Detti

Délelőtt szokásos bevásárló körútján volt. Most hogy végzett egykedvűen lóbálta bevásárlószatyrát. Már a sarkon járt, amikor mellészegődött egy fekete, loncsos, csontsoványra fogyott, gazdátlan fekete kutya. Valaha jobb napokat élt meg szegény pára, erről tanúskodott a nyakában lógó bőr pórázdarab. Néha a levegőbe szimatolt, próbált úgy tenni, mintha nem a nőt követné, pedig hatalmas fájdalommal teli szemét le sem vette  sem róla, sem a szatyráról. Szeme, tartása egy fohász volt. Melegért, jobb falatért, egy simogatásért, vagy csak egy bot elhajításáért.

Gyerekek jöttek szembe velük. A pékségből jöhettek. Kezükben, még meleg túros batyu gőzölgött. A szerencsétlen eb így egy pár betevő falat reményében hozzájuk szegődött. Nem bánta, hogy ragacsos szőre miatt kinevetik. Megharapdált jobb füléből gúnyt űznek. Ment szolgalelkűen utánuk.

Még otthon is eszébe jutott a kéretlen kísérője, amikor végre ledobhatta szatyrát, elkészíthette kávéját és lerogyhatott.

Azonban egy kis idő elteltével azon vette észre magát, hogy hiába ült egy csésze tejes kávéval a kezében pokróccal letakart kanapéján, hogy végre olvasson, összefolytak szeme előtt a betűk. Képtelen volt koncentrálni, pedig a téma érdekelte. Voltak előzetes ismeretei az egyes költők, írók életét taglaló könyv jellemzett alakjairól, de így rendszerezve, egy orvos és nem irodalmár szemszögéből egyébként érdekesnek találta volna a könyvet. Most azonban untatta. Állandóan elkalandozott. 

Hideg volt, fújt a szél, a hó pedig két napja hullott. Ez is rányomta bélyegét kedélyállapotára. De igazán a kivert kutya képe és a közelgő tavaszi szünet volt az, ami tépelődésre késztette.

Vajon mit fog csinálni egy álló hétig az a szerencsétlen teremtés? Festhet majd tojást, leülnek vele nyuszis kifestőben színezni? Várhatja majd legcsinosabb ruhájában a locsolókat? Süt majd neki a mamája húsvéti kalácsot?

Letette a könyvet. A kislány szomorú, fürkésző tekintetét érezte magán. Úgy érezte, hogy a képzelet szülte pillantásokba szemrehányás is vegyül. Korához képest nagy testét piros, a sok mosásától kibolyhozódott pulóverben látta, amihez a fenekéről mindig lecsúszó fehér mackó nadrágot viselt, amit még a másik nagymamája foltozott meg neki. Haja rendezetlenül lógott. Elhanyagolt külsejét, kezének lagymatag mozgása sem fedte el. Tekintetével nem engedte, sőt lerogyott mellé a kanapéra, és egy kilenc éves minden elszántságával ott is maradt, pont olyan számkivetetten, mint a délelőtti kivert állat.

Várt. Várta a csodát. Hogy majd foglalkozik vele, beszélgetnek, teát készít neki, esetleg olvas kedvenc mesekönyvéből, vagy csak megfogja kezét.

Újra a könyvéért nyúlt. Ez az egy napja van a hétből, ami csak az övé. Bevackolhatja magát, olvashat, pihenhet. Berzsenyinél tartott, de gondolatai foglyaként, hiába bámulta a papírt. Saját gyerekei jutottak eszébe. Akiknek önfeledt, boldog gyerekkor adatott. Akikkel mindig volt kedve és ideje játszani, akikhez jó volt odabújni, és akik harsányan kacagtak még mindig ha pusziszörnyként fenyegette őket elalvás előtt.

