Halhatatlanok közé nem való

Egyik lábáról a másikra állt. Mindig ezt csinálta, ha valami felkeltette az érdeklődését, vagy feszültté vált. A nyirkos, borongós időben kabátja széles övét jobban összehúzta derekán, hátha így nem hatol csontjáig a hideg.

Le sem tudta venni szemét a könyvesbolt kirakatában lévő könyvről. Borítója hívogatta. A címet, szerzőt nem is látta annyira beszippantotta az illusztráció, mely a több száz oldalas regény borítóját díszítette. 

A háttérben egy nőalak állt, mindenki fölé magasodva szikáran, bátran. Tekintete kihívó volt és a szigorúság mellet is fel lehetett benne fedezni némi derűt. A nő alatt jobbra egy férfi gubbasztott, válla csüngött, rövid nyaka kis fejet tartott, gyér sötét hajjal. Szeme keskeny, mandulavágású volt. Szája lefelé görbülő, szomorú. Egész lényéből a lemondás, megkeseredettség sugárzott. A férfi alatt egy, nála jóval fiatalabb, középkorú férfi állt. Válla ugyanúgy csüngött, de fejét, mintha valamivel dacolna, felszegte. Csak az arcéle látszott, mert fejét egy törékeny női alak felé fordította. A nő volt az egyetlen élőnek tűnő a képen. Színes ruhát viselt. Élénk, piros anyag, melyet hatalmas fehér pöttyök tarkítottak kiemelte szája rikítóan piros voltát. Szeme élénk kék volt, mellyel kerülte az őt fürkésző fiatal férfi tekintetét. A távolba révedt, szája szegletében fáradt mosoly bujkált. Élesen elkülönült és kiemelkedett a három másik tompán kontúrozott alak közül. Dekoltázsa mélyen ívelt volt, csak úgy, mint keskenyre szedett szemöldöke. Vékony lábain tűsarkú cipőt viselt. Elegáns volt, élő és színes.

Addig bámulta a képet, míg topogni is elfelejtett. Merengéséből egy az esernyőjével őt véletlenül megbökő férfi zökkentette ki. Hangja, ahogy elnézést kért, kellemes volt, tekintete valódi megbánást mutatott.

Mire visszafordult a kirakathoz, a könyv csupán egy lett a sok közül, de az emlék, amit előhívott vele maradt.

Jól ismerte a nőt, aki a családot felülről próbálta összetartani. Ismerte múltját és jelenét. Intézeti lány volt. Gyökértelen, árva. Szüleit soha nem is kereste, tudomásul vette, hogy nem kellett. Elfogadta, idővel megvigasztalódott. Babaként talán bájos vonásai hamar megkeményedtek. Kislányos pajkossága az első másról levetett ruhákkal együtt lehullt róla. Teste, lénye szívóssá vált. Tűrte a nagyobb, hasonló sorsra szánt gyerek megalázását, a verést. Soha nem panaszkodott, és mikor már megtehette volna sem torolta meg soha az őt ért sérelmeket. Öntudatos teremtés volt, aki a saját maga számára kijelölt úton járt. És tette mindezt két lábbal, gyakorlatiasan, megingathatatlanul. Az iskolában közepesen teljesített, nem azért mert ennyire volt képes, hanem mert ennyire tartotta fontosnak. Mellette dolgozott, saját maga készítette apró ajándéktárgyait, az intézet falain kívül árulta. Spórolt pénzéből akart egyszer új életet kezdeni.

Az intézetben talált rá a szerelem is. Tizenöt éves volt, mikor megismerte a nála két évvel idősebb jóképűnek csöppet sem számító fiút, Attilát. Egymás mentsvárai, támaszai, örömforrásai lettek. Együtt lógtak a nevelők vezényszavaitól, és a gyerekzsivajtól hangos épületben. Szerették egymást. És megadtak egymásnak mindent, amit a sors nem adott meg nekik. Szerelmük kikezdhetetlenné tette őket. Múltjuk nem lévén közös jövőjüket építették. A fiú, amikor már kijárhatott, elvállat minden munkát, amit a városban rábíztak. Kerti, ház körüli munkákat végzett, naphosszat dolgozott.

Elmúltak húsz évesek, amikor az addig otthont adó falakon kívül is megpróbálták az életet. Egy kis faluban olcsón telekhez jutottak. Kétkezi munkájukkal lakályos kis házat emeltek a földterületre, ahol állatokat is tartottak, és növényeket, gyümölcsöst is gondoztak. Úgy érezték a semmiből jöttek és mindenük lett.

Örömük a hetvenes évesek végén tetőzött. A nő terhes lett, és kisfiút szült.  Család lettek, pont olyan, melyről valaha csak álmodni mertek. Olyan, amiről fiatalon, összebújva, némán csupán a szemükkel meséltek egymásnak a rideg, de mégis otthont adó falak között. Szerették, tanítgatták, taníttatták, és mindent megadtak a gyermeknek, ami nekik nem adatott meg. Okos, hálás ifjút neveltek, aki rajongási szerette szüleit.

Házuk, lelkük takaros, tiszta volt. Nyaranta nyaralni jártak, év közben hajtottak, dolgoztak. A szülők minden mellékest elvállaltak. Az anya amellett, hogy egy boltban volt eladó, a tehetősebb szomszédoknál takarítást, vasalást vállalt. A férfi két műszakban dolgozott egy gyárban, szabadidejében mások kertjét rendezte. Boldogok voltak. A kisfiú is tette a dolgát. Ügyesen tanult, sportolt, ami a szülőket büszkévé tette. A középiskolát befejezve nem volt kérdés, hogy továbbtanul majd. Jó fejű gyerek volt. Az informatikát választotta. A műszaki egyetemen szerzett diplomát, amivel jó állást talált egy multinál. Meg sem fordult a fejében, hogy magukra hagyja idősödő szüleit. Beépítette a tetőteret és maradt. Hazaadta keresetét, és mindenben támogatta anyjáékat. Most már ő küldte őket nyaralni, kényeztető hétvégéket szervezett a két sokat nélkülöző deresedő öregnek. Autóján hozta vitte őket, így hajlott hátú apjának csupán a vasárnap reggeli újságért kellett lesétálnia a sarkukon lévő trafikba.

