Az írás

A tavaszi melengető napsugarak helyett a téli csípős sugarak keltették, lánya halk sikongatása mellett. Szégyellni való ütött-kopott pizsamája gombjait megigazította, az estétől és a takaró melegétől még meleg testét a margarétákkal díszített anyag alá rejtette.  Borzas haját a hálószoba ormótlan szekrényének tükrében simította át ujjaival. Fésűt nem használt soha, nem elvből, vallási okokból, hanem mert szükségtelennek találta. Rövid haja mindig rendezetlenül keretezte arcát, és egy jól irányzott túrás is elég volt ahhoz, hogy emberek közé merjen vele menni.

Majd várt. Pontosan ő maga sem tudta, hogy mire. A kicsi elcsitulására, a reggeli vajas kalács öntudatra ébredésére és tányéron való diadalmas bevonulására, vagy csak az éjszakai kusza gondolatok megtisztulására. Férje és a konyhából beszivárgó kávé illata térítette vissza a hétvégék megszokott reggeli menetéhez. Jó érzéssel töltötte el, hogy még lustálkodhat, mert a kávé és a kalács mégha tudattalanul is, de tényleg minden különösebb unszolás nélkül a tálcáján végzi. Előbb utóbb a kicsi is tisztába lesz téve, s a hálózsákból előkerült kis test hamarosan a játszószőnyeg tarka puhaságán kacag majd mélyről jövő gyermeki őszinteséggel.

Az olcsó és gyomorforgató fogkrém ízét a konyhapulton felejtett üdítővel űzte el szájából, majd leült a számítógép elé. Most még a látószögének perifériájáról előbukkanó, kanapé alatt megbújt pormacskák és a pulton hagyott beszáradt, tegnapi kávésbögrék látványa sem zavarta. Odébb tolta valamennyit és írni kezdett. Ez volt az első munkája, melynek tényleges tartalma még csak nem is körvonalazódott benne, de úgy érezte írnia kell. Mindegy hogy mit, mindegy hogy kinek, csak írni. Úgy gondolta máshoz nem ért, csupán a szavakhoz és az emberekhez.

Gyermekei születése előtt tanár volt. Élvezte ahogy a gyerekek életének részévé válik, ahogy befolyásolhatja gondolkodásukat, és néha még egy két tudás morzsát is elszórhat közöttük. Imádott a zöld tábla előtt a krétaportól kiszáradt kezével, nagy, néha talán túlzott gesztusokkal magyarázni. Ezekért a mozdulatokért már a főiskolán is megszólta egy neves professzora, miközben ő a római légióról próbálta a nagy múltú, impozáns könyvtárból összeollózott információit rendszerezni.

Szóval írni kezdett. Kezdetben meredten nézte a fekete masina kissé kopott klaviatúráját. A háta mögül a képernyőre vetülő napfény zavarta egy kicsit, de nem hagyta magát eltéríteni az írástól. így belevágott. Nehezen jöttek a szavak, illetve nem is a szavak, hanem a gondolatok. Félt a sekélyességtől, a téma nélküliségtől. Sokáig azonban nem volt ideje a kétségein rágódni, mert először anyja érkezése zavarta meg, aki a szomszédból botorkált le hozzá, majd férje telefonja zökkentette ki a ráhangolódás menetéből.
Végül elcsendesedett körülötte minden, így már csak magát hallotta. Ujjai gyorsan siklottak a billentyűzeten, néha ugyan pont ebből a gyorsaságból adódóan betűt tévesztett így vissza- vissza kellett olvasnia irományát, ami állandó elégedetlenséggel töltötte el, és sürgető javítási kényszerre sarkallta. Pedig utált javítani, újraolvasni. Mindent gyorsan csinált és egyszer. Összecsapott dolgokat, nem időzött el egy-egy gondolatnál. Nem csiszolgatta azokat, hanem csak hagyta, hogy kiszakadjanak, és az első legyen végleges formájuk. Így főzött, így választott ruhát, így írt annak idején házi dolgozatot, szerelmes levelet, sms-t.

Írt, azon vette észre magát, hogy jólesik neki. Írt és emlékezett. Régi dolgokra, habár összesen 33 évet tudhat maga mögött, mégis sok megírni való emlék tolult elé. Régi táborok emléke, a szomszédban megevett zsíros kenyéré, ami vékonyan volt hintve pirospaprikával, és amelyet csak a szomszéd tenyeres talpas, kövér, zsíros hajú, verni való lányú, asszony tudott megkenni. A balatoni családi nyaralások, amiken lányregényeket olvasott, a szerelemre való vágy teljes bódulatával, árnyat adó fák alatt a parton; az apjára, akit  korán vesztett el, de akinek emléke nem halványul a 17 év ellenére sem. A barátaira, akik útközben kikoptak mellőle, a szerencsétlenül sikerült első főzési kísérleteire, és Peti bácsira a mindig jókedvű, 60-as 70-es évek slágereit hallgató liftkezelőre a kisvárosi kórházból.