Lelkiismeret-furdalása volt. Végignézte, ahogy a kislány körül szétesett a családja, ahogy elvesztette mindenét. A nagyszüleit, hitét, gyermekkorát, és talán a lehetőséget is, hogy egyszer ép lelkű, boldog felnőtt lehessen.

De hát mit tehetett volna. Hiába szegült volna ellen. A sors, vagy valami nagyobb erő rendezte így.

Eltelt már jó pár hónap, de a sebek elevenek.

Már megszületni sem oda, és nem is úgy kellett volna, ahogy azt kilenc évvel ezelőtt, egy februári napon az égiek és legyengült anyja intézte.

Az anyja 32 múlt, mikor teherbe esett, egy sikertelen házassági kísérlet után, egy éppen jó helyen lévő, ám komolyabb kapcsolatot nem akaró férfitól. Szerelmük talán a fogantatás két percére szólt. Az anya bár a harmincas éveit taposta, szellemileg egy tizenéves teremtéssel ért fel. Miután a kereskedelmi iskolát kínkeservesen elvégezte, munkahelyéül és életének színteréül, falusi vásárokban kapható delfinekkel borított takarójú, rugótlan, kiszolgált kanapéjukat választotta. Naphosszat azon heverészett, míg anyja napszámba járt, nagyanyja pedig főzött rá. Nem volt soha kedve, sem ideje megtanulni mi az a felelősség, munka, önzetlenség. De talán ezeken a kérdéseken soha nem is gondolkodott. Néha ugyan összeráncolta homlokát, de a mély barázdákat ilyenkor nem a magvas gondolatok szülték, hanem az erőlködés, ahogyan cigarettáját szívta. 

Terhessége kilenc hónapja is a kanapén telt. Az anyja sopánkodott, hogy mégis kinek és mi végre szüli azt a gyereket. De hiába. Makacsul ragaszkodott még meg nem született gyermekéhez, akire már akkor is, és azóta is játék babaként tekint. 

Szülni a keresztanyja kísérte el, hiszen szerelme csupán nevét adta a két perces boldogságért cserébe. A kicsi sokat sírt. Hogy csituljanak a könnyben úszó rohamok, élete másfél évét babakocsiban töltötte. Ott evett, aludt az anyai nagymama gondoskodó szeretetébe bugyolálva. Amikor az anyja már ráhúzta összes fodros ruháját, és összenyálazta már csókjaival gügyögő gyerekét, ráunt.

Így maradt Detti a nagymamájára. Aki bár minden hajnalban négykor kelt, hogy alkoholista urát, hasztalan lányát, saját anyját és unokáját meleg ebéd mellé tudja ültetni, nem csüggedt. A délelőttöket végig kapálta egy szőlészetben, ha fújt, ha esett, vagy éppen ha tűzött a nap. Nem bánta cserzett bőrét, hát és bokafájását. Néha ugyan fáradtan fiúsra nyírt hajába túrt, de csinálta. Tette a dolgát, illetve nem is csak a sajátját, némán. Szemrehányás nélkül. Sötét, dohos házukat rendben tartotta, ellátta az állatokat, főzött, mosott mindnyájukra. Erején felül fizette a számlákat. De arra mindig volt ideje, hogy a kislány mellé leüljön egy pár percre, néha csak megpihenni, néha rajzolni, vagy csak hogy magányos arcát érdes kezével végigsimítsa.

Nem is kötődött máshoz a gyermek. Ösztönlényként, csak a nagyanyját imádta. Tőle tűrte a szidalmakat, intést, dorgálást, verést. Ilyenkor butácska fejét leszegte, és jámbor állatként meghunyászkodott.

Hálás volt, hiszen az óvodai ünnepségen, mindig az ő blúza virított a legfehérebben, a farsangokon mindig az ő kézzel készített jelmeze volt a legötletesebb. És a mindennapokban mindig az ő pofija volt, a férjtől elcsent borpénzen vett kakóscsigától a legmaszatosabb.

