyermekestül.

Két hónapos terhes volt. Az ígérem és az elfogadom között nemcsak hezitált hanem halkan büfögött is. Első perctől kezdve ezt tette. Úgy emlékezett közvetlenül a teherbeesése után elkezdte és a negyedik hónap végéig folytatta is jó szokását.

Gyönyörű fiút szült, nagy hajjal, kis kezekkel, és rengeteg testére száradt magzatmázzal. Most is érezte a magzatmáz hideg, nyirkos voltát, ahogy kezét végig húzta a kövön. Krisztián szép volt, formás, és okos. Ő mondta a legszebben az óvodai anyák napi ünnepségeken a verset, ő nyerte meg a körzeti matekversenyt. És ő udvarolt a legszebb lánynak a faluban. Mostanra 20 éves lett, dohányzott, kocsmákba járt a haverokkal, de hétvégenként ágyba vitte anyjának a reggeli kávét, és a szabadnapot kapott a pelenkagyártó cégnél, ahol három műszakban dolgozott, akkor mindig besegített anyjának a levelek kézbesítésében, vagy plusz pénzért elvállalta anyja helyett a reklámújságok kihordását esténként, vagy hétvégenként. - Ugyan Mutti!- mondta ilyenkor apjától örökölt ébenfekete tincsét kisimítva szeméből- majd én megcsinálom. Rita úgyis dolgozik, nekem nincs jobb dolgom, te meg addig csinálhatsz egyetlen fiadnak egy jó nagy adag madártejet. Imádta a madártejet. Gyerekkora óta, ha anyja nem ért időben haza a munkából, akkor Krisztiánt mindig hazavitte a dadus az oviból. Marika néni a szomszédjuk volt és nemcsak család bizalmasa, hanem madártej beszállítója is lett egy idő után. Nem tudott annyi madártejet csinálni amennyit Krisztián ne falt volna fel, vagy a nála töltött délutánokon, míg Mariann érte nem ment, vagy hétvégente a kerítésen átnyújtva. Öröm volt nézni, ahogy a fiú alámerítette a tojáshabokat az aranysárga sűrű lében. Bevette szájába a habot, és megvárta míg az szépen szétfolyik nyelve peremén. Hallani lehetett ha közel ült hozzá az ember, ahogy a tojáshab megadja magát a szájban lévő melegnek és a nyelv lassan szájpadlás felé törő mozgásának. Sercegett, ahogy zsugorodott, majd szétfolyt. Rita is imádta ahogy ette Krisztián a madártejet. Abból sejtette, hogy komolyra fordult fiáék kapcsolata, amikor a lány félszegen eléállt, és az édesség receptjét kérte.

Nem sokáig merenghetett az édes ízzel a szájában, mert a bokája köré fonódott nyálkás valami új vizekre vitte. Gyerekkora óta irtózott a hínártól, és ezt később sem tudta levetkőzni. Még akkor sem, amikor végre eljutottak nyaralni. Férje a Honvédüdülőbe Balatonkenesére kapott egy hetes családi nyaralási lehetőséget. Több se kellett nekik, bár Mariann főnöke nem örült a hirtelen jött szabadságkérelemnek, de Mariann könyörgő szempárja a beleegyező pecsétig rajta csüngött. Így pakoltak. Krisztián nem is aludt éjszaka, az izgalomtól újra és újra csak azt követelte, hogy meséljenek neki a magyar tengerről. Így Mariann mesélt. Annkaként járt már ott, és imádta. A nyaralókat, a murvás parti sétányokat, a sokat látott fűzeket a partokon, és a sehol máshol olyan jóra nem süthető lángosokat is. Úgyhogy mesélt lágy hangján az izgatott kisfiúnak, miközben gondolatban már a szomszédtól kölcsönkapott bőröndöt is bepakolta.

