Rokonok

A tornácon állt kezében szorongatva gyermekét. Ha tudta volna, elrejti valahova, de így csupán testével vont köré újabb magzatburkot. A kisfiú néha nyösszent egyet, hiszen a levegőt most nem a megszokott nyílásokon, és nem a megszokott ütemben vehette. De ezt az anya csöppet sem bánta, nem bírta már az újabb látogatóhullámot, aki mind az ő gyerekét akarta. Mintha az egész falu felsorakozott volna. És nem álltak meg az üntyümprüntyümözésnél. Adogatták piszkosnak vélt kezükből kézről kézre, mint valami relikviát, becézgették, egyik másik nem átallott közel hajolni, mintha attól hogy csupán pár hónapos neki még nem lenne intim szférája, és cuppanós, nyálas puszit is nyomni finom bababőrére.

Három hónapos volt a fiúcska. Mosolygós, mindig puha, koszmóval borított kobakú, kékbe bugyolált elsőszülött. Az elsőszülöttek minden jegyét viselte kívül belül.
Már a kórházban csodájára jártak, az amúgy gyermekekre teljes rezignáltsággal reagáló csecsemős nővérek. Bár nehezen jött a világra, tényleg simán és háborítatlanul érkezett. Sehol egy lila folt, egy ráncos bőr, egy elferdült orr. Minden vonása mintha rajzolva lett volna. Akkor és úgy sírt fel, ahogy kellett. Úgy mosolygott a meghatott és büszke szülőkre, ahogy az a szülésre előkészítő tanfolyamokon elhangzik. A kórházban eltöltött kényszer három napot végig ette és aludta, hogy aztán otthon megmutathassa ki az úr a háznál.

Fenekestül felfordult vele az élet. A nappalok hamar elröppentek, szunyókálások és pelenkamosások pergették a perceket, amit az állandóan bekapcsolt légzésfigyelő kattogása jelzett. A megállás nélküli, előre megtanult sterilizálások rengeteg időt raboltak el, anyától és gyerektől egyaránt. De hát amit kell, azt kell. Kifőzni, áztatni, lemosni, vasalni.

Az éjszakák viszont annál mozgalmasabban teltek, ágyban, pólyában, hason, háton, anyán, apán. Ordítva, hüppögve, gagyogva, de mindig közbeékelve egy pár szülőmegsemmisítő mosolyt, amiért cserébe minden a feledés homályába, és a büszkeség mindent elfedő szőnyege alá került. Nem bírta elviselni, hogy azt a gyereket, akit ő búra alatt nevelt, most mindenféle emberek kezemosatlanul, bacilusoktól hemzsegve körüldongják.  A fejkendős, öregszagú paraszt nénik és intelmeik már olyannyira feldühítették, hogy ki kellett menekülni a sok vendégtől parányinak tűnő házból. Ha még egyszer meg kellett volna hallgatnia az adjál cumit és langyos kamillateát kislányom annak a csöppségnek, hiszen az mindenre gyógyír, csúnya botrányba fulladt volna a babalátogatás.

Szívta magába az áprilisi illatokkal teli levegőt, bámulta a kertet, és dugdosta fiát. Közben azon gondolkodott, mikor lehet már ennek a mókának sértődés nélkül véget vetni.
Ez az emlékfoszlány most a harmadik gyermeke pár hónapos korában sejlett fel előtte. Ez a gyerek már nem volt steril, agyonmosott, fertőtlenített, és kék helyett rózsaszínben mosolygott a világra. De ez sem mentesítette a vidéki rokonok kíváncsiságából adódó érdeklődés alól. Vinni kellett őt is, csak úgy, mint középső gyermekét. Véres kardként végig hordani hol babakocsiban, hol kézben, hogy jobban látszódjék a mindössze hétszáz lelket számláló falun. Adták őt is kézről kézre, hoztak tortát, pezsgőt, mondtak kedves szavakat. Bár könnyebben viselte a megpróbáltatásokat, mint első gyermekénél, mégis szájszorítva köszöngette most is a jókívánságokat. Mire felocsúdott volna az első szeretethullám minden kézzelfogható megnyilvánulásából, jött a következő állomása minden első szemügyrevételnek. A” Vajon kire hasonlít ez a gyerek?” Górcső alá veszik minden vonását, előkerülnek régi családi fotók, amivel demonstrálnak, mert ugye a családtagok mind önmagukat vélik felfedezni az újszülöttben. Bugyuta mondatok záporoznak a szerencsére abból még semmit nem értő gyerekre.

- Nézd a száját! Pont úgy csücsörít, mint az anyja.
- Na de a füle és a kisujja tiszta apja.
- Látjátok a huncut szemét, mintha csak a nagymama pillantana ránk.
- Már most látszik, hogy pont olyan okos és talpraesett gyerek lesz, mint a nagyapja.
- És azok a hurkák, a nagynéni fiának az elsőszülött lányának is pont ilyen édes hurkácskák bújtak meg a rugdalózó szövete alatt.

Amikor már mindenkit látni véltek a családon belül és kívül a gyermekben, akkor pályát választanak neki. Bár a jó irányba való terelgetés már a szülőszobán megkezdődik. A fiúk esetében általában hosszú lábuk, és nyúlánkságuk vetít előre focista vagy kosaras jövőt. Míg a hosszú ujjak jó autós, szép nős nőgyógyászi karrierre engednek következtetni. Az értelmiségi mivoltát pedig az éppen megfelelő görbületű, szép  magas homlok biztosítja. A lányok keskeny, vékony ujjai zongora virtuózokat láttatnak a szülőszoba zöldjében.

Miközben jövőjüket tervezik, párhuzamokat vonnak, vélt és valós hasonlóságokat fedeznek fel. Előre siratják szegény szülőket, akiknek etetni, iskoláztatni kell majd a csemetéket. Felvázolják röviden, hogy a mostani 18-as lábból lesz még egyszer 42-es is, hogy a fiúk milyen hamar mutatós lányokat hoznak majd haza, a lányok pedig; azok a neveletlen cafkák, milyen hamar kacérkodnak majd a másik nemmel, fittyet hányva az erkölcsre, a jól beléjük sulykolt normákra. Nem állnak majd fel összecsókolgatni a családi ebéd közben betoppanó rég nem látott nagyanyjukat. Nem lehet már majd így babusgatni szeretgetni a hálátlanokat.

Csak a gyereket és az örülni akaró szülőket hagyják figyelmen kívül. De hát megtették, amit megkövetelt az illem. Hoztak jó kis hazait. Megetették az anyukát a falusi tyúkhúslevessel, sütöttek emeletes, habos tortát, a friss apuka mindenkivel ihatott egy áldomást gyermeke egészségére. Kell ennél több, kérdezi magában mosolyogva, most már az ajtót gondosan a családra zárva, kívül rekesztve ezzel az összes kíváncsiskodó tekintetet. A meg nem hallott rokonok nélkül is pontosan tudja, hogy bár feltehetően nem tökéletesek a gyermekei, nem annyira szépek és jók és hibátlanok, mint amilyennek ő látja őket, és a maguk harcát, majd ha eljön az ideje meg kell vívni, most mégis jól esik még abba az illúzióban ringatnia magát, hogy körülötte minden a lehető legnagyobb rendben van. És ez pont így kerek, ahogy van.