Az apja és a másik nagyanyja minden vasárnap eljöttek. Ilyenkor a nagymama ünnepi ebédeket készített, hátha azok hangulata előcsalogatja a szülői ösztönöket, a törődési vágyat, lányuk, kis unokája iránt. De hiába. Közönyösek maradtak. Úgy ahogy mindenki más a kislány iránt. Így szép lassan a nagyanyja lett mindene. Az anyja az apja, a testvére, a barátja. Mellé bújt be éjszakánként, ha felriadt, és reggeli kakaóját is vele készítette.

Szerette a mama csípős verejtékszagát, fáradt tekintetét magán érezni. Mellette biztonságban volt.

Most azonban biztonság buboréka kidurrant. Nagyanyja szervezete nem bírta. Amióta csak az eszét tudta dolgozott, legalább három férfi helyett. Hiába volt érettségije és szép reményei, élete kisiklott. Első házassága rosszul végződött. Hamar a maga urává vált, két árván maradt mihaszna gyermekével. Végigügyeskedte az életét. Nem csüggedt. Ha kellett ajtót eszkábált, hogy a huzat ne bántsa a kicsik szemét, ha kellett fúrt, faragott, állatot hajtott. Vezette a háztartást, turkálót nyitott meszeletlen pincéjükben, kapált és vadazott bérbe. Valaha szép, falusi bálokon vággyal teli tekintetektől cirógatott fehér bőre, barnává vált. Kérges tenyerét hiába dörzsölte körömkefével, fekete foltokat hagyott rajta a föld és a kapanyél. Szeme egyre beljebb esett, haja ősz lett és durva.

Alig volt hatvan, mikor elfáradt. Szervezete kimerült, hagyta, hogy megtámadja a rák. Úgy küzdött ellene, ahogy élt. Keményen, férfiasan. Tudta, hogy dolga van, fel kell nevelnie unokáját. Ha ő nem, nem teszi meg más.

És így is lett. Gigászi küzdelmében alulmaradt. Tüdeje nem bírta. Tisztán tartott otthonában halt meg, unokája szeme láttára.

Rá pár hónapra nagyapja is elment. Agyvérzést kapott.

A kislány magára maradt, önmagát is ellátni képtelen kanapén heverő anyjával, a csekkek helyett orvosokra költött adósságokkal.

Nem értette mi történik körülötte. Nem kérdezett, és nem hiányolta életének tartóoszlopát. Egy szót sem ejtett imádott nagyanyjáról. Elfogadta, ha enni adtak neki, bár volt, hogy az anyja erről is megfeledkezett. Eljárt iskolába, ha kedve úgy tartotta házi feladatát is megoldotta. Lézengett. A mocskossá vált lakásból menekült. Ha tehette ideje nagy részét a szomszédban, vagy az utcán töltötte. Az amúgy is csendes kislány, még inkább elhalkult. Nem szólt, ha fázott otthon, hiszen a gázt is kikapcsolták; nem szólt, ha már ránézni sem bírt a hét hét napjából öt napon elé tett paradicsomlevesre. Látszólag teljes közönnyel viselte sorsát.

Áprilisban eljött értük a lány apja. Hiszen jó ideje hiába jöttek vasárnap, nem volt terülj, terülj asztalkám. Megszólalt benne valami. Magukhoz vették anyát és lányát. Detti új iskolába került. Új házba, új szituációba. Új apja és új nagyanyja lett, csupán kanapén heverő anyja maradt a régi.

A kislány ebben a bábállapotban maradt. Nem reagált a változásokra. Az iskolában teljesített önmagához képest, de nem sírt és nem játszott senkivel.

Játszani csupán az ő gyerekeivel szeretett. Talán most is őket várta ilyen elszántan és mélabúsan kanapéjukon.

Berzsenyi képe hiába csalogatta a nyitva hagyott könyv lapjairól, gondolatai messze jártak a 17. századtól.