Vonattal mentek a Keletibe a szomszéd Lajos bácsi vitte ki őket világosbarna Ladájával. Az utat végigették és csacsogták. Krisztiánnal madarat lehetett volna fogatni. Egyedül a sátorállításnál csüggedt egy kicsit, míg a kempingben lévő holland gyerekek már javában rúgták a bőrt, ő még mindig szüleinek adogatta szolgalelkűen a rögzítő kampókat a sátorhoz.

Hat éjszakát töltöttek a mélyzöld katonai sátorban, aminek színe és durva szövete állandóan eszébe juttatta munkáját.

Pontosan emlékezett rá, milyen volt először belebújni a munkaruhába. Miután felhúzta a 38-as ruhadarabot, elvonult a lakás egyetlen egész alakos tükre elé, és abban vette szemügyre magát. Végigsimított a felsőn, lágyan megérintve benne pajkos, feszülő mellét. A kis piros embléma, Magyar Posta felirattal különösen tetszett neki, csakúgy mint a csípője vonalát kiemelő egyenesszárú sötétzöld nadrág. Mindig szeretett volna valahova tartozni. Az egyenruha és a címke megadta neki ezt az érzést. Egy közösség tagja lett. Fontos feladattal. Úgy érezte magát, mint egy hírnök. Valaki aki fontos üzenetek, titkok, hordozója. Az első napokban csak tolta vadonatúj biciklijét, amit a Postától kapott. Kímélni akarta a járgányt, és kiélvezni minden pillanatot. Lassan, büszkén sétált a fényes

kétkerekű mellett, minden ismerősnek köszönt, minden levelet elnyelő bőr táskájában, mint valami kincses ládikóban úgy kotort. Ünnep volt neki minden nap a kezdet kezdetén. Felnőttes komolyságot erőltetett magára és úgy válaszolgatott a nyugdíjukat váró, kapuban ácsorgó nénik, bácsik kérdéseire.

Mariannt mindenki szerette. Szerette a zöldséges, aki külföldre költözött lányától kapott leveleit piros almával hálálta meg. Szerette a fodrász, ki fésűt, ollóz kiejtve kezéből integetett neki, ha az üzlet előtt tolta el kerékpárját. Szerette a sarkon lakó Gyes-en lévő anyuka, aki három gyerekét nevelte otthon. Tíz óra körül vitte ki a gyerekeket az udvarra, ahol pontban negyed tizenegykor versenyzett már a három apróság, hogy melyikük látja meg először Mariann alakját, mindig mosolyra húzódó vastag, ívelt száját. Valami mindig lapult a táskában a gyerekeknek. Legalább egy reklámújság, amit bedobhattak a szomszéd postaládájába. Mariann ilyenkor leszállt a bicikliről és a legfélénkebb középső gyereket is szóra bírta pajkos szózuhatagával. Kérdezett, mesélt, viccelődött. Nem bánta, ha tolják biciklijét, ha táskájába nyúlnak, ha az ölbe vett legkisebb vasárnap le nem vágott hosszú körmével a kabátján lévő megkopott emblémát kapargatta.

És szerették a kutyák is. Ez akkor derült ki, ha nagy ritkán helyettesíteni kellett. Mindenki azonnal tudta, ha Mariann nem dolgozott, ugyanis bárkire bízták a körzet leveleit csaholás kísérte munkáját. Míg ha Mariann érkezett, gyalog, vagy biciklin, minden kutya néma farok csóválással fogadta, az ismert alakot.

Ez az alak, most mozdulatlanul feküdt. Már nem fázott. A kórház dolgozói meleg takaróval borították elesett testét. Harmadik napja feküdt így, mozdulatlanul, némán. Kómában volt, semmire nem emlékezett, semmit nem mondott. Talán ez fájt a legjobban Krisztiánnak is, ez a személytelen némaság, ez a könnytelen búcsú, amivel magára hagyta a negyedik nap hajnalán az ágya szélén kuporgó megtört alakot.