Kavargott a gyomra. Ha hirtelen tört rá a rosszkedv, mindig
ezt érezte. Fejében is úgy cikáztak a gondolatok egymást tépve, kergetve,
mintha reggelire legalább hat tojásból evett volna rántottát. Ő maga sem
értette, miért érez mindig enyhe émelygést, ha úrrá lesz rajta a mélabú.
Vállait nehéznek érezte, testét mintha a méregzöld takaró súlya törte volna
meg. Az okokat nem tudta, csak a következményeket. Ilyenkor naphosszat
fúriaként járt kelt a lakásban, ami hangulatához idomult. Nagy lett, rendetlen
és kaotikus. Legalább van mivel lefoglalnia magát, gondolta.
És elnehezült tagjait a szétszórt ruhák rendszerbe
rendezésére használta. Hangosan sóhajtozott egy egy félpár zokni párjának
megtalálása közben. Ő maga sem tudta, hogy ilyenkor a megtalálás okozta öröm
tör fel belőle torokhanggal kísérve, vagy a mélyről jövő talán oktalan
fájdalom.
Sietett, mintha sürgetnék. Hajtogatott, szekrényt nyitott, amit nehéz
sorsát demonstrálva önmaga és a család többi tagja előtt hangos ajtócsapással
zárt be.
Benyúlt a szennyesbe hajítandó nadrágok zsebeibe, amikből elrejtett
kincsként kerültek elő az elhasznált papírzsebkendők, cukorkás papírok,
vízparton szedett lapos kövek, játszótéri homokozók homokszemei, elhasznált elemek.
A papírzsebkendőket újabb sóhaj kísérte.
Saját rossz szokását, mára a család
valamennyi tagja átvette. Ha kellett, ha nem papírzsebkendőt szorongattak,
dugdostak zsebről zsebre, ami minden gyűrődés után egyre kisebb galacsinná állt
össze. Tele volt velük a lakás minden zuga. Nemcsak a nadrágzsebek, de a párnák
alól, az ágy alól, sőt az ebédlő asztal székeinek párnája alól is használt vagy
csupán meggyűrt papírzsebkendők bukkantak elő.
Miközben a kincsüktől
megfosztott ruhadarabokat a mosógépbe tömte azon morfondírozott, vajon mit
örökölhetnek még tőle gyermekei, és ő miket örökölt szüleitől, nagyszüleitől és
a képekről, elbeszélésekből ismert távolabbi rokonoktól.
Kevés történetet
hallott rokonairól, talán azért mert nagyon nem is volt kíváncsi rájuk, most
meg már alig vannak körülötte olyanok, akik mesélhetnének.
Nagyszülei közül
csak a nagymamáit ismerte. Soha nem látott nagyapjairól keveset tudott. Az
egyikről talán annyit, hogy magas, jóképű férfi volt, aki vasárnaponként moziba
járt. De mindig egyedül, hiszen egy jegy olcsóbb volt, mint az a három, amivel
megválthatta volna lányát és feleségét a vasárnapok kötelező feladataitól.
Másik nagyapjáról soha még csak egy képet sem látott, és apjától sem halott
felőle. Ugyanígy keveset tudott apai nagyanyjáról is. Akit gyermekként
kalandosnak tűnő, hosszúra nyúlt autóutak után láthatott.
Falusi öreg néni volt a mama. Szűkszavú, kontyos, rétest
nyújtó teremtés. Arcának szigorúságát néha enyhítette mosoly. Kis testét mindig
ugyanaz a sötét tónusú nejlon otthonka fedte. Nem tudott róla egyebet. Pont
annyit, mint amennyit egy idegen meglát egy falusi öregasszonyban.
De ugyanígy keveset
tudott édesapjáról is. Leszámítva azt az időt, amit közösen éltek meg. Nem
tudta, hogy milyen gyerek volt, hogy hova járt iskolába, mit szeretett, és mit
nem. Járt-e biciklivel, motorral, állított-e májusfát, meglocsolta-e a falu
szép kislányait. Egyáltalán udvarolt-e, és ha igen hogyan. Szerették-e egymást
a testvérével? Hajtott-e ki állatot a házuk mögötti kis legelőre? Mikor és hol
szerezte az első sebeket, horzsolásokat? Járt-e külföldön? Szerette-e a
szórakozást? Szeretett-e anyja előtt úgy igazán. Mikor vezetett először autót? Rendes gyerek volt-e az iskolában. Voltak- e titkai?
Persze tudta, hogy ez önáltatás. Titkai mindenkinek vannak. Így az apjának is voltak. Tizenhat éves lázadó kamasz volt, amikor egy a család barátja, fényképnézegetés közben elárulta, ami előtte addig titok volt. Apjának volt egy másik nő is az életében, aki talán egy lánygyermeket is szült neki. Dühös lett. Nem is tudta, hogy pubertáskori pattanásokkal tarkított arcát mitől önti el a méreg pírja, a becsapottság érzésétől, vagy a titoktól magától. Hazarohant, és minden képet, amit csak apjáról, és annak fiatalkoráról talált miszlikekre tépett, és a garázs fa pallói alá szórta. Haragudott és szemrehányt sokáig, bocsánatot kérnie forrófejűsége és vádló pillantásai és szavai miatt, azonban már nem volt lehetősége.