Egyszerű, de teljes életet éltek. Ebbe a képbe érkezett egy fiatal, ambiciózus lány, aki hamar elcsavarta a szerelemet addig nem ismerő fiú fejét. A szülők elfogadták fiúk választását, aki lassan a tetőtéri lakrészt is az alsó szinthez hasonlóan takarossá, pedánssá tette. 

Mindenki révbe ért. Dolgoztak, éltek és mindeközben szerették egymást.

Ennek a látszólag kikezdhetetlen idillnek Attila betegsége vetett véget. Foltokat vettek észre a tüdején a kötelező tüdőszűrő vizsgálat alkalmával.  Fia mindent megtett érte, orvostól orvosig vitte. Hónapokat töltött az öreg szanatóriumban hiába. Otthon csak ritkán lehetett látni. A kezelésektől, és az állandó fájdalomtól összetört aszott test a családi autó hátsó ülésén kuporgott ilyenkor. Kopasz fejét valaha a bolhapiacokon vásárolt kötött, fekete sapka fedte. Ráncai, főleg az orra és a szája körüliek, elmélyültek, válla lógott. Parányira zsugorodott testén, minden ruha lógott. A fiú és a család nem adták fel, még akkor sem, amikor már ő maga nem küzdött. Nem fogadta el az ételt, a jó szót, a gondoskodást. Hiába nyitottak neki ablakot, ültették a ház előtti lócára, fogadták helyette a látogatóba siető szomszédokat. Nem akarta már. Egyedül fiára nézett másképp. Benne látta a lehetőséget, a folytatást. Majd ő és születendő gyermekei továbbviszik azt, amit ő a semmiből teremtett. Ezzel a gondolattal fejezte be.

Temetésén fia mondott gyászbeszédet. Azelőtt senki nem látta, hogy lennének más felé is kimutatható érzelmei. Elcsukló hangon és őszintén búcsúzott apjától. Felesége a kezét szorította, de a férfi és most is szigorúnak tűnő anyja, csak ketten búcsúztatták az öreget.

A hamvak szétszórása után, minden maradt a régiben. A tetőtér csendes volt, lakói a magára maradt asszonyt pátyolgatták. Aki nem szorult gyámolításra, erős volt és kemény. Más szemében talán érzéketlennek tűnt, pedig nem volt az. Tudta, hogy dolga van még.

Gyászában is a fiatalokat gyötörte, és egyre erőszakosabban követelt egy új életet, amiről gondoskodhat. Látta, még meg sem fogant unokáját maga előtt, akinek mindent megadhat, akit már másfajta felelősséggel szerethet, mint saját gyermekét. Az utcán sétáló kismamákat megállította, fürkésző tekintetét a babakocsikban nyugvó kis testeken járatta. Érdeklődött, eszik, alszik-e rendesen a kis csöppség.

Most már ő járt vasárnap reggelenként az újságért, egyedül, feszes derékkal, kezét úgy tartva, mintha azzal most is Attiláét markolná.

Közben a fiatalok is megkezdték sajátos harcukat a kívánt gyermekért. Most már ők is akarták. Talán túlzottan is. Hamar rá kellett jönniük, hogy természetes úton nem foganhat utódjuk. Így újra kezdték az orvosról orvosra járást. Egymásba és anyjukba kapaszkodtak. Előírások szerint éltek, életmódot váltottak. Reggelente futni jártak, az autót biciklire cserélték. 

A magzat azonban nem tapadt meg.  A fiatal szervezet az állandó hormonális kezelést egyre rosszabbul viselte. A csinos ruhák viselője reggelente már fej leszegve sietett a munkába vivő HÉV-hez. Úgy tűnt, hogy szégyelli magát. Nem adhat ennek a családnak semmit. Ismerte múltjukat, szerelmük történetét, a küzdelmüket a gyökértelenséggel, az életben maradásért. Szerette volna megadni nekik azt, hogy nevük, értékeik, saját maguknak épített boldogságuk fent maradjon. Azonban kudarcot vallott.

Hiába költötték összekuporgatott pénzüket külföldi nőgyógyászokra, a várt gyermekáldás elmaradt. Attila szobája, mely gyerekszobává lett alakítva, üresen állt a ház legvilágosabb szegletében. Lakója nem lett azóta sem. A fiatal pár, megszürkült, a tartással teli asszony, megtört egy kicsit. Mindannyian őrizték Attila emlékét, akinek bár teljes élet adatott családja körében, a halhatatlanságát nem akarták az égiek.

Bár nem volt nála sok pénz, hiszen csak a cukrászdába szaladt le egy kis vendégváró sütiért, mégis beszaladt a boltba. Levette a polcról a könyvet, amelynek borítója rabul ejtette, és sietősen a pénztárhoz szaladt vele. Csak ekkor nézte meg tüzetesebben a könyvet, most már arra is szánva időt, hogy a címet elolvassa. Eszter öröme állt a borítón közvetlenül a mélyen dekoltált ruhát viselő nő alatt cirádás betűkkel.

Háromnegyed kettő volt, amikor behúzta maga mögött az ajtót. A vendégek kettőre ígérkeztek. Az egész lakást kávé illata lengte be, amikor megjöttek barátai, akik sütemény helyett egy jó feketével lettek megkínálva.