Álmatlanság

Annyira fáradt volt, hogy úgy érezte, mintha állandóan másnapos lenne. A feje húzta, a végtagjai bizseregtek. Napok óta nem aludt rendesen. Már mindent kipróbált. Ivott nyugtató teát, elhitte amit a kedvelt női magazin írt az elektroszmog alvásra gyakorolt negatív hatásáról, így száműzte a hálószobájából a mobiltelefonját, amire eddig ébredt. Nyakába akasztotta a férjétől kapott jáspis medált, ami egy bőr láncon függött, és csak különleges alkalmakra tartogatta.

De hiába, akárhányszor lefeküdt, kusza gondolatok szállták meg elméjét. Ha végre elaludt valamelyik gyerek sivalkodott, felébresztve ezzel a másik kettőt legédesebb éjszakai álmából. Miután mindenkit visszaaltatott holtfáradtan dőlt ágyába, amelynek nagy részét férje bitorolta, aki mélyen aludt, fejét hátraszegve a kispárnán, aminek köszönhetően jóízűeket hortyantgatott. Ezzel demonstrálva, hogy ő bizony alszik, mégpedig köszöni jól. Ettől csak ideges lett, bökdösni kezdte az álomtól meleg szeretett testet, ami erre halk nyöszörgéssel reagált, és huppanva a másik oldalára fordult.

Mire újra puha toll kispárnájára dőlhetett volna kiment az álom a szeméből. Így újra a másnap délelőttökre jellemző módosult tudatállapotba került. 

Nem is emlékezett mikor ivott utoljára, úgy igazán, másokkal, jókedvig.

Legutóbb, talán hónapokkal ezelőtt mozdult ki otthonról. Régi barátaival ültek be egy régi helyre. Talán csak a nosztalgia tartotta őket össze, így amikor letelepedtek a csinos, de kissé ingatag fa asztalka mellé, melynek felülete tiszta karc volt, rögtön az itallap után nyúltak, hogy könnyebben meginduljon a remélt fesztelen beszélgetés. Amíg iddogáltak és mindannyian lázasan beszédtéma után kutattak egy jókedvű baráti társaság érkezett az elfelejtett, porlepte, múltszagú kiskocsmába. 

Nem is volt ez kocsma, de vendéglő sem. A melegedő szó lenne rá a legjobb. Régi fa bútorok voltak benne. A székek az állandó cserélgetés miatt különbözőek voltak minden asztalnál. De egyformán rozoga mivoltuk hasonlóvá tette őket. Mind egyforma kerek kis fa asztalka köré volt téve, amin terítő híján az itallap volt csak. A kicsi helyiség mégis bájos volt. Minden asztal fölött mélyen belógó lámpa biztosította a félhomályt. A foglalatba csavart 20-as izzók meleget és fényt ugyan nem adtak, de megvilágították az adott asztaltársaságot, és árnyékot vetettek a hol bordóra, hol moha zöldre kent falakra. 

A pult robosztus volt, a székekhez, asztalokhoz mérten óriási. A kicsi lány, aki évek, vagy talán évtizedek óta ott sündörgött, mint munkaerő mögötte, csak egy keskeny csíkot láthatott a külvilágból és a vendégekből. Egy idő után, megvolt az a  képessége, hogy mindenkit, pláne a törzsvendégeket a hangjukról és a fejebúbjukról is képes volt megismerni. Ő volt az egyetlen ember, akinek szemet szúrt, ha egy vasárnapi hajmosás kimaradt, vagy ha valaki sapka nélkül hagyta el az uszodát, és korpák lepték el haját, sötét pulóverei vállát. Ismerte a választékokat, forgókat, a festékeket és lakkokat, amiket tulajdonosai viseltek.

Amikor az újonnan érkezők is helyet foglaltak, az amúgy néha kellemetlenül csöndes helyen, ahol magnó, lágy zene soha nem szólt, a lány keze is tétován megállt egy pillanatra a levegőben. Nem ismerte a fejeket, sem azok búbját. Két fej, kimagaslott a többi közül, még ültükben is. 

Egyforma gesztenyebarna feltehetően hosszú haj borította azokat. Mindkettő középen elválasztva. Messziről frissnek, illatosnak, a levegőben szállónak tűntek. Amikor már a kért szamócalevet szállította az asztalhoz akkor nézhette meg csak igazán a hajhoz tartozó arcokat. Két húszas évei végén járó lány volt. Mandulavágású szemekkel, vékony keretű szemüveggel. Törékenyen, garbóban, és színes szűk nadrágban. Ikrek voltak. Mindkettőjükben megvolt ugyanaz a fesztelenség, nyitottság és belülről fakadó mélység. A társaságukhoz tartozott még két lány, és egy fiú is. De őket már sem a gyengén világító lámpa, sem a pincérlány érdeklődése nem világította meg. 