Borzasztóan elszomorodott. A képzeletbeli
zöld takaró még nehezebbé vált a vállán. Hogy lehet ez, hogy ilyen keveset tud.
Érdektelen, érzéketlen lenne. Olyan, aki csupán mások élete, történetei iránt
fogékony. Egyszer talán majd róla ír egy híres író, Az emlékek nélküli ember
címmel egy regényt, vagy ha azt nem is, egy rövid kis novellát.
Persze tudta, hogy apjának volt a legkedvesebb mosolya, amit
orra zuga melletti kedves kis bibircsókja még lágyabbá tett. Imádta szép lábait
a térdükön kikopott, és ezért rövidnadrággá csonkított farmerekben. Szerette
nagy, fizikai munkától érdes kezének simogatását, amitől mindig kócos lett fésűt
nem ismert lányfeje. Nagy pocakját, ami férfiassá, de kövérré nem tette. Feszes
fenekét, amin a délutáni szunyókálások a legjobb dolgok egyikének számítottak a világon.
Mindennél jobban
ismerte hangját, amivel nyugtatott, csitított, vagy csak tompította a közte és
anyja között néha felszikrázó ellentétet. Szerette páratlan nyugalmát, amivel
szorozni, biciklizni, sátrat állítani tanította.
Azt szerette, ha csak rá
figyelt. Utálta szőke, szép osztálytársnőjét, aki délutánonként náluk tanult,
és akiről apja rajongva beszélt, mert könnyebben vette a matematika okozta
nehézségeket, mint ő, ilyenkor annak arcán megbújó giberlije a büszkeségtől
duplájára nőtt, magára vonva ezzel minden figyelmet és tekintetet.
Csak ő tudta igazán megfürdetni az első hóban, hogy szép
legyen, szánkón húzni, még ha néha el is hagyta és így percekig trónolt egy-egy
hóbucka tetején vagy éppen alján, amíg apja észrevette a súlyvesztést, és
felnyalábolta átfagyott testét a hóból.
Szerette, ahogy osztálytársai irigykedve
nézték, amikor apja Barkas-szal szállította őt és barátait a papírgyűjtésre,
ahogy erős, eres kezével a szélben lobogó ponyváját az autónak keményen húzta
szorosabbra a bőr rögzítő szíjakkal. Jó volt nézni férfias, izmos testét, ahogy hajnalban ládákat pakolt tele friss kenyerekkel, majd azokat platóra rakva útnak indult, és végigrobogott a hajnali neszekkel ébredező városon. Összetéveszthetetlen hanggal parkolt le házuk előtt ugyanezzel a járgánnyal minden délután.
Szerette azt is, ahogy a kanalat fogta a
vasárnapi ebédeknél, melyeket gyakran kártyaparti követett a jóllakottságtól elnehezült testek örömére. Vagy azt, ahogy délutánonként kertészeti szakkönyveket
bújt a hatalmas franciaágyuk ráeső térfelén. Imádta borotválkozó pamacsát, ami
mindig jó illatú volt, és azt is ahogy minden este a kérdést még végig sem
hallgatva felelt neki a nappaliból: - Igen, kislányom, ajtó kapu be van
zárva.
Tudta, hogy az apja érte élt. Egész életét és utolsó levegővételét is könyörgését meghallgatva,
neki szánta.
Most hirtelen és azóta
többször is úgy szeretett volna többet tudni, továbbvinni, vagy csak átadni azt,
amit tőle kapott.
Mérge elszállt, a papír zsebkendő kupacok viszont maradtak.
De a megszokottól eltérően, most nem szították mérgét, hanem megmosolyogtatták.
Nem értette, hogy miért nem kérdezett, sem azt, hogy miért
szégyellte, amikor apja egy ismerősük esküvőjén hallgatagságából adódóan, kívülállóknak
talán értelmetlennek tűnő tósztot mondott. Most szégyellte felnőtt fejjel kiszívott
nyakát, amire apja ránézni sem bírt.
Lassan felállt a gép előtt álló kis hokedliről. Ablakot
nyitott beengedve a lilaakác és orgona fojtogatóan édes illatát, ledobta testét
és lelkét nyomorító takaróját, és halkan becsukta szekrényének ajtaját.
Így anyák napja reggelén jó volt olvasni egy édesapáról is.Számomra ugyanolyan érték és csoda Édesapám élete, mint az Édesanyámé. Nekem az év minden napján kettős ünnepem van Édes Szüleimre gondolván...
VálaszTörlés