Ebéd

Pulóvere ujja lisztes volt, keze ragadt a rácsöpögött főzeléktől, és most már, hogy azt nadrágjába törölte az is foltos lett. De ez az áldozat sem tette jobbá zöldbabfőzelékét, mely egyszerre volt sós és édes.

Keserű mosoly jelent meg arcán. Nem elég, hogy nem úgy sikerült az ebéd, ahogy kellett volna, az elé gyorsan összedobott tárkonyos krumplilevessel nem is találta túl ünnepinek a menüt. Mert a hétvége mégiscsak ünnep. Vasárnap volt. Végre együtt az egész család, papa, mama, gyerekek, és ő ezzel bír előrukkolni.

Még a pulóver ujjáról sikertelenül lekapirgált liszt darabkák között eszébe jutott férje nagymamája. Aki bár három, négy ételnél többet nem ismert, mégis felnevelt rajta, meglehetősen jó húsban két lányt, és három unokát. Ez a nagymama egyszer már majdnem kimenekítette legkedvesebb unokáját a házasság kelepcéjéből, amikor meghallotta, hogy a friss ara vasárnap krumplistésztával eteti az aranyló húsleves és tejfölös csirkepaprikás helyett. 

Mindegy gondolta, ez van. Nem volt ideje maradéktalanul széttépni lelkiismerete köréje font hálóját, amikor kopogtak. Öltözéke összhangban volt a bejárati ajtóval, amit a gyerekek sáros lábnyomai díszítettek. 

A szomszédasszony állt az ajtóban. Kék kendőbe bugyolálta fáradt, öreg testét, ezzel védve a csípős hideg széltől. Fején lehetetlenül piros kendő volt, amit csontos álla alatt kötött meg. Azon gondolkozott miközben nézte a tűzpiros anyagot, hogy a 21. században mégis hol lehet ilyen dédanyáink hordta kendőt vásárolni. Sokáig nem töprenghetett, mert az asszony korát meghazudtoló tempóval már bent is termett konyhájában.

Szégyellte a koszt és rendetlenséget. Ezzel a semmilyen ebéddel is elpepecselte az egész délelőttöt. Nem volt ideje még elpakolni. A levetett ruhák színükkel és fonákjukkal ott hevertek az előszoba egyetlen kicsi szekrényén. A mosogatóban szinte versenyre kelt két a főzéshez használt tál, hogy melyikük uralja az egész kupacot. A pult krumplihéjtól, fűszerektől tetszett kaotikusnak. 

A szomszédasszony könyörületesen felszegte makulátlan konyhához szokott fejét, és nem nézett szét. Fürkésző szemét a tétován ácsorgó alakra szegezte. Hosszú, ráncos karikagyűrűs kezét a tányérral felé tartotta. 

Miközben karját lendítette a tányérért, egyre erőszakosabban furakodott elméjébe egy kis kínai teremtés, akit még diákmunkái során ismert meg egy bevásárlóközpont butikjában. A kis fekete hajú, mandulavágású szemű teremtés egyszer azt próbálta neki elmagyarázni, hogy az európaiak megtévesztésig hasonlítanak egymásra. Ezért gyakran még a törzsvásárlóit sem tudja megkülönböztetni egymástól. A vélt hasonlóság alapjaként hatalmas orrukat hozta fel, ami egész arcukat uralja. Mondta mindezt úgy, hogy mellette állt klónja, szintén kicsin, fekete hajún, mandulaszemekkel. 

A tányérral most már a kezében, rájött, hogy volt a minden kínaira emlékeztető kínai szavai mögött igazságtartalom. Ahogy elnézte a hosszú ujjas kezet, mely nem egy nyarat kapált már végig; a szikár, magas termet ellenére is kissé görnyedt hátat, a ráncokkal beszőtt arcot, az idők során összeszűkült szemet; rájött, hogy tényleg van hasonlóság. A krumplistésztán egykor szörnyülködő nagymama is pont így festett. Ezer barázdát rajzolt arcára az idő. Szeme bár fiatalnak hatott arcában, érdeklődése valami kis parazsat gyújtott még benne, mégis jóval kisebb és kifejezéstelenebb volt, mint a régről fent maradt fényképek legtöbbjén. Kevés haját hiába fogta fiatalos varkocsba, kis koponyája rózsaszínes bőrét már nem fedte be vele maradéktalanul. Hústalan arcára rátapadt bőre, mely viaszossá vált. 

Az összehasonlításból a bejárati ajtó felé hátráló alak térítette vissza saját főzelékszagú konyhájába. Megköszönte a szalvétával gondosan letakart tányért, mely az illata alapján kapros túros sütit rejtett.

Kislányosan mosolygott egyet, hiszen ezzel a jókor jött desszerttel úgy gondolta meg van mentve saját és minden vasárnapi ebéd becsülete is.