Nála elidőzött. Nem értette mi viszi a férfit előre, mi hajtja, mitől terül szét arcán mindig ugyanaz a háborítatlan jókedv.  Borvirágos orrát, miért húzza fel minden kérdő mondatánál, melyben csupán a választott emelet után érdeklődik a betegek és a látogatók sokaságától. Ám mégis ezekben a mondatokban sokkal több van, a grimasznál és az egyszerű érdeklődésnél. Megbújik bennük valamiféle cinkosság, pajkosság, együttérzés, jóemberség. Ahogy ujjaival kopog a lift szürkére kopott falán a kis magnójából áradó zene ütemére, nyugtat. Szerintem ő maga nincs is tisztában ezzel a képességével. Persze ha elesettebb beteg kerül útjába bíztatólag rámosolyog, de minden más gesztusát az ösztön hajtja. Már nem süti le szemét, ha a műtőbe kell szállítani meztelen testeket, amikből az életnedv elszivárgott és szárazon, megszégyenülten bújnak meg a rájuk dobott gyűrött lepedő alatt. Már nem szól az érzéketlen betegtologatóra, aki hangosan cseveg az izgalomtól halálravált betegek feje fölött legújabb discóban megismert szemérmetlenül fiatal barátnőjével. Megszokta már, mégsem került a közöny csapdájába. Őszintén örül még mindig a szülő nőknek, akiket  kilenc hónapon át repít a földszintről a kórház 5. emeletére. Szabadnapján is képes beszaladni kórházhoz közeli otthonából megnézni  egy-egy csöppséget, akit sajátjának tekint. Felesége finom házi linzereit hozza nejlonzacskóiban. És bíztat, tanácsot ad, fittyet hányva a látogatási tilalomra, vagy a nővérkék közönyszülte rosszalló pillantásaira.

Ugyanígy kerül elő a múlt bugyraiból a saját nagymamája is, akit imádott, bár ezt soha nem mondta el neki. Akkor volt kamasz, amikor a mama már öreg. Flegma volt, utálta megismételni a meg nem hallott mondatokat. Mit érdekelték őt az idők során elmeszesedett hallócsontocskák. Csak az érdekelte, hogy a mama jöjjön minden vasárnap. Elégedetten megegye a karfiol levesét, amit elmondása alapján csak az ő lánya tudott ilyen istenien krémesre készíteni. Felsejlett a nagy feneke, ami felett egy szőrpamacs éktelenkedett. A kerek hátsó olyan pontosan érkezett mindig a sminkasztal előtti kis puffra, mintha több éves gyakorlás után találta volna meg a helyét.  Mindig harisnyatartóban és a pamacsot szabadon hagyó hatalmasnak tűnő bugyiban szépítkezett. Fülcimpáját megnyújtotta az idő és a beléjük akasztott lógós fülbevalók sora. Mégis gyönyörűnek tűnt. Mákos haját lassú mozdulatokkal szedte ráncba, magára fújta a boldog békeidőkből hozott, mára már ismeretlenné vált parfümjét, általában piros ruhába bújt. És színházba vitte. Mindig az első sorba. A buszon csak őket néztek, míg az Árpád-híd lábától a választott színházig értek. Furcsa páros voltak- a lázadó, magát alternatívnak valló, fesztelen tini, és  a letűnt korokból itt maradt, naftalin és parfümszagú mama.

Nyaralni is ő vitte először, mármint külföldre. Idétlen bőröndökbe csomagolta a Római-part cigányasszonyaitól vásárolt napozó ruháit, és a kofferben üresen maradt réseket nejlonzacskókkal tömte meg, hogy amíg ő a szálloda kényelmes ágyában pihente az előző este élményeimet, könyörtelen zörgésükkel felverje. Vele lehetett a legjobbakat fagyizni, ő varratta Pest legelőkelőbb szabójánál az első szerinte páratlanul elegáns együttesét, és ő mesélt a legizgalmasabban a múltjáról, ami tényleg mesélnivaló volt. A kerek fenekéért nemcsak a lány rajongott, hanem férfiak hada. Fiatalok, idősek, külföldiek, nősek és aki meglátta. Meghalnia mégis magányosan kellett.  Illetve a lányával és az unokájával, valamint legendás barátnőivel, a felfekvését már nem gyengéd férfikezek kenegették vigyázva a pamacsra, hanem suta lánykezek. A fájdalmait csillapító morfiumot, már a lánya sírta ki neki a kórház borítékot váró megkeményedett asszonyarcú lányaitól.

Az írásból és az emlékezésből a teraszon elringatott gyereke keltette. Nem is bánta. Megterhelő volt újraélni az emlékeket és a pormacska sem maradt tovább a periférián a teraszajtó okozta huzatnak köszönhetően.