A két lány beszélt. Halkan, finoman, termetükhöz illő légiességgel. Az elmúlt hetüket mesélték.

Koncertkörúton voltak. Mindkét lány csellózott gyerekkora óta. A konzervatórium elvégzése után összefogtak és kiegészítve lehetőségeiket és keresetüket az alkalmi zenélések mellett, az örömzenélést kenyérkereseti forrássá téve együtt kezdtek el muzsikálni. Tehetségesek és szépek voltak. Mindkettőjük mögött biztos háttér állt és ez látszott is rajtuk. Szeretve, és elismerve voltak, ami boldoggá és kiegyensúlyozottá tette őket.

Velencéről meséltek. Az esőről, ami meghiúsította a városnézésüket, és elverte az összes galambot a Szent Márk térről. Kuncogva, egymást

kiegészítve adtak hírt arról is, hogy hogyan tévedtek el a kis sikátorok útvesztőjében térkép nélkül, és lyukadtak ki állandóan az Akadémiai híd lábánál. Meséltek a leheletvékony olasz pizzákról, amit ettek, és amivel etették őket vendéglátóik. És meséltek a pályaudvarról is, a Santa Luciáról, ahol először bizonytalanul és tétován lépkedtek a rengeteg vasúti sín láttán, aztán arról is, hogy miután többször érkeztek és indultak onnan, hogyan vált egyre ismerősebbé és a turisták sokaságától egyre barátságosabbá a hely.

Meséltek a hatalmas koncerttermekről, melyeket megtöltöttek a csillogó ruhás sötét hajú, barna bőrű, mindig mosolygós lányok, asszonyok, kísérőjükkel. A jól fésült, elegáns férfiakról vagy éppen fürtjüket zabolátlanul hagyó macsókról, akik fenekükön feszes halszálkás öltönyeikben foglaltak helyet, mindig ugrásra készen, ha ez elejteni kívánt vad a sorok közül felbukkanni akarna. 

A sikereikről, az őket övező szeretetről. A zene és a művészet feltétlen szeretetéről.

A cigarettafüstben felsejlett szállásadóik alakja is elbeszéléseik alapján. Giovannié a kissé köpcös, kopaszodó férfié, aki rajongással csüngött, legalább annyira testes asszonyán, Márián, és aki lomhaságával ellentétben kisfiús szerelemmel imádta a zenét. Esténként így házi koncertetek adtak a két öregnek, akik megkönnyezték a zene gyors futamait, és ízes pastaval mondtak érte köszönetet. A férfi lehetetlenül kék, és gyermekien csintalan, pajkos szemére külön kitérek.

A lányok egyike, pirulva vallotta be, hogy ő akár beleszeretni is képes lett volna a nála legalább harminc évvel idősebb férfiba szenvedélye, temperamentuma és kedvessége miatt.

Meséltek az esti hangos kártyapartikról, ahova átjöttek a szomszédok is, akik majdnem mind ugyanabban a külterületi cipőgyárban dolgoztak. A ragyogó fehér kikeményített abroszt, mely a két ház közé kifeszített kötélen száradt napközben körbeülték, bort ittak és sajtot majszoltak. Könnyedek voltak ezek az esték, derűsek és így gyorsan illanók.

A két lány annyira magával ragadóan beszélt, hogy a szomszéd asztaloknál némán, beszélgetést mímelve ültek a vendégek.

Nem kellett idegesen téma után kutatni, vitték őket a lányok dallamos hangfoszlányai. Mandulavágású szemük mellett, mesélt kezük, hangjuk, egész testük.

Mindenki eltelt a nem is hallott csellószóval, az olasz konyhákra jellemző illatokkal, filmekből, regényekből ismert hangos olasz csiviteléssel.

Így azon az estén a nosztalgia helyett valami újat kaptak ők is. Újat és eddig meg nem éltet. Ismert fejtetőjüket aznap este nem húzta mellcsontjuk felé az elfogyasztott alkohol. Józanul és jókedvűen hagyták el az abrosztalan melegedőt.

Hogy ez az emlék megelevenedett, nem is bánta az álmatlanságot. Reggel kipihentnek és tettre késznek érezte magát, és miután hideg vízzel megmosakodott és a kezeiből is száműzte a bizsergést, telefonja után nyúlt. Felhívta régi barátait és egy kis nosztalgiázásra csalta őket a melegedőbe.